Pihenjünk Istennel!

A szombat kiemelkedik

Megteremteni a világot: egy olyan gyenge és tünékeny lénynek, mint az ember, elég fárasztó melónak látszik. Egy Mindenható Istennek azonban nem jelenthet problémát. Mégis, közismert tény, hogy a teremtés végén, a hetedik napon Isten megpihent. Talán furcsán hangzik, de ókori viszonylatban nem természetes, hogy mi is Vele pihenhetünk...

Mindannyian tudjuk, hogy Isten mintát adott az emberiségnek. Dolgozz hat napon át, aztán a hetedik napon pihenj meg. A teremtés a szombat ünnepe felé mutat, amikorra Isten befejezte, amit elkezdett. Ahogy az egész folyamat elválasztással kezdődött (a világosság és a sötétség szeparációja), úgy elválasztással is végződik: a pihenőnap minden más naptól elkülönül. A zsidó Kabbala még arra is felhívja a figyelmünket, hogy a teremtés páros és páratlan napjai megfelelnek a legősibb zsidó szimbólum, a menóra (hétkarú lámpás) oldalsó ágainak. A hetedik, középső láng magát Istent vagy a szombati pihenőnapot jelképezi. Némi cinizmussal azt is mondhatnánk, a szombat a zsidóság szerint a világ közepe.

A szombat fontosságát a zsidóságban valószínűleg mindnyájan hallottuk már, ám a megpihenő istenség képzete, aki nem marad örökre inaktív, nem volt magától értetődő. A blogomban már korábban említett Mircea Eliade hívja fel a figyelmet az uránikus struktúrájú legfőbb istenekre, akik miután elvégezték a világteremtés munkáját, általában örökre eltűnnek az adott vallás kultuszából. Visszahúzódnak a messzi égbe és dei otiosi-vá, azaz szabados fordításban „munkanélküli istenné” válnak. Úgy tűnik, mintha a pogány istenségek jó része kimerülne, mintha a teremtés órái túlságosan is igénybe vették volna őket, és erejük megfogyatkozásával háttérbe kerülnének. Az így visszaszorult istenekre persze továbbra is emlékezni szoktak és végső megoldásként – ha már minden kötél szakadt – képesek megszólítani is őket. Nagy bajban például az oraonok ezt mondják az egyébként majdhogynem mellőzött teremtő istenüknek: „mindent megpróbáltunk, de téged még segítségül hívhatunk”. Ezek után fehér kakast áldoznak, majd felkiáltanak: „Ó, isten, te vagy a teremtőnk! Légy részvéttel irántunk!”. 

Mítoszokban – például az Enuma Elisben vagy az Atrahaszisz-eposzban – az istenek azért teremtik meg az embereket, hogy végre nyugalmuk legyen: az emberek átveszik az istenek terheit, az istenek pedig élvezik az édes semmittevést.

A Biblia Istene azonban nem ilyen. Egyrészt nem fáradt ki és nem tűnt el (persze egy monoteista vallásban furcsán is venné ki magát ennek az ellenkezője), ráadásul a pihenés nem Isten kiváltsága, aki az emberre hagy minden „piszkos munkát”, hanem olyan dolog, melybe bennünket is bevon. Így az ember a kapott minta szerint együtt dolgozhat és együtt is pihenhet Istennel. Tulajdonképpen minden idejét Vele tölti. Munkatársak és pihenőtársak egyszerre vagyunk: a hat plusz egy nap mindegyikében helye van Istennek. Ez egy olyan életközösség, ami szoros személyes kapcsolatot feltételez. A különféle kultuszok, sőt világvallások istenei mindezt szerintem nem teszik lehetővé ilyen mértékben.

És még fehér kakas sem kell hozzá.