Néhány kritikai megjegyzés Frank Viola könyve kapcsán

Frank Viola

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, alapvetően szimpatikus számomra a természetes gyülekezet fogalma, melyről Frank Viola legfrissebb botránykönyvében kellő alapossággal említést tesz. Viola elképzelése tömören összefoglalva annyi, hogy a gyülekezet intézményes formája életképtelen, mindig is az volt, mindig is az lesz. Az Újszövetség bár tud pásztorokról, de nem emeli ki ezek fontosságát, valamint kis létszámú, interaktív közösségekről beszél, akik házicsoport jelleggel jártak össze, ahol a tagok mindegyike aktív volt. Ha belegondolunk, mindez azt jelenti, hogy egyrészt nincs szükség a klérusra és fizetett szolgálókra, másrészt az egész egyház mindent rosszul csinált az elmúlt majdnem kétezer évben, ami ekkléziológiai területet érint.

Jól emlékszem saját magamra, amikor elsőéves teológushallgatóként a kezembe került egyik kedvenc modern teológusom, Alister McGrath tankönyve. McGrath a könyv első fejezetében a teológia tárgyalását a következő módon vezette be:

"Ha valaki a keresztény teológia nagy kérdéseiről gondolkodik, bizonyosan hamar felfedezi, hogy szinte mindegyikkel foglalkoztak már korábban. A teológiát nemigen lehet úgy művelni, mintha ezt korábban még sohasem tették volna."

Mélyen megmaradtak bennem ezek a mondatok. Semmi különösen forradalmi megállapítás nincs bennük, mégis úgy véltem, hogy igen fontosak és alapvetőek. Nyilván mindenki megérti, hogy egy mai teológus, egyházi személy, vagy bárki aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, szükségképpen mások vállán állva néz a távolba. Nem tehetünk úgy, mintha előttünk senki nem lett volna: ezt a luxust még maga Jézus sem engedte meg magának, hiszen bár újat hozott, mégis biztosította az Ószövetség kontinuitását. Ha pedig Krisztus nem nyilvánította semmisnek a korábbiakban elhangzottakat, akkor ugyan ki lehet az egyházban az, aki erre feljogosítva érezheti magát?

Éppen ezért a magam részéről úgy vagyok vele, ha valaki egyszercsak feltűnik, és kardinális kérdésekben előáll azzal, hogy mindenki mindent rosszul csinált az elmúlt évezredekben, de majd illetékes emberként ő rendet tesz a sorok között, akkor azért elkerekedik a szemem. Egy kis gyanakvás talán megengedhető ilyen esetben. Frank Viola teljesen kimeríti ezt a kategóriát: végigolvasva a könyvét az az ember benyomása, hogy Viola az egész egyháztörténelemmel és a mai teljes kereszténységgel szemben fogalmazta meg önmagát.

Nincs kapacitásom arra, hogy minden részletre kitérő kritikát írjak, ezért csak néhány rövid reflexiót engedjetek meg, pár kiragadott gondolat kapcsán. A könyv apró tévedéseit most mellőzném (mint például az Elohim istennév emlegetését, mely többesszámú formája miatt a szerző szerint a Szentháromságra utal - már a Biblia legelején. A legtöbb hozzáértő nem osztja ezt a nézetet: az ószövetségi zsidóságban a Szentháromság fogalma a szigorú monoteizmus miatt nem nagyon merülhetett fel, sőt egyenesen felháborító lett volna).

Viola egyik megközelítése az, hogy az újszövetségi gyülekezetek tulajdonképpen házicsoportok voltak. Igazán csak egy kis létszámú közösségben oldható meg, hogy a tagok mindegyike aktív résztvevője legyen egy istentiszteletnek - minél nagyobb a tömeg, ez annál nehezebben kivitelezhető. Ezért az ideális kvóta nagyjából 20 fő körül mozoghat - a könyv ezt nem konkretizálja, mondanivalójából viszont ez következik. Nos, szúrópróbaszerűen utánanéztem a korinthusi gyülekezetnek, mellyel talán senki nem foglalkozott olyan mélyen, mint Dr. Cserháti Sándor igen vaskos, kétkötetes munkájában. Vizsgáljuk meg, hogy ez a gyülekezet valóban egy kicsi házicsoport volt vagy sem!

A korinthusi közösség zsidó, de túlnyomó többségében pogány emberekből állhatott, akik valóban házi közösségként funkcionáltak, ami annyit jelent, hogy valaki házánál jöttek össze. Ez a valaki Gájusz lehetett, aki az egész gyülekezetet vendégül látta (Róm 16:23). Létszámukat illetően eltérő vélemények léteznek. James D. G. Dunn szerint "nem lehettek többen három-négy tucatnál", míg Schrage úgy látja "gondos becslés után alig lehet száznál több gyülekezeti taggal számolni". Az első korinthusi levél bizonyos részei, az Apostolok Cselekedetei és a Római levél szakaszai alapján nagyjából egy tucat konkrét, név szerint említett tagot is ismerünk. Szó esik Kriszpuszról, Gájuszról, Sztefanászról, Akviláról és Priszkáról, valamint Khloé embereiről. Különösen fontos megemlíteni, hogy előkerül a "házanépe" kifejezés is az előző nevek kapcsán. Amikor az Újszövetség valaki házanépéről beszél, akkor ez sokkal nagyobb kört takar, mint amire mi elsőre talán gondolnánk. A házanép fogalmába nem csak a fel- és lemenő rokonok, házastársak és gyerekek, hanem a rabszolgák, felszabadított rabszolgák, és a kliensnek nevezettek (a házigazdák lekötelezettjei) is beletartoztak. Az 1Kor 7 szerint számolnunk kell házastársakkal, családokkal is a korinthusi közösségben. Pál következő szavait is érdemes megfigyelni az úrvacsorát illetően:

"Ezért betegek és erőtlenek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan." (1Kor 11:30)

Bár a "sok" és a "számos" nem egzakt kifejezések, azért valószínűleg nem három-négy emberre gondolhatott Pál, amikor ezeket a szavakat leírta... Ahogy azt is tudjuk, hogy a korinthusi közösség négyfelé szakadt: egyesek Pált, mások Apollóst, Kéfást vagy Krisztust követték. Ez is egy nagyobb csoportot feltételez. Összegezve azt látjuk, hogy a korinthusi gyülekezet a legóvatosabb becslések szerint is bőven meghaladhatta egy házicsoport átlagos létszámát. Amikor arról van szó, hogy Gájusz házában jönnek össze, ott sem egy panelház lakására kell gondolni, hanem egy átriummal (belső udvarral) rendelkező épületre.

Számomra mindebből az következik, hogy felesleges azt erőltetni, hogy minden újszövetségi közösség egy pici, lakásméretű házicsoport lett volna. Azonban ha ezt elfogadjuk, akkor eleve meg kell kérdőjeleznünk Viola némely állítását, már ami az intimitást és az interaktivitást illeti.

Ugyancsak problémás, hogy az Újszövetség az "egyház" fogalmát nem egységesen alkalmazza. Valamikor egy helyi közösségre érti, valamikor a teljes Testre, valamikor egy város vagy városok csoportjára. Az ApCsel 9:31 például az egyházról beszél, de egész Júdeát, Samáriát és Galileát érti alatta. A gyülekezeti tisztségekkel kapcsolatban pedig elég jól körvonalazható egy folyamat, melyet Charles C. Ryrie alapján a következő módon lehetne modellezni:

(1) Az egyház kezdetén még nyilvántartották a megtérők, csatlakozók számát (ApCsel 2:41, 4:4)
(2) Hamarosan a létszám növekedése miatt szükségesnek látszott segítőket választani (ApCsel 6:1-7), ami az egész gyülekezet véleménye szerint helyes döntés volt. Ezen a ponton máris megjelenik egyfajta feladatkör, a hozzá tartozó felelősökkel.
(3) Végül azt is látjuk, hogy a növekedés hozta magával az intézményesülést és igen rövid idő alatt Pál már felvigyázókról, vénekről beszél és tanít.

Az első egyház története ezen a ponton ér véget a Szentírásban, a többit már az egyháztörténelemből láthatjuk. Frank Viola egyik fő érve úgy szól, hogy nincs szükség pásztorokra és intézményre, mert ezek a jelenségek, tisztségek, struktúrák nem léteztek az Újszövetség idején, hanem csak később alakultak ki. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a "pásztori levelek" kifejezés is - mely a Timóteushoz és Titushoz írt levelekre vonatkozik - megtévesztő és csak a XVIII. században erőszakolták rá ezekre az iratokra.

Ezeket az érveket én rossznak tartom. Való igaz, hogy a "pásztori levelek" címke 1703-ból származik egy bizonyos D.N. Berdot-tól (bár hozzáteszem, hogy korábban már Aquinói Tamás is használta ezt az elnevezést), az azonban már csak rosszindulatú spekuláció, hogy ezt azért "találta ki az egyház", hogy a lelkipásztori szakmának kreáljon valami múltat. A helyzet mögött nincs ilyen összeesküvés, a megoldás gyomorforgatóan egyszerű. A pásztori leveleket azért nevezik pásztori leveleknek, mert az évszázadok során a kutatók úgy látták, hogy ezek az iratok a keresztény pásztorlás egyfajta őstípusai, kiindulópontjai, prototípusai. Ezt az elnevezést a szakma frappánsnak vélte és el is fogadta.

A másik problémám Frank Viola érvével, hogy nem engedi meg a fejlődést. Ugyan miért baj az, ha egy fogalom vagy akár egy hivatás még nem létezett az újszövetségi időkben, de az emberi történelem során aztán megjelent? Az, hogy valami önmagában nem része az Újszövetségnek (ami egy adott történelmi pillanatban keletkezett és ezért nyilván csak az akkori állapotokból indulhatott ki és azokat tükrözheti), nem vonja automatikusan magával, hogy ami utána következik, az feltétlenül degeneratív és rossz lenne. Ilyen alapon ugyanis azt is mondhatnám, hogy a Biblia kifejezetten tiltja az autózást: az Újszövetség csak a gyalog, vagy a szamár- és lóháton való közlekedést támogatja és nem tud a gépesített helyváltoztatásról. Ezt még azzal is alátámaszthatom, hogy az autózás környezetszennyező, drága és feléli az erőforrásainkat, vagyis ellenkezik Isten teremtett rendjével. Következtetés: aki autót használ keresztényként, a Biblia tanításával szemben cselekszik és bűnt követ el.

Sok más gondolatom is felmerült Frank Viola könyve kapcsán, de az olvasóknak is szeretnék teret biztosítani a reagálásra. Mindenesetre úgy gondolom, a kötetet feltétlenül érdemes elolvasni, mert tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy építő vitákat generáljon, feldúlja kicsit a lelkünket, ami a továbblépés elengedhetetlen feltétele. A baráti, szoros kapcsolatokra és szeretetre épülő természetes gyülekezet fogalma pedig minden kritika ellenére nagyon tetszik nekem - bárcsak egyre több helyen valósulhatna meg!