Szintén zenész

Nincs abban újdonság, hogy az egész Biblia erősen támaszkodik a szimbolikus nyelvezetre, tele van antropomorf képekkel és rengeteg esetben átvitt értelemben beszél Istenről. Ez nem is lehet másként, hiszen a leírhatatlant kell valamiképp leírnia, a felfoghatatlant kell felfoghatóvá tennie. Nem meglepő ezek után, hogy amikor Isten direkt közbeavatkozásáról gondolkodtak a teológusok, ők is számos képi eszközhöz, szimbólumhoz, metaforához nyúltak.

Tömören és röviden: ha Isten személyét is csak modellekben tudjuk jól megragadni, akkor a beavatkozását leíró folyamatot is érdemes a modellalkotás eszközével megközelíteni. De milyen modelleken keresztül lehetne szemléltetni azt, ahogyan Isten beavatkozik a világba?

Sokféle megközelítés van, én most ezek közül kihalásztam egyet, mely számomra nagyon szimpatikus és befogadható. Az Isten-világ kapcsolatra Arthur Peacocke anglikán teológus és biokémikus szerint remek analógia lehet a művészet, és azon belül is maga a zene. Miért pont a zene? Például azért, mert a zenében par excellence az idő, mint olyan igen meghatározó szerepet játszik. Peacocke a teremtés aktusánál látja az első kapcsolódási pontot ehhez a hasonlathoz:

"A zene több szempontból is különösen alkalmas az isteni teremtés modellálására. A zenében a komponista szándéka az időben valósul meg, és egy-egy pillanat jelentősége attól függ, ami megelőzte, de abban válik teljessé, ami követi."

Érdekes egyébként, de már az ókorban is voltak olyan gondolkodók (egyébként Platón és Püthagorasz) akik a zenét az univerzum értelmezésének eszközeként látták. Karl Popper pedig megjegyezte, hogy "egy nagy zenemű (csakúgy, mint egy fontos tudományos elmélet) kozmoszt hoz létre a káoszból" - ami tökéletesen egybevág a bibliai teremtés elvével. A zene tehát valahol nem más, mint a hangok bizonyos elrendezett sorrendje - vagyis rend a káosz helyett. Egy igazi zenemű a hangok kozmosza. (Bár vannak olyan zenék, melyekről nekem inkább a káosz jut eszembe... :-)) A zenében ahogy az halad előre a kotta szerint, a régebbi témákból gyakran újabb és újabb formák bontakoznak ki, találékony új dallamok és tételek születnek meg, ahogyan a világ folyamatai is teret adnak arra, hogy a meglévő formák alapjain az időben újabb és újabb formák bukkanjanak fel. (Gondolhatunk itt az evolúcióelméletre vagy a társadalmi folyamatokra is.) Tovább görgetve az analógiát a zene úgy épül fel, hogy bizonyos szabályszerűségek és a spontaneitás elemei egyaránt jellemzik (akárcsak a véletlen és a szükségszerűség) - és mindkettőhöz a zeneszerző kreatív energiái képezik az alapot. Magyarul: a zeneszerző-előadó gondosan felépít, de improvizál is, ami hasonlít ahhoz, hogy a valóságban törvényszerűségekkel és véletlenül bekövetkező eseményekkel  egyaránt találkozunk. (Most hagyjuk azt, hogy a véletlen mennyire véletlen valójában...)

Isten beavatkozását ebben a hasonlatban tehát valahogy úgy lehet elképzelni, mint egy zeneszerzőét, aki a hangjegyekből szekvenciákat hoz létre, szétbontja és újra összerakja, a feje tetejére állítja, más és más variációkban tálalja őket - de ezek mindig konzekvens sorrendben követik az előzményeket és a zenemű kotta szerinti végéhez közelítenek. Az improvizálás szakaszai persze néha kaotikusnak tűnhetnek, és nagyobb igényt is támasztanak a zene hallgatója felé az alkalmazkodáshoz. Pontosan úgy, ahogy a világ kibomló folyamatainak hirtelen töréspontjai, irányváltásai és változatos fordulatai is elvárják az erősebb alkalmazkodó képességet az élőlényektől, a társadalmaktól, az egyháztól, az egyéntől. 

Ami azonban mindezeken túl még lényeges, hogy minden jó zenében vannak olyan magasztos pillanatok, csúcspontok, ha úgy tetszik katartikus részek, amikor az ember szinte kilép önmagából. Bármilyen teátrálisan hangzik, ezekben a történésekben úgy véljük, szinte eggyé válunk a zenével. Szerintem mindannyian átéltünk már sokszor ilyesmit. És mindannyian azt is érezni véltük már, hogy ilyenkor mintha találkoznánk magával a szerzővel - az ő zenei gondolatai, üzenetei, szellemisége valamiképpen megvalósulnak bennünk, valahogy átitatnak minket. Gyakorlatilag egyfajta elmélyült belső kommunikáció, az énen belüli dialógus zajlik alkotó és befogadó között - ami az analógia szintjén szerintem közel van ahhoz, amiként Isten befolyása részévé válik a gondolkodásunknak és ezáltal a személyiségünknek is. Végül persze az is lehetséges, hogy a zene rossz formában jut el hozzánk: a zenészek lélektelenül játszanak, esetleg technikai hibákat ejtenek, érezhető rajtuk, hogy maguk sem értették meg a szerző szándékait, csak betanulták a művet. Vagyis léteznek olyan zavaró tényezők, melyek negatívan befolyásolják ezt a belső találkozást és kommunikációt. Ez jó analógia arra, amit a bűn hatásai jelentenek a keresztény gondolkodásban: Isten immanenciáját, hatását és jelenlétét a saját "zenehallgató" életünkben is hátráltatják különféle dolgok.

Nyilván egészen idáig egy analógiáról beszéltünk, amely nem jó mindenre és nem nyújt tökéletes képet - ahogy egyik szimbólum, metafora, hasonlat sem képes erre. Mivel nem akarok könyvet írni a kérdésről, ezért most csupán egy hatásos képet választottam a sorból - más modellek talán más szempontból hatékonyabbak lehetnek az itt bemutatottnál. Mindazonáltal a zene példája szerintem nemcsak hatékony képzet, hanem azért is jó, mert minden normális ember szereti a zenét, ezért különösen alkalmas modellnek láttam a témában.