Régen történt, nem mostanság. Egy hitben meggyengült ismerősömmel beszélgettem, aki megunva a magukat sokszor kizárólagos megoldásnak tartó kisegyházak atmoszféráját, erősen gondolkozott rajta, hogy a porlepte nagyegyházak felé veszi az irányt. "Jól jöhetnek még ezek a vén csatalovak" - mondta.
A pünkösdi-karizmatikus mozgalom valahogy természetesnek veszi, hogy hozzá csak megérkezni lehet. Ekkléziológiai felfogásuk szerint a dolog úgy áll, hogy a hideg templomokban elfásult emberek ülnek, akik közül a szerencsésebbek valamiképpen rájönnek: többre van szükségük és ezt a többletet a Szentlélekkel és erővel teli pünkösdizmusban fogják megtalálni. Az irány mindig a történelmiektől a kicsik felé mutat - és soha nem fordítva.
Radikális fundamentalista időszakomban én is pontosan ezt gondoltam. A történelmi egyházakban csak liturgiát és vallásoskodó embereket találni, akiknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz. Babrálnak az orgona körül, gépiesen imádkoznak és a prédikáció alatt is a vasárnapi ebéden jár az eszük (húsleves, aztán sült krumpli rántott hússal). Természetesen mindez oda vezetett nálam, hogy mélyen lenéztem ezeket a felekezeteket. Amennyi jót láttam bennük, azt is csak azért hangoztattam, mert ezzel kifejeztem: én nem vagyok elfogult. A "vén csatalovak" hibáit a maguk realitásában szemlélem, csak hát az a helyzet, hogy ezekben tényleg nincs szinte semmi értékelhető. Nem szólnak nyelveken sem - hát akkor hol a Szentlélek?
Azt mondják a legvadabb idealista is idővel elveszti illúzióit és Isten átviszi majd olyan élményeken, melyek letörik a szarvát. Ez velem is így történt. Ma már szégyellem magam önmagam előtt, ami természetesen nem jelenti azt, hogy átcsúszva a másik végletbe, nem veszem észre a történelmi felekezetek hibáit és bűneit. De saját magamon érzem, hogy nem tesz jót az embernek, ha képtelen a jóra koncentrálni. És az hazugság, hogy ezekben a "vén csatalovakban" nincs semmi jó.
Az utóbbi években számos olyan református és katolikus emberrel hozott össze a nagybetűs Sors, akik több szempontból is utcahosszal kedvesebbek és intelligensebbek voltak, mint amit én a kisegyházi közegben megszoktam. Nem "szűzmáriáztak", nem voltak nyakas kálvinisták, nem akartak magukhoz átcsábítani. Viszont nyitottak voltak, igényelték a kisebb felekezetből származók véleményét. Volt köztük olyan, aki börtönmisszióban dolgozik és kifejezetten szereti a kisebb gyülekezeteket.
Kezembe vettem evangélikus, sőt katolikus teológiai műveket - személyes véleményem, hogy vannak köztük olyanok, melyek egész egyszerűen nem említhetők egy lapon a legtöbb sikerkönyvnek kinevezett karizmatikus munkával. Lehet, sőt egészen biztos, hogy ezen művek némelyikének teológiai koncepciójával vitatkozni tudnék - de az a színvonal, ahogyan szerzőik írnak és artikulálják a véleményüket, teljesen ismeretlen felénk. Van mit tanulni tőlük!
Régóta ott tartok, hogy emberekben gondolkodok és nem felekezetekben. Számomra már csak ez vállalható: a másikban a testvért meglátni és nem elsősorban a katolikust. Nem egy potenciális célszemélyt, akinek "megtérésre van szüksége" (tulajdonképpen arra, hogy hozzánk csatlakozzon), hanem valakit, aki bár tőlem sok idegen vonást hordoz, mégis vannak bennünk közös pontok, és ez talán elég ahhoz, hogy szót értsünk egymással. Áldás, békesség mindenkinek! :-)
A pünkösdi-karizmatikus mozgalom valahogy természetesnek veszi, hogy hozzá csak megérkezni lehet. Ekkléziológiai felfogásuk szerint a dolog úgy áll, hogy a hideg templomokban elfásult emberek ülnek, akik közül a szerencsésebbek valamiképpen rájönnek: többre van szükségük és ezt a többletet a Szentlélekkel és erővel teli pünkösdizmusban fogják megtalálni. Az irány mindig a történelmiektől a kicsik felé mutat - és soha nem fordítva.
Radikális fundamentalista időszakomban én is pontosan ezt gondoltam. A történelmi egyházakban csak liturgiát és vallásoskodó embereket találni, akiknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz. Babrálnak az orgona körül, gépiesen imádkoznak és a prédikáció alatt is a vasárnapi ebéden jár az eszük (húsleves, aztán sült krumpli rántott hússal). Természetesen mindez oda vezetett nálam, hogy mélyen lenéztem ezeket a felekezeteket. Amennyi jót láttam bennük, azt is csak azért hangoztattam, mert ezzel kifejeztem: én nem vagyok elfogult. A "vén csatalovak" hibáit a maguk realitásában szemlélem, csak hát az a helyzet, hogy ezekben tényleg nincs szinte semmi értékelhető. Nem szólnak nyelveken sem - hát akkor hol a Szentlélek?
Azt mondják a legvadabb idealista is idővel elveszti illúzióit és Isten átviszi majd olyan élményeken, melyek letörik a szarvát. Ez velem is így történt. Ma már szégyellem magam önmagam előtt, ami természetesen nem jelenti azt, hogy átcsúszva a másik végletbe, nem veszem észre a történelmi felekezetek hibáit és bűneit. De saját magamon érzem, hogy nem tesz jót az embernek, ha képtelen a jóra koncentrálni. És az hazugság, hogy ezekben a "vén csatalovakban" nincs semmi jó.
Az utóbbi években számos olyan református és katolikus emberrel hozott össze a nagybetűs Sors, akik több szempontból is utcahosszal kedvesebbek és intelligensebbek voltak, mint amit én a kisegyházi közegben megszoktam. Nem "szűzmáriáztak", nem voltak nyakas kálvinisták, nem akartak magukhoz átcsábítani. Viszont nyitottak voltak, igényelték a kisebb felekezetből származók véleményét. Volt köztük olyan, aki börtönmisszióban dolgozik és kifejezetten szereti a kisebb gyülekezeteket.
Kezembe vettem evangélikus, sőt katolikus teológiai műveket - személyes véleményem, hogy vannak köztük olyanok, melyek egész egyszerűen nem említhetők egy lapon a legtöbb sikerkönyvnek kinevezett karizmatikus munkával. Lehet, sőt egészen biztos, hogy ezen művek némelyikének teológiai koncepciójával vitatkozni tudnék - de az a színvonal, ahogyan szerzőik írnak és artikulálják a véleményüket, teljesen ismeretlen felénk. Van mit tanulni tőlük!
Régóta ott tartok, hogy emberekben gondolkodok és nem felekezetekben. Számomra már csak ez vállalható: a másikban a testvért meglátni és nem elsősorban a katolikust. Nem egy potenciális célszemélyt, akinek "megtérésre van szüksége" (tulajdonképpen arra, hogy hozzánk csatlakozzon), hanem valakit, aki bár tőlem sok idegen vonást hordoz, mégis vannak bennünk közös pontok, és ez talán elég ahhoz, hogy szót értsünk egymással. Áldás, békesség mindenkinek! :-)
Pííísz, Brada'!!
VálaszTörlésHasonlóan látom amúgy.
"Nem egy potenciális célszemélyt, akinek "megtérésre van szüksége" (tulajdonképpen arra, hogy hozzánk csatlakozzon), hanem valakit, aki bár tőlem sok idegen vonást hordoz, mégis vannak bennünk közös pontok, és ez talán elég ahhoz, hogy szót értsünk egymással. Áldás, békesség mindenkinek!"
VálaszTörlésA közös pontok elegek lehetnek, ahhoz, hogy szót értsetek egymással. Ez azonban közel sem elég az üdvösséghez. Megtérni azért kell, hogy el ne vesszen az ember, és ezt akármilyen "ökumené" nem pótolja. Félre ne érts, én sem vagyok híve annak, ahogyan egyes kisegyházak képviselői, vagy tagjai lenézik a nagyegyházak tagjait, fordítva sem, nem szabad mellőzni az előbbieket sem. Csak a kis dolgokban szabadság, a nagy dolgokban egység.
Nem ökumenére, nem megtérésre, nem üdvösségre, pusztán két ember párbeszédére gondoltam. (Az igazi ökumenét, igazi megtérést, ahogy az üdvösséget is, Isten munkálja ki egy emberben, azzal erőlködni szerintem nem nagyon érdemes).
TörlésS akkor most e posztot fogjuk fel vezeklésként? ;)
VálaszTörlésTán igen, s remélem valaki feloldoz... :-P
Törlés5 Miatyánk és minden oké. ;)
TörlésVagy esetleg egy szabadítás? Na melyik? :)
TörlésÉrdekes, hogy a keresztények mindenféle bűnöket megbocsátanak egymásnak, vagy akár nem hívőknek is, de bizonyos kulturális különbségek alapján teljesen kiközösítenek embereket maguk közül.
VálaszTörlésDe biztos ebben is van valami logika...
Dicsértessék.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés>>Régóta ott tartok, hogy emberekben gondolkodok és nem felekezetekben. Számomra már csak ez vállalható: a másikban a testvért meglátni <<
VálaszTörlésAmilyen egyszerű, olyan hatalmas gondolat. Én magam is hasonlóképpen érzek. Elegem van már a "csaknekünkvanigazunkésminketszeretalegjobbanIsten" vallásosságból. Mi lenne ha mindenki a másik emberi értekeire figyelne, nem pedig a vallására, teológiai nézeteire?