Politizálj, tesó!

Keresztényként politizálni ugyanaz, mint keresztényként vízen járni. Elvileg lehet, gyakorlatilag senki nem tudja hogyan kell. Főleg ebben az országban. Persze nem pártpolitikára gondolok, hanem értékek melletti kiállásra, társadalmi problémákról való eszmecserére.

Kétségtelen: a Fidesz megnyerte a választásokat. Ám legalább ilyen biztos, hogy amit tesz, mostantól egy még inkább megosztott országban fogja tenni. Ha nem is beszélhetünk sebészi pontosságról, a tendencia azért markánsan kirajzolódott a közismert adatok fényében. Röviden úgy összegezhetjük, nagyjából ugyanannyian kívánták a kormányt látni a következő évek folytatásához, mint amennyien nem. 

Ez azonban nem a kiegyensúlyozottság, hanem a kiélezettség jele. 

Magyarország nincs jó formában, tökéletesen megosztott. Két, egymással szembenálló erő tere, amely többé-kevésbé leegyszerűsített módon még földrajzilag is leírható fővárosként és vidékként. Az egyik tény tehát az, hogy az emberek megosztottak. Ugyanakkor a politikai elit, a törvényhozás, a hatalomgyakorlás egyáltalán nem megosztott, hanem világosan és egyértelműen jobbra billen. Teszi ezt kétharmados többséggel, elenyésző kontroll mellett. A másik tény tehát a döntéshozó hatalom egységessége. 

Nos, Magyarország pillanatnyilag ennek a két ténynek az ellentmondásában létezik. Míg a társadalom kettészakadt, a Parlament többnyire egy nagy, kétharmadosan egységes tömb lesz. Vagyis az ország vezetésének arányai nem tükrözik vissza azt a társadalmat, amit elvileg politikusaink a mi nevünkben képviselnek. Olyan Magyarország, mint egy ebihal, ami nagy fejjel és kis testtel úszik egy zavaros vízben. Ez persze részben a jelen választási rendszerünk miatt mutatott torz valóság, ami természetesen az aktuális hatalomnak kedvez.

A fenti ellentmondásos helyzet miatt - nyilván ez egy magánvélemény csupán - se normális kormánya, se normális ellenzéke nincs most ennek az országnak. Ezzel kell éppen együtt élnünk, de a kérdés az, mit tehet ilyen helyzetben egy keresztény?

Ahogy körbenézek, én azt látom, hogy a keresztények hagyományos hozzáállása a politikához többnyire szélsőségekben mutatkozik meg. Egyfelől szembesülök vele, hogy a hívők még a látszatát is kerülni igyekeznek annak, hogy politikáról szó essen a testvérek között. Félnek tőle, ha elkezdünk politikáról beszélni a gyülekezetben (nyilván nem feltétlenül istentisztelet alatt), az megosztja majd az embereket, szakadásokhoz, haraghoz vezet. Mi tehát a konklúzió? A politika megosztó dolog, ezért kerülni kell, nem szabad foglalkozni vele, téma lezárva. Aki politizálni kíván, tegye otthon, a gyülekezet nem erre való.

Szerintem ez így, ebben a formában hülyeség. Nem a politika megosztó, hanem mi keresztények vagyunk azok. Csakis mi döntünk arról, hogyan viselkedünk. A mi kezünkben van az irányítás, hogy elveszítjük a fejünket és megengedjük a megosztást a soraink között, vagy nem. De azt azért jó észrevenni, hogy a Bibliában bizony sokan és sokféleképpen politizálnak. A Biblia hemzseg az olyan szakaszoktól, melyekben emberek beleszólnak társadalmi kérdésekbe, bírálják az ország vezetését, kiállnak a király mellett vagy éppen keményen bíráló próféciát zúdítanak a nyakába, újra és újra felhívják a figyelmet a hatalom igazságtalanságaira, vagy akár felszólítanak arra is, hogy imádkozzunk a hatalomért, mert nem ok nélkül viseli a fegyvert. Hallgathatunk tehát a politikáról a gyülekezetben, dönthetünk emellett, csak akkor csukjuk be a szemünket és ne vegyük észre a tényt, hogy a Biblia sokat foglalkozik politikával. (Természetesen nem pártpolitikára gondolok!) Márpedig ha ez igaz, akkor ennek fényében különösen szörnyű állapot, hogy egy gyülekezetben nem lehet politikai kérdésekről normálisan beszélgetni, mert pillanatok alatt repkedni kezdenek a címkék, minősítések, és olyan emberek tudják megutálni egymást fél órán belül, akik évtizedekig együtt szolgáltak.

A másik szélsőség sem jobb persze, legyen szó azért erről is. Amikor pulpitusról vagy szószékről nyílt pártpolitizálás zajlik és azt is megmondják a híveknek (burkoltan vagy egyenesen) kire kell szavazniuk, az számomra túllépi a normálisság határát. Ha a pap arról beszél, hogy a pénz már a számlán van, vagy Putyin, Trump és Orbán arcképe van lobogtatva a Hit Gyülekezete színpadán, akkor minden értelmes keresztény gyomrának forognia kell. Ez nem párbeszéd, nem eszmék cseréje, nem intelligens vita, amire én gondoltam fentebb "politizálás" alatt, hanem szentszószos propaganda, amihez a befolyásolás különféle eszközeit használják, hogy a híveket bizonyos irányokba tereljék.

Én azonban nem vagyok képes elhinni, hogy csak ez a választék, hogy nekünk hívőként döntenünk kell a teljes hallgatás és a nyílt pártpropaganda között. Egy megosztott országban óriási potenciál lenne, ha a keresztények értelmesen tudnának megjelenni a közbeszédben, beszélnének politikai témákról, foglalkoznának a politikai kérdésekkel, de konstruktív és építő módon tennék ezt. Persze tudom, ez megint az én gyermekded gondolatom, illúzióm, nünükém, hiszen ahogy az elmúlt napokban - például a Facebookon - újra és újra szembesültem vele,  a keresztények még nagyon messze vannak ettől. Egyelőre nem ők döntik el, hogyan beszéljenek, hanem rajtuk keresztül beszél az a politikai oldal, amihez közel állónak vallják magukat. Most olyan időket élünk, amikor szerintem luxus a keresztények részéről, hogy egymást marják és egymásnak üzengessenek az ellenkező politikai térfélről. Még ha naiv idealizmusnak is hangzik, mindenesetre igaz, hogy éppen egy ilyen kettészakadt társadalomban tudnánk utat mutatni egy kis összefogással és értelmes párbeszéddel, még ha ellenkező politikai oldalon állunk is. A megosztottság sötétjében mi világít jobban, mint az egység?