A kedves, de igazságtalan pápa?

Két szimpatikus ember párbeszéde járta be minap az internetet: az egyik egy aranyos kisgyerek, a másik Ferenc pápa. Előbbi sírva kérdezte utóbbitól: vajon a már elhunyt ateista édesapja ott van-e a mennyországban? A pápa válasza sokakat kiborított.

Ez egy olyan világ, ami sokszor szereti a kést mártogatni a kedves emberekben. Azt hiszem Ferenc pápa egy kedves ember, és nemcsak az egyházának az, hanem úgy általában szimpatikus - még azoknak is, akiknek nem sok közük van a hithez. Egy ilyen kedves embert kritizálni mindig nehéz - különösen ha ez a kedves ember éppen egy gyámolításra szoruló kisfiút ölel magához, hogy vigaszt nyújtson számára bánatában. Ha létezik szituáció, amikor tanácsosabb letenni a fegyvert és elhallgatni az esetlegesen egyet nem értő véleményt, akkor ez biztosan ilyen.

Mégis, a pápa kedves gesztusa többeknél kiverte a biztosítékot és azonnal felhörültek. A hír úgy terjed, hogy Ferenc megnyugtatta a kisfiút: mivel ateista édesapja jó ember volt, így biztosan a mennyországba került. Természetesen sokan az asztalra csaptak. Hogyan mondhat ilyet valaki, hogy istentagadóként egy ember üdvözülhet? 

A kérdés persze jogos, különösen ha olyasvalakiről van szó, akinek minden szavát tömegek hallgatják. Azt azért tegyük hozzá, hogy katolikus források szerint a pápa nem egészen így fogalmazott, mégis úgy tűnik, az eredetileg elhangzottak sem hagynak igazán sok mozgásteret az értelmezés tekintetében, hiszen Ferenc szerint Isten egy ilyen derék apát (aki megkereszteltette a gyerekeit) sosem hagyna el. Még azt is kérte a kisfiútól, hogy imádkozzon az elhunythoz! Ebből azért nehéz azt a következtetést levonni, hogy az édesapa Ferenc szerint ne a mennybe került volna. 

Valahol érthető, hogy mindez sokaknak nem tetszik. Mit szóljunk tehát a pápa szavaihoz?

Nos, én nem vagyok Ferenc védőügyvédje. Nem értek egyet azzal, amit mondott. Őszintén szólva ki nem állhatom, ha valakit a pokolba vagy a mennybe prédikálnak (például egy temetésen), vagy akárcsak megpróbálják kicsavarni Isten kezéből a pálcát és helyette dönteni valaki örök sorsáról. Ezt a jogot nem hagyta meg nekünk Isten, és nagyon jól tette, hiszen így is remekül tudunk ítélkezni mindenkiről. 

Szóval más véleményen vagyunk a pápa és én, de mégis próbálom megérteni őt. Ahogy fentebb írtam, Ferenc egy kedves ember. Nem egy gonosz eretnekről beszélünk, aki fondorlatos módon igyekezett egy gyereket becsapni. Amit tett, azt egy szorult helyzetben tette, ami természetesen még nem ad felmentést semmire - de talán átélhetőbbé teszi a történteket a mi számunkra is. A helyzet az, hogy elképesztően nehéz egy ilyen szituációban bármit is jól mondani. Ezt magam is átéltem egyszer. Egy evangélizáción egy gyásztól és fájdalomtól lesújtott, ordibáló férfi közeledett felém, miközben azt követelte, magyarázzam meg neki, Isten miért engedte meghalni a kisfiát. Elővehettem volna egy "apologetikai egységcsomagot", melyben szépen levezetem neki, hogyan jött be a bűn és a halál a világba és mindez miként fejtette ki végül hatását a kisfia életében - igazán ostoba dolog lett volna. Inkább csak azt mondtam, nem tudom miért engedte meg Isten, de szívesen végighallgatom, ha valamit mondani akar. Minden más választ akkor és ott tisztességtelen mellébeszélésnek gondoltam volna. 

Mit tehetett a pápa? Ha egy síró, gyászoló, különösen is egy vigaszra szoruló kisgyermek áll szemben egy jóérzésű felnőttel, a legkevesebb amit nyújtania kötelező, az a vigasz. Borzasztó még a gondolata is annak, ha ilyenkor valakiből előbújik a dogmatikus, és elkezdi az arcába tolni a másiknak az "igei igazságokat" az örök pokolról. És itt nem az igei igazságokkal, hanem a rossz időzítéssel és a szeretethiánnyal van a baj. Csak a helyén mondott ige hasít mélyen az emberi szívben, ami jól megválasztott időben hangzik el, míg a furkósbotként használt és odamondott igazságok javíthatatlan károkat tudnak okozni. A legjobb megoldás talán az, ha az ember úgy viselkedik ilyenkor, mint Jób barátai tették, látva Jób fájdalmát: csendben marad. Nem tudom, ez járható út lett volna-e a pápa számára ebben a helyzetben? Nem tudom megtehette-e, hogy egy egyenes gyermeki kérdésre nem válaszol semmit vagy kitérő választ ad?

Talán Ferenc hibázott azzal, amit mondott, talán elég lett volna csak megölelnie a gyermeket. Talán arra volt szükség, hogy megpendítse benne a remény húrját - nem tudom. Az eset mégis jó alkalom arra, hogy észrevegyük, a szeretet bizonyos helyzetekben bizony megelőzi az igazságot - ami nyilván nem azt jelenti, hogy az igazság akkor innentől kezdve egyáltalán nem számít. Csak van, ami még annál is nagyobb. No és azt se felejtsük el, hogy Isten igazságtalanul bánt velünk, hiszen nem a bűneink szerint cselekedett - de érdekes módon, mi éppen ezt szeretjük Benne a legjobban.