Áll a levegő

Egy kedves olvasóm hívta fel a figyelmem Brian Dodd írására, és azt is kérte, ha elolvasom a cikket, esetleg reagáljak is rá valamit. Ha valaki nem ismerné, Brian Dodd (ld. fotón) egy amerikai keresztény író és egy missziós szervezet vezetője is, aki úgy érzi, míg jellemzően sokat kritizáljuk az egyházat, alig vagy egyáltalán nem beszélünk azokról a sikertörténetekről, pozitív jelenségekről, felemelő életfordulatokról, melyek egyébként - véleménye szerint - "minden hétvégén több tízezer gyülekezetben" előfordulnak.

Kétségtelen tény, kár is lenne tagadni, hogy az emberi gondolkodás szinte magától értetődő természetességgel hajlik az aszimmetriára. Ha hallunk tíz dologról, melyek közül kettő negatív és nyolc pozitív, a két negatívon fog a többségünk rugózni és annyira képes felnagyítani ezeket, hogy a nyolc pozitív jelenség gyakorlatilag eltűnik az árnyékban. Ehhez jó magyar emberként ugye még hozzá tudjuk tenni a panaszkodós stílusunkat - merthogy imádunk panaszkodni.

Dodd írása persze nem említi ezt a kognitív torzítást, de mintha mégis ellensúly kívánna lenni vele szemben. Láthatóan csömöre van már a megcsömörléstől, elege lett már abból, hogy az egyházat mennyit "bántják" az egyházban lévők, és kerek perec módon így fogalmaz: "Elegem van abból, hogy keresztény társaim szinte csak arról beszélnek, mi a baj a lelkészekkel és a helyi gyülekezetekkel." (Vagyis Dodd végső soron maga is az egyházat kritizálja... de most lépjük át elegánsan ezt a paradoxont az írásában.) Szerinte többet kellene szóba hozni olyan sikeres sztorikat, amikor emberek élete teljesen megváltozott a megtérésük miatt - az említett cikkben igyekszik is erre példát mondani.

Nos, azzal kezdem, amivel egyetértek, sőt inkább úgy mondom, amivel együttérzek Dodd gondolatai kapcsán. Én is kifulladok néha a saját megcsömörlésemtől, ami az egyház gyakran reménytelennek tetsző nehézségeit, az emberekkel kapcsolatos problémákat, a szervezeti, személyzeti, szellemi kihívásokat, az útkeresés fejfájdító kérdéseit és a szekularizmus miatti visszaesést illeti. Aki nem fárad el az egyházban az egyháztól, az  nem ért semmit az egészből. Az egyházban azért fárad ki az ember, mert sok dolog fárasztó benne - ez ilyen egyszerű. És igen, ilyenkor tényleg jó a "friss levegő", tényleg fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy azért igenis van sok jó dolog az egyházban, vannak értelmes projektek, megtérő emberek, nívós és előremutató próbálkozások. Néha úgy vélem, ezek tartják a lelket az emberben, adnak egy kis muníciót és jókedvet, egy korty vizet, hogy menjünk tovább.

Csak hát a mennyiség ugye, az a probléma itt. 

Mert nem azt látjuk, hogy tíz dologból átlagosan nyolc az jó szokott lenni, és szerencsére csak kettő rossz - végtelen sopánkodásunkban pedig a két rosszat nagyítjuk fel aszimmetrikusan. Sajnos egyáltalán nem ez a helyzet, hanem majdhogynem fordítva állnak a dolgok, vagyis hát inkább sehogy sem állnak. Nehéz persze az egyház "összteljesítményét" bárkinek is megítélnie, mert ehhez egyetlen ember véleménye nyilván nevetségesen kevés, legyen az Brian Dodd amerikai író vagy éppen jómagam, mint magyar blogger. Ezért aztán én nem merném azt kijelenteni, amit Dodd leírt: hogy minden hétvégén gyülekezetek tízezreiben játszódnak le hatalmas életfordulatok (kötve hiszem, hogy ebben igaza van - egyáltalán ő honnan tudja ezt?), de azt sem tudom biztosan, egyáltalán mi lehetne az "alapmértékegysége" az egyház sikerességének.

Akkor sikeres az egyház, ha sokan térnek meg minden egyes hétvégén? Vagy akkor, ha hevesen üldözik és csak azok maradnak a kötelékeiben végül, akik komolyan is gondolják a hitüket? Jelentsük ki, hogy akkor tűnik sikeresnek az egyház, ha egyre több és több intézményt működtet, vagy inkább mondjuk az ellenkezőjét, hogy az mutatja a sikereit, ha lemond ezekről és inkább az imádkozásra és az emberek tanítására koncentrál? Az lesz a siker fokmérője, hogy mennyi a meggyógyult beteg, vagy inkább az, hogy az emberek a betegségükben is kitartanak a hitükben? Nehéz ügy.

Mivel senki nem lát rá a komplett egyházra, nem tudja megmérni a mérhetetlent. Mégis - hangozzon bármilyen misztikusan - valamennyire  képesek vagyunk azért bizonyos érzékelésekre és sejtésekre, ezek pedig azt súgják nekünk, hogy valami alapvetően nincs rendben az egyházzal. Ez főleg és elsősorban a nyugati egyházat illeti. Nem az a baj, hogy túl sok a rossz dolog és ezért aszimmetrikusan gondolkodva már nem vesszük észre a jót, hanem fafejű hívőként állandóan a rosszat hangsúlyozzuk. A legtöbb dolog az egyházban ugyanis - szerintem - nem kifejezetten jó vagy rossz, hanem inkább  csak semmilyen. Súlytalan, íztelen, csak úgy van, mert emberek szorgalmasan csinálják. Hűségesen szervezzük az istentiszteleteket, segélyezzük a szegényeket, prédikáljuk a bibliaverseket. Ez a dolgunk, nincs ebben semmi rossz, no meg nem minden nap karácsony, az életünk java része a szürke hétköznapokban telik.

De azért a legtöbben mégis valami többet kívánunk ennél. Azért mégis úgy hisszük, hogy a befektetett energia a hétköznapokban valahogy meg kellene mutassa magát az eredményekben. Nos, az egyház eredményei pedig ahhoz képest igencsak szerények, mennyi energiát és munkát vagyunk képesek befektetni. Az az igazság, hogy áll a levegő a gyülekezetekben. A nyugati miliőben nincs semmiféle áttörés-szag ebben a levegőben, sőt határozott csökkenést látunk. Ahol mérhető egyáltalán az egyház teljesítménye számokkal, ott semmi okunk nincs az elégedettségre. Folyamatosan veszítünk a súlyunkból - és akkor félreérthetetlenül ki kell mondani, valamit rosszul csinálunk. Ez nem sopánkodás, önvagdosás és keserű, értelmiségi nyafogás, hanem a tények felismerése és artikulálása. Fontos és szükséges meglátnunk és értékelnünk a jót is, de azért nem feledhetjük mennyi a tennivaló és azt sem, hogy a helyzetünk finoman szólva sem rózsás. Ebből kell valamit kihoznunk, ebből kell valamit építenünk.