Elévülhet-e a bűn?

Nem igazán kerül az ember közelebb a karácsony hangulatához, ha a tizenegy éves kisfiú, Till Tamás egykori meggyilkolásáról szóló híreket olvassa. Márpedig most tele van ezzel a sajtó: a gyermeket huszonnégy évvel ezelőtt ölték meg, és csak ennyi idő után sikerült megtalálni földi maradványait. Ami legalább ilyen fontos, hogy az elkövetőt is utolérték, ám egyes hatályos törvények alapján a bűncselekmény annyira régen történt, ráadásul a gyilkos maga is kiskorú volt annak idején, hogy jogi szempontból elévült az ügy. Avagy mégsem: mert van, amin nem lehet átlépni...

Aki követi a napi sajtót, nyilván tud róla, hogy jelenleg zajlik egy jogi hercehurca, miszerint az ilyen minősített emberölési ügyek esetében ne beszélhessünk a bűncselekmény elévüléséről - vagyis akármennyi év után is kerül elő a tettes, büntethető legyen. A Főügyészség szerint egyébként szegény Till Tamás esetében amúgy is ez a helyzet, mivel a minősített emberölésnél kizárható az elévülés fogalma. Most zajlik az eszmecsere arról, hogy részben a borzasztó bűncselekmény hatására igazítsunk a törvényeinken.

Nem szeretnék belekotyogni ennek a sötét történetnek a jogi hátteret érintő kérdéseibe, hiszen nem vagyok jogász, nem igazodok el abban, hogy a büntetőjog területén mi számít megfelelőnek, méltányosnak vagy akár hiányosnak és javítandónak. De úgy látom, hogy ebben a gyilkossági históriában nem is feltétlenül csak a jogászkodásról van szó, hanem a pragmatikusságnál sokkal mélyebben futó, emberi érzéseket is megpendítő szálakról. Mert miközben az ember elborzadva felháborodik, amikor egy kisgyermek meggyilkolásáról olvas, a legsötétebb érzései között is felvillan egy-egy kisebb szentjánosbogár, az igazság szikrája: például az, hogy emberként erkölcsi kötelességünknek érezzük, hogy az ilyen gonosztettek száz év múlva se maradjanak büntetlenül! Lehet, hogy naiv vagyok, de mégis azt érzem, hogy most a jog nem beelőzi az erkölcsöt, hanem az erkölcsi felháborodásunk után szeretnénk a "jogot művelni". Tehát előbbre kerül az, amit helyesnek gondolunk (egy gyermek meggyilkolása ne évüljön el), és csak ennek fényében fogalmazzuk meg a törvényeinket.

Sokszor nem így van, hanem a jog és az erkölcs külön utakon járnak. Most viszont a bennünk lévő erkölcsi érzékre támaszkodva akarunk csiszolni a jogi kategóriáinkon. És úgy vélem, ez nagyon is rendben van így. Normális üzemmenetben a jog az erkölcsöt tükrözi - és nem fordítva. Kár, hogy az ilyen manőverekre többnyire akkor szoktunk képesek lenni, ha valami tragikus történik - például meghal egy gyermek.

A jog persze így is beszél arról, hogy bizonyos bűntettek egy idő után elévülnek. Az eset kapcsán azonban leginkább mégis az a kérdés merült fel bennem, hogy erkölcsi értelemben van-e a bűnnek elévülési ideje? Létezhet-e olyan, amikor kellően sok idő telik el egy bűn elkövetését követően, hogy az már olyan mértékben a feledés homályába vész, hogy büntethetőségét veszíti?  Ha muszáj lenne erre válaszolnom, akkor azt hiszem inkább nemmel szavaznék. Nemcsak a bibliai elvek mentén, de azért az is benne van a pakliban. Tudomásom szerint a Biblia beszél arról, hogy az idő képes akár bűnök által okozott sebeket is begyógyítani, de azt sehol nem tanítja, hogy a bűn kezelésének elvárható erkölcsi módja, ha sok ideig nem hozzuk felszínre. A bűn addig marad meg bűnként, ameddig nincs igazán orvosolva: vagyis világosságba emelve, megbánva, megbocsájtva, elrendezve.

Ez persze nem feltétlenül egyszerűsíti le a dolgot. Hiszen adódhat olyan szituáció, amikor már nem tudom a bűneimet elrendezni valakivel - például mert az illető fizikai távolság miatt elérhetetlenné vált, esetleg elhunyt, vagy rosszabb esetben én értem földi pályafutásom végére és bizonyos rendezetlenségekkel távozok az életből. Olyan is előfordulhat, hogy bár tőlem nem kér valaki bocsánatot, de én mégis elengedem a bűnét és megbocsájtok - mert ha nem teszem, mentálisan kikészülök, mintegy foglya maradok annak a rendezetlenségnek, amit a történtek okoznak bennem. A Szentírás nem tér ki minden lehetséges eshetőségre, de azért szerintem alapelvként két dolog felé nagyon orientál bennünket:

1. A bűnök végső soron Istent sértik meg, nem csak azt, aki ellen elkövetik. Ezért a bűnök elrendezésének alapvető módja mindig Isten és ember között kezdődik, aztán ember és ember között is lehetséges.
2. A bűnökkel foglalkozni kell. A szőnyeg alá seprés nem megoldás. Az csak arra jó, hogy a tudati szinten eltemetett bűnök a sötétben maradva fertőződjenek tovább.

A második pont most leginkább az, amiről a sajtóhírek Till Tamás kapcsán szólnak. Egy gyermek meggyilkolásának nemcsak jogi értelemben nem lehet lejárati határideje, de erkölcsi értelemben sem. Számos okból helyes ez így, s ezek között bizony az is ott van, hogy irgalmatlan rossz üzenet a társadalom felé, ha egy ilyen kaliberű gonosztett büntetés nélkül marad. A végső tanulság ebből csak az lesz, hogy következmények nélküli világban élünk - ha elegendő ideig kihúzod, megúszod amit csináltál. Mindannyian érezzük, hogy ez nem működőképes, ez elfogadhatatlan, ez nem igaz. A tetteknek előbb-utóbb lesz következményük. És talán ha elfogadjuk ezt, akkor könnyebben megemészthetők az olyasféle teológiai fogalmak is, mint a rosszul csengő végső ítélet - ami nem szól másról, minthogy a dolgok legvégén legkésőbb számolni kell mindazzal, amit addig cselekedtünk, azaz egy erkölcsi természetű valóságban élünk. 

Till Tamás tragikus története egy kicsit nekem erről is beszél: hiszünk a bűnök nem-elévülésében és az igazságszolgáltatás időtlen mivoltában. Érdekes, hogy még egy szekuláris kultúrában is hajlunk az ilyesmire! S ha a jogalkotást úgy próbáljuk alakítani, hogy az tükrözze ezt a belső meggyőződésünket, vajon Istennek ne hagyjuk meg a jogot a végső ítélkezésre?