Azonos szinten

Magyar Péter és Menczer Tamás összecsapása két politikus indulatvezérelt verbális karatézása volt,  melyben mindketten a maguk malmára akarták hajtani a vizet. Az egyik úgy tett, mintha érdekelné a kisgyermekek sorsa, még ajándékokat is hozott nekik. Valójában csak a feltörekvő pártjának kívánt kampányporfelhőt generálni, és szerette volna megmutatni a választóknak, milyen hősiesen száll szembe a Birodalommal. A másik szereplő eljátszotta a gyermekvédőt, mint aki jóságos atyaként betakarja szárnyaival a kicsiket. Ám valójában csak kapott a lehetőségen, hogy a számára megvetendő és egyébként potenciálisan veszélyes konkurens figurába belerúgjon egy hatalmasat. Színház az egész világ.

"Az ember Istent kapta mércéül" - mondta egyszer a német protestáns teológus, Helmut Thielicke, és bizony keresztényként azt kell mondjam, mennyire igaza volt! Az isteni mérce persze irtózatosan magas. Senki nem képes megugrani, eddig se volt az, és valószínűleg ezután sem lesz. De a magas mérce legalább minden más fölé ágaskodik és mutatja az irányt: azt a helyes utat, amerre egy magát kereszténynek nevező embernek növekednie kell. Nem azt várjuk tehát senkitől, hogy elérje az isteni magasságot. De azt várjuk, hogy legalább nyújtózkodjon. Próbáljon irányt szabni a gondolkodásának, a szavainak és a viselkedésének. Nos, ez az egyik résztvevőtől jogosan elvárható lett volna, a másiktól azonban nem.

Menczer Tamás egy önmagát kereszténynek nevező politikai formáció embere. Egy olyan hatalomé, ami lépten-nyomon hangoztatja a kereszténységet, a keresztény értékeket, a keresztény egyháziságot, a keresztény politizálást. Nem mi választópolgárok kényszerítjük őket arra, hogy ezt tegyék, nem mi óhajtjuk, hogy a hit kabátját a politika testére ráadják - ők ezt maguktól csinálják. Pont olyanok, mint egy ember, aki saját magát kikiáltja magasugrónak, felrakja a rudat három méterre - aztán kiderül, hogy teljes erőbedobással sem tud egy méternél magasabbra ugrani. Nemhogy leveri a lécet, hanem alatta siklik át, és különben is tornából felmentették. Menczer Tamás viselkedése semmiben nem különbözött Magyar Péterétől - de pont ezért múlta alul azt, hiszen a kereszténység mércéje szerint neki különböznie kellett volna.

Magyar Péter viszont nem lobogtatja a hitét. Ettől függetlenül bevallom őszintén, én egyre jobban tartok tőle. Úgy néz ki, mint egy spindiktátor palánta. Látom, hogy a körülötte pezsgő és duzzadó rajongótábor szereti az akcióit, virtuálisan vállon veregeti ezekért, mert valamiféle határokon átívelő forradalmiságot és betyárságot azonosít a benne lévő abszolút gátlástalanságban. Nem akarok pánikot kelteni, de az az igazság, hogy kinézek belőle bármit és akármit. Tudom persze, hogy sokan belefáradtak már a regnáló rendszerbe, ezért kapaszkodnak tíz körömmel egy forradalmi messiás-karakterbe, amit most Magyar egy az egyben megtestesít számukra. Magyar Péter az elkeseredettek indulataiból építkezik, ebből szívja fel magát, ez adja a lendületét. Dühre épít, a nép megfáradtságának hullámain lovagol. De mi van akkor, ha ezzel a lendülettel egy veszélyes embert segítünk hatalomhoz?

Ez tehát most a kínálat Magyarországon a többség szemében. És azt kevesen veszik észre, hogy ennek a két embernek egyedül azokhoz a gyerekekhez nem volt semmi közük, akikért elvileg mindketten odamentek. Pont arról nem szólt ez az egész csetepaté, amire mindketten hivatkoztak: a kicsikről és kiszolgáltatottakról. Ez sajnos remekül fémjelzi mindkét oldal nívóját.

Nekem mindketten ellenszenvesek, visszataszítók, unszimpatikusak, mert maga a stílus az, amit megjelenítenek, tekintet nélkül a politikai tartalomra. Ha így beszél valaki, nem vagyok rá kíváncsi mit képvisel, mit gondol a világról, mit akar elérni, mi az üzenetük nekem, mint választópolgárnak. Az sem érdekel, hogy melyiküknek van igaza, ha ez eldönthető egyáltalán. Mert ahogy a bölcs mondás tartja: "bármilyen nyelven beszélsz is, nem mondhatsz mást, mint ami te magad vagy."

Azt viszont tudom, ami újra meg újra megerősítést nyer: annak, amit mifelénk keresztény politikának neveznek, esszenciálisan nem lehet semmi köze ahhoz, amit a Bibliában igazi kereszténységnek hívnak. És nem azért, mert tökéletességet várok egy keresztény politikustól, vagy valamiféle társadalmi Messiásnak szeretném látni, aki bevezeti a magyar népet a maga kis Kánaánjába. Aki ilyesmire számít egy politikustól - nevezze magát az a politikus kereszténynek vagy sem - az egyszerűen ostoba. De ha egy politikus önként veszi magára a kereszténység kabátját, bizony a mérce is feljebb kerül, és ahogy mondtam, nem én, hanem a politikus tette magasabbra. Akkor legalább látszania kellene a próbálkozásnak, az akarásnak, a botladozva követésnek, ahogy valaki botorkál Jézus lábnyomában, még ha nem is tökéletesen. 

Nos, a Magyar-Menczer szókaratéból csak az lett megint világosabb, amit eddig is tudtunk: hogy most már a látszat sem számít, és még botorkálásról sincs szó, csak vaksötétben ordítozásról. Erre legalábbis megfelelőnek bizonyult Magyar Péter gátlástalan politikai haszonszerző akciója.