Most épp ez a legújabb hír: a Választási Bizottság elutasította a saját halála felé nagy léptekkel haladó Karsai Dániel népszavazási kezdeményezését. A kezdeményezés megkérdezte volna a magyar embereket, mit szólnak az aktív eutanáziához? Persze egy ilyen kérelem elutasítása nem old meg semmit, és maga a kérdés továbbra is erősen a felszínen marad: az aktív eutanázia pontosan kinek és milyen felségterületét sérti?
Más megfogalmazásban azt is szoktuk mondani, hogy "nem kellene Istent játszanunk", azaz mintegy kivenni Isten kezéből az irányítást és az aktív eutanázia segítségével embereket a halálba küldeni. No és aztán ha engedélyezzük az elmúlásnak ezt a formáját, az rengeteg problémás kérdést hoz a felszínre. Pontosan hol húzzuk meg a határt? Mikor és ki fog dönteni arról, ki és hogyan haljon meg? Nem félő, hogy egy idő után esetleg túl lazák és megengedők lesznek a határok?
Nem fárasztom az olvasót most ezekkel a százszor megrágott dilemákkal - csak azt akartam érzékeltetni velük, hogy magam is tudok a létezésükről, nem kívánom "gyorsan lezárni" ezt a kérdést, csomószor latolgattam már őket, és alapvetően az életpárti álláspontot képviselem. Mégis, amikor Helmut Weber egyébként kiváló könyvét olvasom az eutanázia kapcsán, vagy Scott B. Rae hasonlóan nagyon színvonalas művét, erős hiányérzetem támad. Megismétlem, mielőtt bárki félreértene: NEM vagyok pártfogója az aktív-eutanáziának, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meggyőzőnek találnék minden érvet, amit ellene felhozni szokás keresztény körökben. Nagyon röviden tegyük tisztába miről is beszélünk! A halnisegítés ugyanis alapvetően háromféle kategóriát jelent:
1. Az életfenntartó kezelések megszüntetése. Ezt szokták passzív eutanáziának nevezni - ami egyébként hibás terminus, hiszen szó sincs passzivitásról! Az életfenntartó kezelés elutasítása nagyon is aktív tett és szándékos, a beteg (jó esetben) azt is tudja, hogy ezzel a halálba segíti magát. Érdemes ezt végiggondolni azoknak a hívőknek, akik az aktívabb verziók minden formáját istentelenségnek nevezik, de a passzív eutanáziát szó nélkül helyesnek tartják. Persze az igaz, hogy ebben az esetben nem a beteg vagy más beavatkozó cselekedete vezet a halálhoz, hanem a betegség lesz, ami végül legyűri a beteget. Mégis: az ő döntése volt, hogy meg akar halni.
2. A második forma az orvosasszisztált öngyilkosság. Ebben az esetben az orvos vagy egy kívülálló személy már aktívabb szerepet vállal: például ismerteti a beteggel miből mekkora mennyiséget kell lenyelnie ahhoz, hogy a biztos halálba juthasson. Esetleg még fel is írja neki ezt a gyógyszeradagot vagy hozzásegíti a megszerzéséhez. Ugyanakkor végső soron nem az orvos, hanem a beteg dönt arról, elfogadja-e az instrukciót és beveszi-e a halálos adagot - a halált ebben az esetben nem a betegség, hanem a gyógyszer okozza. Sok lobbitevékenység a halnisegítésnek ezt a formáját szeretné látni legitim megoldásként a társadalomban.
3. Végül persze létezik az orvos által végrehajtott aktív eutanázia. Amikor valaki olyan állapotban szenved élete végéhez érve, ami teljesen kilátástalan számára és még azt is lehetetlenné teszi, hogy véget vessen az életének, az orvos még közvetlenebb módon beavatkozhat a folyamatban. Igazából ezt szokták "kegyes halálnak" vagy "jó halálnak" (eu = jó, thanatosz = halál) nevezni a szó szoros értelmében.
A fenti három rövid pont alapján tehát azt látjuk, hogy mindhárom mögött közös döntési pont húzódhat meg. A beteg mindenképpen szeretne meghalni vagy úgy, hogy tudatosan dönt a kezelések megszakítása mellett, vagy úgy hogy jobban bevonja ebbe az önpusztító folyamatba egy szakértő orvos cselekedetét is. Ha beleolvasgatunk teológiai etikai művekbe, mégis azt fogjuk látni, hogy míg az 1. pontot a szerzők sokszor képesek elfogadni, addig a 2. és 3. pontot semmiképpen sem.
Ezt viszont én nem tartom feltétlenül következetes álláspontnak - mármint akkor, ha megint előszedjük a fentebb bedobott "Istent játszunk" szlogent. Vajon mit takar ez pontosan? Mikortól és hogyan játszik bárki Istent? Az életvégi kérdésekben csak azt jelenti az "istenjátszás", hogy az orvosból kiszedem egy halálos gyógyszerdózis mennyiségét? Az miért nem, hogy önhatalmúlag úgy döntök, megszakítom a gyógykezeléseimet? Mi van akkor, ha Isten gyógykezeltetni akar engem és én erre nemet mondok? Nem egészen világos számomra pontosan hol húzódik a határ az ember önálló döntése és aközött, amikor valamiképpen kiveszi Isten kezéből az irányítást. (Ráadásul utóbbi gondolat alapvetően problémás, hiszen azt feltételezi, hogy az irányítás mint olyan kivehető Isten kezéből.)
Rae könyvében úgy fogalmaz, hogy az orvosasszisztált öngyilkosság "igencsak komoly problémákat vet fel", mivel "halálunk idejét és módját Isten határozza meg". Nem világos azonban számomra, hogy miként kell ezt elképzelni. Isten odafentről szemléli például Karsai Dániel életét és egy ponton így szól: "na jól van fiam, akkor úgy döntöttem, te ALS szindrómában fogsz meghalni és bármit is teszel, rettenetes szenvedések révén távozol az örökkévalóságba X nap múlva." Aztán Isten rátekint egy másik gyermekére, a 80 éves Jani bácsira és magában ezt mondja: "Te pedig holnap, amikor mész vásárolni, találkozni fogsz egy irdatlan nagy, jól megrakott kamionnal, ami elgázol - de csak a kórházban adod majd ki a lelkedet, három-négy nap iszonyatos szenvedés után." Ne gondolja az olvasó, hogy én most cinikusan gúnyolódnék, csak próbálom értelmezni az ilyesféle mondatok jelentését. Mert azt könnyű szajkózni, hogy Isten dönt a halálunk idejéről és módjáról, de ha elkezdjük végiggondolni ennek a részleteit, gyorsan a merő okoskodások és zagyvaságok mezejére tévedhetünk.
Persze az alapvető filozófiai kérdés ennél hátrébb húzódik meg és valami olyasmit szeretne kifürkészni, Isten általában hogyan avatkozik közbe az életünk menetét illetően. Melyek azok az életfolyamban meghatározó, szinguláris pontok, ahol legalább teoretikusan érdemes feltételezni az isteni beavatkozást? A legtöbben az ilyesféle kérdésekre is saját ízlésünk szerint válaszolunk. Ha a lányom férjhez menne, természetesen azt hinném, neki "Isten adott társat". De azt már nehezen hiszem, hogy a fiam tegnapi focimeccsén maga Isten elküldte az angyalait és úgy döntött, hogy a Csepel TC csapata fényes győzelmet arasson a Kelekótyaszög FC ellen... A házasság nagyon komoly dolog, azonban egy focimeccs valahogyan túl banális ahhoz, hogy egy Mindenható Isten aktív közbelépést magával vonja. Ám legyünk őszinték, meglehetősen hasraütésszerűen döntünk arról, mibe szól bele és mibe nem Isten - még akkor is, ha viszonylagos konszenzusos pontokat lehet találni az élet bizonyos jelenségei kapcsán.
Látnunk kell, hogy a teizmus minden valamire való formája abból indul ki, hogy Isten nem pusztán az élet kezdetén és végén van jelen, hanem folyamatosan kíséri az embert, kooperálni szeretne vele és együtt érez a szenvedéseiben. (Az erről szóló tanítást nevezik concursus-nak a dogmatikában.) Pontosan Isten beavatkozásának hiányáról szól az a klasszikus kifakadásunk, amikor egy-egy sorstragédia kapcsán felhánytorgatjuk a "hol volt Isten...?" kérdést, hiszen abból a feltevésből indultunk ki, hogy Ő a nap minden pillanatában velünk foglalkozik. De ha feltételezem, hogy Isten "mindenbe beleszól" az életemben, pontosan hogyan teszi ezt? A házasságomról például - ami legalább olyan horderejű és sorsfordító döntés, mint az életem vége - akkor most Isten döntött vagy meghagyta ezt a döntést nekem? A döntést persze én a magam személyes döntéseként éltem meg, ám mi a helyzet akkor, ha a feleségem iránt érzett szerelmem végső soron egy mennyei érintésből indult el? Ha én dönthettem arról, kit szeretnék feleségül venni, és ez nem számított "istenjátszásnak", más döntés mi alapján számít annak? Ez a dilemma máris az aktív eutanázia partjaihoz sodor bennünket.
Általában kétféle érvet szoktam hallani ezügyben: az egyik úgy szól, hogy a házassággal kapcsolatos döntés elvileg visszafordítható - ám az eutanázia kimenetele viszont végleges. Ez egy rossz érv. Egyrészt, egyik döntésünk sem visszafordítható. Ha egy kérdésben döntök, később már nem tehetek úgy, mintha nem döntöttem volna. A sorsomban végérvényes töréspont következik, amit nem lehet meg nem történté tenni. Ha Pista feleségül veszi Ágikát, később bár elválhat tőle, de a tényt, miszerint Ágika egykor a hitvese volt és Ágika nyomott hagyott a lelkén, más irányba vitte az egész életét, nem tudja sehogyan sem visszacsinálni. Azt mondja ugye az ősi bölcsesség, hogy kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba. Pontosan erről van szó. Egyes döntéseink következményeinek súlyáról ugyan beszélhetünk, de a visszafordíthatatlanság nem a legjobb érv. A másik érv szerint ahogyan a születésemről sem dönthettem, úgy a halálomról sem szabad döntenem. Ez azonban megint két összemérhetetlen dolgot próbál egy kalap alá terelni. A születésemről természetszerűleg nem dönthettem, hiszen jelen sem voltam, hogy dönthessek. Az életem végén azonban jelen vagyok, ráadásul alapértelmezetten érett felnőttként, tudatos lényként. Ez óriási különbség. Arról senki nem kérdezett meg, akarok-e létezni, de mivel létezem, a létemről már lehet álláspontom és a létem kérdéseiről nap mint nap állandóan döntéseket hozok - komolyabbakat vagy kevésbé azokat.
Szóval, leszögezem ismét, mielőtt valaki nekem rontana a felvetéssel: nem vagyok az aktív eutanázia pártján, csak igyekszem őszintén felvetni kérdéseket és megvizsgálni az ellene felhozott érveket, rámutatva azok gyenge pontjaira. Tudok érvelni az aktív eutanázia ellen is - sőt! Ezt azonban rendszeresen megteszik sokan mások, hiszen a keresztény meggyőződés alapvetően az elutasítás oldalán áll. Ez azonban vakká tehet bennünket saját véleményünk ingatag oldalaira. Úgy látom, mivel keresztények vagyunk, elsöprő többségben az igény sincs meg az emberekben, hogy végiggondolják az aktív eutanázia ellen felhozott keresztény érvek gyenge oldalait - hiszen a döntést már meghozták a kérdésben.
Karsai Dániel élete véget fog érni - ahogyan valamikor az enyém is. Csak ő már azt is nagy-nagy eséllyel tudja hogyan. És abban minden bizonnyal nem lesz köszönet. Sajnálom, hogy a népszavazási kezdeményezését elutasították - őszintén szólva számomra emögött politikai szándékok rejlenek és nem pusztán valamiféle formai nem-megfelelés. Gondolkodjunk akárhogyan is, a társadalmi párbeszédet nem lehet sem politikailag, sem máshogyan elfojtani - a Karsai-ügy pedig most igen jó apropó arra, hogy nyíltan megbeszéljük az aggályainkat, dilemmáinkat, felvetéseinket, legyünk bár hívők vagy ateisták.
Nagyon tetszik a gondolatsor.
VálaszTörlésKönnyedén szoktuk kimondani "Isten akarata". Mire föl? A halál, a betegség, a szenvedés nem Isten akarata. "Majd Isten eldönti meddig élsz." Nem így van. Nem Ő akarja a közúti balesetet, a gyógyíthatatlan betegségeket, nem Ő akarja a halált. Ergo, nem is kell az Ő kezébe adni a döntést, hiszen sosem Isten akarata a halál. Jogos felvetés az, amit Karsai Dániel kér. Most is csak azt tudom írni, amit az ezzel kapcsolatos beszéletés alá: Én keresztényként erre nem látok megoldást. De számon fogják kérni odaát rajtunk, hogy "segítséget kértem, és nem adtál". Számon fogják kérni rajtunk az irgalmasságot. És mondhatjuk, hogy de Uram, nem a Te nevedben prédikáltunk? Vajon mit fog mondani?
A mulasztás bűne.
Mindent betartottam.
Add el mindened. Vajon a mai világban mit jelent ez, hogy add el mindened? Nem az anyagiakra vonatkozik ez csupán.
Hát igen, vagy akár ki is lehet hegyezni még jobban Karsai ügyét olyasféle kérdésekre, miszerint pontosan miért akarja Isten, hogy ez az ember öntudatánál legyen, amikor csaknem elviselhetetlen fájdalmai vannak és fuldoklik - ahogy leáll a légzőizma? Ezzel pontosan mit szeretne elérni Karsainál Isten? Megtisztulást? Hogyan? Így ismerje meg Istent, ebben az állapotában? Miként?
TörlésUgyanaz a helyzet, mint ahogy a bejegyzésben írtam. Amint elkezdjük konkretizálni a szleng kifejezéseinket és keresztény mondásainkat, úgy jelentősen megnő a dilemma és nehezedik az emelkedő. Könnyű "bedobálni" a szlogenjeinket, de a szlogenek csak akkor igazi érvek, ha igazi válaszok vannak mögöttük.
Frankl mán' megint...
VálaszTörlés"Mert a szenvedés értelmére irányuló kérdéssel is az a helyzet, mint az élet értelmére irányuló kérdéssel. Amennyibe ez a kérdés egyáltalán megválaszolható, "kopernikuszi fordulatot" kell adnunk neki - amennyibe tudatosítjuk magunkban, hogy nem mi kérdezünk, hanem mi vagyunk a megkérdezettek, s hogy a kérdés maga az élet - olyan kérdés, amit csak azáltal tudunk megválaszolni, hogy vállaljuk érte a felelősséget. És mi a helyzet a szenvedés értelmére irányuló kérdéssel? Pontosan ez: aki - a felettes értelembe vetett hit jegyében - a szenvedés értelmét firtatja, az nem gondol arra, hogy a kérdés maga a szenvedés, s ismét mi vagyunk a megkérdezettek, hogy a szenvedő ember, a homo patiens a megkérdezett: nem kérdeznie, hanem felelnie kell, neki kell megválaszolnia a kérdést, neki kell letennie a vizsgát - neki kell szenvedést teljesítenie."
"A válasz, amit a szenvedő ember a szenvedés hogyanjával a szenvedés miértjének kérdésére ad, mindig szótlan felelet, de - újból: a felettes értelembe vetett hit jegyében - az egyetlen értelmes válasz. Még egy végső szó, ami nem a szenvedő embert, hanem a szenvedővel együtt szenvedőket, az együtt érző embereket illeti: a szenvedés megosztása, az együttérzés éppolyan értelemmel teli, mint maga a szenvedés - ugyanolyan értelmes és ugyanolyan szótlan: a vigasztalásnak korlátai vannak - ahol az összes szó túl kevés lenne, ott minden szó túl sok."
A szenvedő ember utolsó két oldaláról válogattam, ha valakit érdekelne.
Attila, Frankl ebben a témában elképesztő embertelenségről tesz tanúbizonyságot. Csak szélsőséges fanatista, vagy szadista gondolhatja azt, hogy egy betegség végső szakasza, ami nem más, mint mindenféle kommunikációt kizáró, borzasztó szenvedéssel járó vegetatív létezés, valamiféle "értéket" jelenthet. A létezés ilyen formája mindenfajta értelmet és méltóságot nélkülöz. Embertelen! Szomorú, ha bármiben is egyetértenél Frankllal.
VálaszTörlésAttila
TörlésSzervusz Péter!
Szerintem félreérted Franklt - de ez benned is felmerülhet, ha átgondolod, hogy egy koncentrációs tábort megélt, a családja nagy részét elveszített, az életét mások segítésének és a velük való együtterzésnek szentelt emberről írod, hogy embertelen, amikor a szenvedésről ír.
Nem arról beszél, hogy a szenvedés érték, hanem arról, hogy ha vállalom a felelősséget azért, hogy hogyan állok az elkerülhetetlen szenvedés előtt, akkor azzal értéket teremtek. A szenvedés felettes értelme nála megragadhatatlan, bár "bízik benne", épp úgy, ahogy az élet felettes értelmében is "bízik", de az aktualizált értelmet abban látja, hogy az ember megválaszthatja a hozzáállását a szenvedéshez. Hogy mintegy válaszol a világegyetemnek akkor, amikor az nehézség elé állítja, és azt mondja: az emberségem, annak a méltóságát semmi nem veheti el.
Hitkérdés, hogy minek gondoljuk az embert. Frankl arról ír, hogy a legembertelenebb szenvedés és kényszer alatt is van az emberben, ami a szabad döntése révén választ adni képes arra, ami történik vele. Ez a válasz teljesítmény, és a teljesítmény érték.
De senki nem tudja előírni a másiknak, hogy mit válaszoljon. Éppen ezért írja, hogy az együttérzés néma. Ha a másik nem talál a saját szenvedésében értelmet, ezt aligha róhatom fel neki - én annak csak az együttérzésemmel adhatok értelmet.
Attila, nem Franklról állítottam, hogy embertelen, hanem a szenvedéssel kapcsolatos nézeteiről. Lehet, hogy nézetei alkalmazhatók háborús, vagy koncentrációs tábori körülményekre, amikor a túlélésről van szó, de semmitmondóak az életvégi szenvedésekre, mint amilyen Karsai Dánielre és a hozzá hasonlókra vár.
TörlésÍrod, hogy nem arról beszél, hogy a szenvedés érték. Nos, de, konkrétan erről beszél többször is. Íme egyik kijelentése: ,"If there is a meaning in life at all, then there must be a meaning in suffering."
"válaszol a világegyetemnek akkor, amikor az nehézség elé állítja, és azt mondja: az emberségem, annak a méltóságát semmi nem veheti el."
Azt hiszem, szerencsés ember vagy, mert még nem éltél meg közelről ilyen szenvedést. Karsai Dániel betegségének lesz egy olyan stádiuma, amikor mozgásra és kommunikációra képtelenné válik, taknya-nyála-ürüléke összefolyik, miközben szervei fokozatosan működésképtelenné válnak, ezért borzasztó fájdalmakat érez, és mindeközben fuldoklik, mert légzése is fokozatosan gyengül, majd leáll. No, ez az az állapot, ami bizony embertelen, és nélkülözi az emberi méltóságot is. Ezért kéri, hogy neki és a hozzá hasonló állapotban lévőknek lehessen joga méltósággal befejezni az életét az értelmetlen szenvedés helyett. Egy elviselhetetlen létnek a hosszabbítása nem más, mint kegyetlenség azokkal szemben, akiknek ezt el kell viselni. Nem demagógia kell ilyenkor, hanem emberség.
Nincs időm belemászni, de az idézett rész, amire gondolsz, az így hangzik: "De nemcsak az alkotó és élvezetes életnek van értelme, hanem: Ha az életnek egyáltalán van értelme, akkor a szenvedésnek is kell legyen értelme. Hiszen a szenvedés része az életünknek - ugyanúgy, mint ránk mért sorsunk és a halál. Csak az elszenvedett szükség és a halál által válik az emberi lét teljessé."
TörlésFrankl abból indul ki, hogy "ránk mért" életünk van (nem a mi tudatos döntésünk az életünk), ránk mért sorsunk van (nem mi válogatjuk meg, hova, milyen lehetőségekkel, milyen környezetbe születünk) és ránk mért halálunk van (ez ugye Sytka témájának a felvetése - nem mi választjuk, hogy meghalunk-e vagy sem), de ezekkel a "ránk mért" adottságokkal személyesen dolgunk van, döntéseket hozunk velük kapcsolatban - és éppen ebben van az értelem. Amire azt mondom, hogy bízik Frankl a felettes értelemben, az az, hogy azért értelmes egyáltalán bármiféle döntést meghozni, mert a "ránk mért" dolgok önmagukban is értelmesek, de ez nem pusztán a megélhető életünk értelme - a miénk a válasz. Az életünk a válasz. Yalom pl. a felettes értelmet elutasítja, magyarul azt mondja, hogy csak annyiban értelmes a "ránk mért" élet és halál, amennyiben mi értelmet tudunk adni neki.
Nem sokkal később így folytatja: "Ezzel szemben engem másféle kétségek gyötörtek: Van-e ennek a bennünket körülvevő szenvedésnek s az ilyen halálnak értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron annak sem lenne semmi értelme, hogy túléljük a tábort. Mert egy élet, amelynek az értelme azon áll vagy bukik, hogy megússzuk-e elevenen vagy sem, egy olyan élet tehát, amelynek az értelme a véletlen kénye-kedvétől függ, egy ilyen élet valójában nem lenne érdemes arra, hogy egyáltalán megéljük."
Igen, ezek a túlélésért küzdő lágerfogoly belső küzdelmei, de nem azzal küzd, hogy az értelmetlen szenvedést csak ki kell bírni valahogy, amíg újra lesz értelme az életnek, hanem azzal, hogy hogyan élheti meg még a szenvedést - és a halált is! - értelmesen.
"Mert a mi esetünkben már régen nem arról volt szó, hogy az élet értelmének kérdésére keressük a választ, mint ahogyan ez a kérdés a maga naivitásában sokszor megfogalmazódik... Számunkra az élet értelme olyan totalitást jelentett, amely magába foglalja a halált is, s így nemcsak az élet, hanem a szenvedés és a halál is értelemmel telítődött, s mi ezért az értelemért küzdöttünk!"
Lehet, hogy szerinted ez semmitmondó az életvégi szenvedésekre nézve, de Frankl egész biztosan nem így gondolta. Ő dacolt az értelmetlenséggel, és azt mondta, ha úgy is tűnik, hogy nincs értelme a szenvedésnek vagy a halálnak, ő akkor is úgy fog élni, mintha lenne - és ezt egy általános emberi potenciálként látta.
Hogy Karsai ügyében ez jelent-e bármit, azt csakis ő tudná megmondani. A halni vágyó ember az értelmetlen élet befejezésében látja épp az értelmet. Ő is értelmet keres, még ezzel is dacol a rámért sorssal és a látszólagos értelmetlenséggel. A szellem dacoló hatalma az, ami Franklt arra hajtja, hogy a szenvedést lehetőségként írja le, de a szellem dacoló hatalma az is, ha valaki az értelmetlenséget meg akarja szüntetni, csak máshonnan nézi ugyanazt.
Ahogyan máshonnan nézed Te, amikor azt írod, hogy Karsai halála embertelen, és nélkülözi az emberi méltóságot, és amikor én azért idézem Franklt, mert bízom abban, amiben ő: hogy amíg van létezésünk, addig nem szűnik meg bennünk az emberi, legyenek bármilyenek a körülmények, és addig nem szűnik meg a méltóság sem. Igazolható bármelyik állítás? Aligha, hogy mi az ember, és mi a méltóság nem jön velünk szembe az utcán, hogy objektívan leírhassuk.
De azt látom, hogy akik szenvedtek - való igaz, nem úgy, mint én, de Frankltől talán nem lehet elvitatni, hogy nem csak fotelből okoskodott -, és ebből végül kijöttek, az értelmetlennek tűnőben valahogy mindig megláttak valamit, ami minden külső látszat szerint nincs ott.
Mint amikor Edith Eva Eger azt írja, hogy a táborban összekötözött lábú, vajúdó nő haláltusájának borzalmában is ott volt valami fáradhatatlan életre törekvés (de parafrazálok, ez most nincs előttem). Hogy mondhat ki épeszű ember ilyen együttérzés nélküli, a helyzet súlyát felfogni képtelen ökörséget? Szerintem csakis úgy, ha jobban érti és érzi a helyzet súlyát, mint mi. Ha szemtől szemben látta, hogy az ember az elkerülhetetlennel, az értelmetlennel szemben is törekszik arra, amit reménynek hívunk. És ha minden más elveszett is a létezésből, ez semmikor nem szükségszerű, hogy elvesszen. Ember küzdj, és bízva bízzál.
TörlésNem arról van szó, hogy olyan erőt kérne bárki a rámért sorsot elviselni kénytelen embertől, ami lehetetlen. Arról van szó, hogy ha ő maga nem is remél már semmit, mert kimerült, mert nincs tovább, akkor is emlékezhetünk arra, hogy van benne, ami megtörhetetlen és örök, és ezt tisztelhetjük akkor, amikor néma együttérzésben kísérjük a saját reménytelenségébe - ameddig tudjuk. Mert az ember a mindent kizáró szenvedésében sem csak a szenvedése, és a kínhalálában sem csak a fájdalom és a halál.
Naivitás ezt mondani, és érzéketlen? Nem tudom, nem kísértem még haldoklót úgy igazán. De ha valaki ki tudja mondani a rámért sorsra, hogy "ez az én életem, ez az én betegségem, ez a én halálom", nem tudom azt mondani, hogy ez ne volna érték. És ha ő nem is tudja, de én tanúja tudok lenni annak, hogy mi a "másik élete, a másik betegsége, a másik halála", akkor ez is érték. És ha érték, akkor akár a frankli, akár a yalomi értelemben, de kapott értelmet.
Attila, még mindig - Frankllel és Egerrel együtt - tábori körülményekről beszélsz. A koncentrációs táborok mérhetetlen szenvedést okoztak emberek millióinak, de ezek nem hasonlíthatók össze az élet végi szenvedésekkel. Az előbbinél automatikusan bekapcsol az ember túlélési ösztöne, és lehet reményről beszélni, de az ALS beteg élete végén, amikor már nincs izomtónusa, mert elhaltak az izmokat mozgató idegek, és elsorvadtak az izmok, akkor már nincs remény, mert a helyzet nem megfordítható. Ez a vegetatív állapot, ami borzasztó fájdalmakkal és leírhatatlan szenvedésekkel járó haldoklás. Ez emberhez méltatlan állapot és ha valaki azt gondolja, hogy számára ez nem élet már, hanem csak kegyetlen létezés, akkor joga legyen humánusan és kontrollált körülmények között ennek a létezésnek kegyes véget vetni akkor, amikor ő akarja és nem akkor, amikor állítólag az Isten, vagy az egyház, vagy bárki más akarja.
Törlés"A koncentrációs táborok mérhetetlen szenvedést okoztak emberek millióinak, de ezek nem hasonlíthatók össze az élet végi szenvedésekkel."
TörlésEzt nem teljesen értem. A táborok számtalan ember élet végi szenvedését jelentették. Ezek az emberek tudták, hogy nincs remény, és ilyenkor nekik sem úgy kapcsolt be az életösztönük, ahogy sejtem, hogy utalsz rá. Ezekkel személyesen szembesülve született meg Frankl vagy Eger életműve. Ha arra gondolsz, hogy mások életének a végével szembesülve nem vonhatunk le tanulságokat az egyes ember életének a végére nézve, erről részben én is írok: mindenki szenvedése, mindenki halála a sajátja, amire neki kell válaszolnia - a többi az emberképbe vetett hit és bizalom.
Tulajdonképpen itt már nem is az életösztön a kérdés, hanem a "halálösztön": hogy van-e olyan elidegeníthetetlen része az embernek, ami segít "jól" meghalni, és ami bár nem az életre törekvés, mégis ad reményt. Egyébként hasznos a beszélgetés, így legalább értem, hogy az Eger idézet (vagy annak a felidézése, ami vagy pontos, vagy nem) nem biztos, hogy a gondolataim tisztázása szempontjából kapaszkodó. Amiért behoztam, az csak annyi, hogy nem csak Frankl lát valami többet a haláltusában, mint cél nélküli, értelmetlen szenvedést.
Ha nagyon azon a vonalon mozgunk, hogy erről nem tehet általános kijelentéseket tenni, még akkor is mondhatunk annyit, hogy ki-ki majd a saját halálos ágyán ezt megtudja, addig pedig nem mondhatunk róla semmit - sem a méltóságról, sem a méltatlanságról, sem az értelemről, sem az értelmetlenségről. Frankl egyébként ír arról, hogy ha van megragadható felettes értelem, az is maximum itt, ebben a pillanatban lesz nyilvánvaló. A téma nyilván csak fenomenológiai szempontból megközelíthető, és mint ilyen, magában rejti az objektív igazság elvétésének a lehetőségét - különösen, hogy a saját halálunk tapasztalata nem áll rendelkezésre az ilyen okoskodásokhoz. Az azért mégis mond valamit, ha olyanok tesznek bizonyságot a "jó" halál elidegeníthetetlen lehetőségéről, akik számtalan méltatlannak tűnő halált néztek végig.
De más oldalról: Erikson életvégi erénye az integritás, szemben a kétségbeeséssel. Ez jellemzően az egész életre vonatkozik, de szerintem ide illik maga a halál is: hogy bele tudom-e "illeszteni" az életembe a halált, vagy a halál "emészti meg" az életemet. Persze ez puszta szofizmus, ha kívülről nézem a maga naturális valójában a szenvedést - de magának a szenvedést átélőnek nem mondhatjuk meg, hogy ez mit jelent. Ha megvan a lehetősége, hogy jelent neki valamit, akkor viszont érdemes róla beszélni is.
Nem tudom, hogy vezet-e még valahova az eszmecsere, nem vagyok róla meggyőződve, hogy egyáltalán azonos síkon érvelünk (nem arról írok, hogy fair-e megmondani kívülről, hogy mi az élet, és mi a halál értelme, hanem arról, hogy ezt érdemes-e személyesen keresni, vagy sem).
Az előzetes feltevéseinkkel nem tudom, hogy tudunk-e valamit kezdeni: minden arra mutat, hogy én hiszek abban, hogy ezt mindig lehet és érdemes megtenni, te pedig abban, hogy van, amikor már a keresés is értelmetlen, és egyedül a feladásban, de ha lehet, minél inkább a méltó feladásban van értelem. Ahogy írtam, ez szintén az értelme keresése, csak máshonnan nézve. Hogy mi a helyes nézőpont, az innentől csak a hitviták fárasztó bájához tartozik, végső soron ahhoz, hogy érdemes-e valamiért, vagy valakiért megélni a halálom úgy, amint az adatik, vagy a halálban végső soron semmi értelem nem található, ezért az egyetlen, amit tehetünk a "jó" halálért, hogy minél fájdalommentesebben és az aktív élet méltóságát megőrizve megyünk el. Majd egyszer meglátjuk, de alighanem megosztani másokkal akkor már nem fogjuk tudni - ide senki nem fog elkísérni, hacsak nem Isten.
Attila, szerintem sincs sok értelme ennek az eszmecserének, mert nem egy nyelven beszélünk. Karsai Dániellel kapcsolatban kijelented, hogy "A halni vágyó ember az értelmetlen élet befejezésében látja épp az értelmet." Hát Karsai minden, csak nem halni vágyó. Példa értékű, hogy milyen aktív és életigenlő életet él, ezt ő is számtalanszor elmondta nyilatkozataiban, riportokban. Ő csupán azt szeretné, hogy legyen ahhoz joga, hogy ha a betegsége miatt szenvedése elviselhetetlenné válik, miközben életével már annyit sem lesz képes mit kezdeni, mint egy sárgarépa, akkor véget vethessen ennek.
TörlésSzámomra érthetetlen azon makacs erőlködésed, hogy mindennel, így a szenvedéssel és a halállal kapcsolatban is mögöttes, vagy felettes értelmet vélsz felfedezni. Ezt nyilván vallásos hited alapján teszed, ami rendben van, de ilyen görcsös, erőszakos ragaszkodás lehet, hogy "tükör által homályosan" effektust eredményezhet. Hívőként sem hittem, és most sem hiszem, sokakkal együtt, hogy a szenvedés része lehet egy mindenható és szerető Isten tervének. Ha jól emlékszem, Béres Tamás evangélikus lelkész és teológiatanár is hasonlóan vélekedett, sőt azt is hozzátette, hogy szerinte vállalhatatlan Isten nevében meghosszabbítani egy ember szenvedését.
Szerintem az eutanázia társadalmi vitájában el sem szabadna hangozni vallásos érvnek, mivel a hit személyes ügy, így nem lehet jogi érvelés alapja. Az eutanázia engedélyezésével, vagy tiltásával kapcsolatos társadalmi vitában csakis tisztán jogi, társadalmi, tapasztalati és etikai érvek mentén kellene haladni, amelyek mindenki számára érthetőek.
"...a szenvedés része lehet egy mindenható és szerető Isten tervének"
TörlésHa Isten mindenható, és Isten szeret, de nem akadályozza meg a szenvedést akkor vagy A) nem mindenható, mert nem tudja megakadályozni vagy B) nem szeret, különben megakadályozná, de ha mégis a kettő együtt igaz, és a hétköznapi tapasztalat azt mondja, hogy megengedi a szenvedést, akkor nagyon úgy tűnik, hogy azzal együtt engedi meg a szenvedést, hogy szeret és mindenható - vagyis van mögöttes értelme, és többet lát belőle, mint mi. Ilyenkor, ha hisszük, hogy tényleg szeret, nincs nagyon más út, mint azt feltételezni, hogy nem abban nyilvánul meg a szeretete, hogy megment a szenvedéstől, hanem valami másban. Klasszikusan abban, hogy Ő maga is belép a szenvedők közé. Ezt aligha csak úgy, l'art pour l'art teszi, tehát a keresztény gondolkodásba szerintem belefér, hogy van tervszerűség is az egész problematikában.
Persze, hogy ehhez a hit alapján ragaszkodom. De amire próbálok rámutatni, az az, hogy neked is hited van a témával kapcsolatban, épp az, hogy nem lehet ebben felettes értelem - ahogy nincs különösebben semmi mögött. Ez nem az agnosztikus álláspont.
De ám legyen, tegyük fel, hogy hit alapján nem beszélgethetünk társadalmi témákról.
"...tisztán jogi, társadalmi, tapasztalati és etikai érvek mentén kellene haladni, amelyek mindenki számára érthetőek."
Ezeknek mi az alapja? Mi alapján hozunk jogi döntéseket? Mik azok a hiedelmek nélküli társadalmi érvek? Mi alapján határozzuk meg, hogy mit jelent a tapasztalat? Milyen lábon áll az etika, ha nem a hit lábain?
N.b. nem vallásos hitről beszélek persze itt, hanem arról, hogy miért bízunk abban, hogy éppen a jogi, vagy a társadalmi érvek (pláne a mindenki számára érthető érvek - ezzel eléggé leszűkítettük a mozgásterünket) azok, amik releváns eredményt hozhatnak a témában. Biztos, hogy ez igazolható gondolat?
Ez eléggé máshova vezet persze. De szívesen olvasok arról, hogy szerinted hogyan nézne ki egy ideális és fair társadalmi vita, és mitől lenne éppen ez jobban igazolható, mint ha az emberi tapasztalás (értsd: a hit) egyes aspektusait mesterségesen nem zárnánk ki a vitából.
Attila,
Törlés"de ha mégis a kettő együtt igaz, és a hétköznapi tapasztalat azt mondja, hogy megengedi a szenvedést, akkor nagyon úgy tűnik, hogy azzal együtt engedi meg a szenvedést, hogy szeret és mindenható"
Ez aztán a logikai bukfenc! Ha a kettő együtt igaz, azaz:
nem mindenható és nem szeret akkor is mindenható és szeret.
Ez a kijelentésed tipikus példája annak, amikor egy hívő elméje teljesen bezárul a hitével kapcsolatban. Azért mégis szeretném érzékeltetni kijelentésed abszurditását. Kezembe nyomsz egy gyümölcsöt, és azt mondod közben, hogy "neked adom ezt a piros almát". Ránézve a gyümölcsre figyelmeztetlek, hogy ez bizony nem piros, hanem sárga, és nem alma, hanem körte. Erre te avval intézed el észrevételeimet, hogy annak ellenére, hogy a gyümölcs valóban nem piros, és valóban nem alma, de mögöttes értelemmel lásd be, hogy mégis tekinthető piros almának. Mert te abban a tudatban élsz, hogy egy piros almát adtál nekem.
"De amire próbálok rámutatni, az az, hogy neked is hited van a témával kapcsolatban, épp az, hogy nem lehet ebben felettes értelem - ahogy nincs különösebben semmi mögött."
Először is nem mondtam, hogy nem lehet felettes értelem (ez a te értelmezésed), másrészt én semmiben sem hiszek. Elfogadok (feltételesen) dolgokat, amelyekre van valamilyen bizonyíték.
"Mi alapján hozunk jogi döntéseket?"
Törvények alapján.
"Mik azok a hiedelmek nélküli társadalmi érvek?"
Például azok, amelyek eredményeként növekszik a jogrend és a szabadság mindenki számára, miközben védik a kiszolgáltatott kisebbségek jogait.
"Milyen lábon áll az etika, ha nem a hit lábain?"
Evolúciósan kifejlődött képességeken, mint együttérzés, önfeláldozás, közösségi magatartás, stb.
Jaj :)
TörlésEz most jó hosszú lesz, el is fáradtam benne... (Sytka moderálj nyugodtan, csapongok nagyon)
Idézlek: "Hívőként sem hittem, és most sem hiszem, sokakkal együtt, hogy a szenvedés része lehet egy mindenható és szerető Isten tervének."
Itt te indulsz ki abból, hogy Isten mindenható, és Isten szerető. Nem fogalmaztam talán pontosan, de arra gondoltam, hogy ha van szenvedés, és azt gondoljuk, hogy Istennek kötelessége lenne azt megelőzni, de nem teszi, akkor valójában vagy nem szeret, mert élvezetét leli a szenvedésben, vagy nem mindenható, mert képtelen azt megakadályozni, tehát a premissza téves. Ez csak a klasszikus gonosz problémája.
Innen viszont én a te felvetésed talajáról szándékoztam elindulni, azaz onnan, hogy ha feltételezzük, hogy Isten egyszerre mindenható és szerető, az nem zárja ki azt, hogy legyen terve a szenvedéssel - csak ezt nem ismerjük. Ehhez csak annyi kell, hogy az isteni szeretet valódiságának a mércéjeként ne a szenvedés minimalizálását tekintsük (miért éppen ezt?), hanem valami mást.
Kissé félreérthetően fogalmaztam, de ami arra utalt, hogy az eredeti premisszára gondolok (hogy Isten szerető, ÉS mindenható, és nem arra, hogy egyik sem), az a mégis szócska volt ("de ha mégis a kettő együtt igaz").
"Először is nem mondtam, hogy nem lehet felettes értelem (ez a te értelmezésed)"
"A létezés ilyen formája mindenfajta értelmet és méltóságot nélkülöz"
Értem, mire gondolsz, másrészt ebből a kategorikus állításból indultunk, és a frankli gondolat éppen az, hogy ha az életnek van értelme, akkor a szenvedésnek is kell legyen, és ennek a kulcsa épp a felettes értelemben való bizalom - nem csak úgy szelektíven, hanem minden élethelyzetre nézve. De értem, hogy épp ezzel vitatkozol, és csak azt állítod, hogy a szenvedés egyes formáinak nincs felettes értelme, de ettől még van, aminek lehet.
"Elfogadok (feltételesen) dolgokat, amelyekre van valamilyen bizonyíték"
TörlésEz egy tisztességes tudományos megközelítés, de végső soron körkörös érvelés. Ahhoz, hogy a bizonyítékot értékelni tudd, tudnod kell, hogy megfelelően interpretálod-e a bizonyítékot, vagyis bízhatsz-e a kognitív képességeidben. Honnan tudjuk, hogy bízhatunk bennük? Onnan, hogy a bizonyítékok elfogadása által egy működőképes képet kapunk a világról. De honnan tudjuk, hogy a működőképes kép a valódi kép? Honnan gondoljuk, hogy amit elfogadunk, az valóban igaz, és nem csak az, ami evolúciósan adaptív és előnyhöz juttat? Ha a kognitív képességeink evolúciós fejlődés eredményei csupán, akkor nem az a céljuk, hogy megtaláljuk az igazságot, hanem az, hogy a túlélést segítsék, azon az áron is, ha félreértjük az igazságot.
Igazolható, hogy a megismerésünk akkor a legadaptívabb, ha tényleg a valóságot ismerjük meg, úgy, amint van? Nem, ez egy feltételezés, és éppen itt jön be a hit. Ha pedig nem, akkor annyi marad, hogy nem tudjuk, hogy mi igaz, csak azt, hogy mi hasznos, és ennyi elég.
Az ismeretelméleti kitérőtől eltekintve, azt mondod, hogy azt fogadod el, amire van bizonyíték.
Írod: “A létezés ilyen formája mindenfajta értelmet és méltóságot nélkülöz".
Ha jól értelek, inkább abból indulsz ki, hogy az ellenkezőjére nincs bizonyíték. De arra kell valamilyen bizonyítéknak a rendelkezésedre állnia, hogy mi az értelmes élet, és mi a méltóság, ha ezt így ki tudod jelenteni. Segítesz megérteni, hogy mik ezek?
""Mi alapján hozunk jogi döntéseket?"
Törlés"Törvények alapján."
Honnan tudjuk, hogy a törvények jók-e? Megelőzlek, talán nem tévedek: onnan, hogy több embernek jók, mint rosszak. Össztársadalmi hasznosság maximalizálása. Ám legyen: ki számítja ki, hogy konkrétan az aktív eutanázia témájában ez milyen össztársadalmi haszonnal vagy költséggel jár? Milyen ára van pszichológiai szempontból annak, ha valakinek ebben segédkeznie kell? Milyen költsége van a logisztikának, az eszközigénynek, a fenntartásnak, és honnan tudjuk, hogy erre költeni hasznosabb, mint másra? Milyen szociálpszichológiai haszna van, ha a társadalom irgalmas halálhoz segít hozzá embereket? Milyen következményei lennének ennek, ki lenne ezzel elégedett, és ki nem? És pláne: hogyan lesz ez mindenki számára érthető, ahogy korábban írtad, ahogy ideális lenne?
Szerintem az gyanús mindenkinek, hogy egy társadalmi párbeszédben ritkán van ilyen kérdésekről szó, és oda lyukad ki a vita, hogy irgalmasok vagyunk-e, vagy valami ok miatt irgalmatlanok. Tulajdonképpen érzelmekről szól. Ha maradunk a demokrácia modelljénél, és hogy a társadalmi párbeszéd számít valamit, akkor be kell látnunk, hogy egyáltalán semmi nem biztosítja, hogy a törvényhozás az össztársadalmi hasznosság szempontjai szerint működik. N.b. ha nincs társadalmi párbeszéd, persze az sem.
""Mik azok a hiedelmek nélküli társadalmi érvek?"
"Például azok, amelyek eredményeként növekszik a jogrend és a szabadság mindenki számára, miközben védik a kiszolgáltatott kisebbségek jogait."
Honnan tudjuk, hogy a szabadság növekedése érték? Ha nem csak hiszünk benne, akkor megint a hasznosság alapján? Honnan tudjuk, hogy növeli az össztársadalmi hasznosságot? A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ha valakinek nő a szabadsága, másoké csökken. Ha van is össztársadalmi pareto-optimum, akkor is lesznek, akiknek rosszabb lesz - kisebbségek. Hogyan védjük a jogaikat, ha az rontja az optimumot? És egyáltalán, milyen bonyolult modellt kellene összerakni ahhoz, hogy ez mérhető legyen? Megint az érthetőség problémájába ütközünk. Újfent, amit írsz, inkább hitekről szól: a szabadság jó, és pont. A kisebbségek védelme etikus. Nem kérdezzük, hogy mi miatt, intuitíven tudjuk. Nem számolgatunk. Éppen ez a hit.
"Milyen lábon áll az etika, ha nem a hit lábain?"
Törlés"Evolúciósan kifejlődött képességeken, mint együttérzés, önfeláldozás, közösségi magatartás, stb."
No, ez a kérdés gyökere végül is. Ez alapján ami evolúciósan adaptív, vagyis hasznos a csoport túlélése és jóléte szempontjából, az etikus. Rendben, de hogy mi hasznos, az társadalmanként, közösségenként változik. Ha kevés az erőforrás, más a társadalmilag hasznos megközelítése az időseknek, a betegeknek, a gyengéknek, mint ha relatív jólétben élő társadalomról beszélünk, és ahol a társadalmi költsége a gyengébb láncszemekről való gondoskodásnak alacsonyabb a szociális érzékenység és a tolerancia szociálpszichológiai hasznával szemben. Az első esetben ez luxus, nem evolúciósan adaptív, vagyis etikus megszabadulni a gyenge tagoktól a csoport egészének a haszna érdekében.
De ha mégsem a mindenkori hasznosság, a csoport összességének az aktuális maximális jóléte az etika alapja, hanem az, hogy evolúciósan valamikor a régmúltban kezdődve, a mindenkori körülményeknek megfelelően, szelektíven milyen értékek alakultak ki bennünk, amik lehet, hogy a jelenben nem is adaptívak, akkor nem igazolható, hogy miért éppen ezeket tartjuk etikusnak - vagyis megint csak ott vagyunk, hogy ezekben az értékekben hiszünk, és kész. Ebben az esetben nem azért, mert Isten adott értékeket nekünk, hanem azért, mert jobban tiszteljük az evolúciós folyamat ilyen eredményét, mint a saját esélyeinket a túlélésre, de kevésbé kiélezett helyzetben, a hasznosság utilitariánus maximalizálására.
Persze az is lehet, hogy az ilyen számolgatásnak egyszerűen csak olyan költsége lenne, hogy az összességében nem hasznos, és éppen az adaptív, ha nem alkalmazkodunk állandóan, hanem hiszünk abban, verifikáció nélkül, hogy ami korábban működött, az most is fog. De akkor meg végképp ott vagyunk, hogy végső soron az etika alapja a hit abban, hogy az jól fog jönni most is, pedig nem számoltunk utána, hogy ez tényleg így van-e.
Attila, nem fogok mind a négy bejegyzésedre válaszolni, mert többségük offtopic lenne itt. Annyit azért megjegyzek, hogy egyik kérdéssel kapcsolatos reagálásoddal sem értek egyet, kicsit naívnak és ellentmondásosnak tartom ezeket. Talán lesz majd rá mód, hogy megvitassuk ezeket.
TörlésAz eutanázia társadalmi vitájával kapcsolatos felvetéseid ide tartoznak és írtad is, hogy érdekelne, hogyan nézne ki egy ideális és fair társadalmi vita. Nos, már egy tucat országban létezik eutanázia törvény, amelyeket mindegyikben megelőzött társadalmi vita. Ezeknek utána nézhetsz az interneten, nagyon sok infót, érveket és ellenérveket ismerhetsz meg. Ajánlom Franciaországot, ahol ez a társadalmi szintű egyeztetés és vita az elmúlt évben kezdődött, és talán még ebben az Franciaországban is döntenek majd arról, hogy legális legyen-e az eutanázia. Független felmérések egyöntetűen azt mutatják, hogy elfogadottsága rendkívül magas.
Ezekben a vitákban választ kapsz arra is, hogy miért nem igazán érdemes vallásos érvekkel előállni.
Viszonylag igényes a poszt és a gondolatmenet.
VálaszTörlésÉrdemes lenne a kérdést nem csak a teológiai etika, hanem a filozófia, azon belül is a meta-etika oldaláról alaposan körbejárni. Mit mondanak a különböző meta-etikai irányokhoz tartozó filozófusok? A két véglet valahol az isteni parancs elmélettől -- amelyet a magam részéről keresztényként bibklikusan problémásnak látok -- az erkölcsi hibaelméletig húzódik, de elég sok minden van középen, az intuicionizmustól a preskriptivizmusig vagy akár a kantiánus etikáig, egy alaposabb körbenézéssel igen érdekes meta-etikai érveket lehetne csokorban felsorakoztatni pro és kontra (akár egy metaetikai iskolán belülről mindkét oldalon is).
Utána pedig nem árt rácsodálkozni, hogy a metaetikai érvek jó része is az Istent akarunk játszani vagy kifejezetten nem akarunk Istent játszani skálán beazonosíthatóak...
A magam részéről nem olyan gyakran találkozom az általad említett két érvvel, és ilyen formában nem is tartom különösen fajsúlyos érvnek ezeket a lehetséges ellenérvek közül...
Hozzáteszem: legalábbis nagyon nem ebben a formában: a házasság kapcsán az ortodoxok kérdése jut eszembe: saját szabad akaratból? Mérhetetlenül nehéz kérdés már az asszisztált öngyilkosságnál is. Mi van, ha valakit zsarolnak, hogy megtegye a nyilatkozatot?
Amit jellemzően hiányolok még, az a hátramaradó családtagok kérdése, ami extra nehéz, ha kisgyerek is van esetleg köztük.
Akit a gyakorlati helyzet (is) érdekel, olvassa el ezt: https://index.hu/kulfold/2024/01/21/eutanazia-alastair-hamilton-svajc-ongyilkossag-kemiatanar-csalad/
VálaszTörléshttps://www.dailymail.co.uk/news/article-12988007/Alastair-Hamiltons-case-proves-UK-debate-great-moral-dilemma-says-assisted-dying-campaign-group-chairman-Trevor-Moore.html
Vonzó dolog elméletekről vitázni, erkölcsi érveléseket alkotni pró és kontra, végtelen körökben, ám közben ott a tény, hogy Svájcban van egy non-profit! alapítvány, ami kérdés nélkül elintéz, nincs bizottság, nincs mérlegelés: non-profit perkálsz, mész, halsz. Ennyi.
Szerintem nem mindegy, Sytka, hogy a kérdéseidet, töprengéseidet milyen keretrendszerben teszed fel. Egy belső körben, ahol az a fő kérdés, hogy nekünk, keresztényeknek, egymás közt kell-e valamit újragondolni a dolog aktualitása kapcsán. Vagy pedig a már elindult társadalmi vita keretében milyen álláspontot kellene képviselni. Én igazából az elsőnek látom értelmét, sőt szükségességét. A társadalmi vita - persze a demokrácia fontos velejárója - igazából egy hatalmi harc ebben az esetben is. Ott ugyanis a szekuláris-humanista és a zsidókeresztény (gyökerű) ideológia feszül egymásnak. Őszintén szólva itt nem látok esélyt értelmes, és akár egy kompromisszumos megoldással záródó vitára. Nem azért, mintha ne lehetne feltételezni akár jó szándékot, kölcsönös megértésre való törekvést mindkét oldalon, hanem az eltérő alapok miatt. Egész egyszerűen, mert az egyik szerint a világ közepe Isten, a másik szerint az individuum.
VálaszTörlésTényleg nem lesz megegyezés, elméletben. A gyakorlatban meg ki lehet menni - olcsón - meghalni Svájcba. Ennek fényében van még értelme bármiféle vitának?
TörlésOmnium Minister, miért gondolod, hogy egy pluralista, szekuláris társadalomban "zsidókeresztény" ideológia mentén kellene bármit is megvitatni, vagy, ne adj Isten, dönteni?
TörlésSzerinted mi lenne egy értelmes (esetleg kompromisszumos) megoldás az eutanáziával kapcsolatosan?
Említetted a "zsidókeresztény" ideológiát. Azért használtam az idézőjelet, mert nekem ez így hiányosnak tűnik, mivel három, közös gyökerekkel és értékekkel rendelkező fő vallás tartozik a monoteista, Ábrahámi vallások közé, a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám. Értelmezhető úgy ez a szűkítésed, hogy számodra felvállalhatatlan a zsidókeressztényiszlám ideológia?
"Omnium Minister, miért gondolod, hogy egy pluralista, szekuláris társadalomban "zsidókeresztény" ideológia mentén kellene bármit is megvitatni, vagy, ne adj Isten, dönteni?"
Törlés"Értelmezhető úgy ez a szűkítésed, hogy számodra felvállalhatatlan a zsidókeressztényiszlám ideológia?"
Te ilyen kis gondolatrendőr vagy, ugye, aki majd eldönti, hogy milyen ideológia mentén kell eldönteni bármit is, illetve az ideológia szűkítő vagy nem? Igen, értékalapú kérdések ideológiák mentén fognak eldőlni, és ha ő vagy én zsidókeresztény ideológia mentén érvelünk, akkor így érvelünk. Neked is van ideológiád, nézz a tükörbe, nem én fogom megmondani, hogy mi az. Ha nem érted az ideológiai alapú érveket, az a te problémád, ennek semmilyen jelentősége sincs az éppen általad hivatkozott plurális társadalomban, hiszen ki vagy te, hogy felkérdezzél bárkit az ideológiájáról? Persze kíváncsian várom az iszlám minőségi érveit az életvégi döntésekkel kapcsolatosan pro és kontra, ezeket én nem ismerem.
Ha lesz eutanázia, ahogy van például könnyű válás gyerekkel is, fiatalkorúak megcsonkítása, melegházasság és abortusz is, attól még nekünk jogunk van és jogunk lesz elmondani a véleményünket azért, hogy az egyének felelős döntéseket hozhassanak. Ha ezt a szólásszabadságot az állam korlátozni akarja, ahogy arra van példa, mi akkor is el fogjuk mondani. A mi alapállásunk ugyanis ez:
"Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük." (Zsid, 13, 14)
Ha, ha! A gondolatrendőr szerepét éppen te kaptad fel ebben a kötekedő hozzászólásban, ráadásul névtelenül. Elárulom neked, hogy én csupán kíváncsi voltam Omnium Minister véleményére, amit tisztelek, még akkor is, ha nem mindig értek vele egyet. Viszont nagyon szépen fogalmaz, érdemes gondolataira figyelni. Sajnálom, hogy csak ritkán jelenik meg ebben a blogban.
TörlésSzerintem egy pluralista, szekuláris társadalom állami szinten elvileg vilàgnézetileg semleges. Nem hiszem, hogy az eutanázia engedélyezése, vagy tiltása érték alapú kérdés lenne. Ez lényegileg jogi kérdés, aminek társadalmi és etikai vonatkozásai is vannak.
Kérlek, próbálj meg érvelni a "zsidókeresztény" ideológia mentén! Nézzük, szerinted mi az a "zsidókeresztény" ideológia. Azért szeretném tudni, mert amikor egyszer egy rabbit kérdeztek erről, akkor ő nem tudta, hogy ilyen ideológia létezik.
Tudod-e egyáltalán, hogy mikor jött létre a "zsidókeresztény" tradíció, amire hivatkozol?
Visszaélés az eutanáziával:
Törléshttps://index.hu/kulfold/2024/04/05/depresszio-eutanazia-hollandia-borderline-szemelyisegzavar/