Baráti hangok a múltból

Haver, cimbi, koma, pajtás... vagyis barát. No nem a szó szerzetesi értelmében, hanem két ember közti bizalomra épülő viszonyban, ami nem csöpögősen szirupos, hanem normális, a nemiség határait tiszteletben tartó jó viszonyt feltételez. Ehh, még ezt az egyszerű dolgot is meg kell magyaráznom - de mit csináljak, ha egy ilyen hülye világban élünk?

Ha azt halljuk, hogy két ember között mély kapcsolat van, akkor egyből a szerelemre vagy az erotikára gondolunk. Nyilván azért is lehet ez, mert a jelen korban mindent teljes mértékben átsző a szexualitás ereje és az olyan fogalmak, mint a "barátság" leginkább az ivócimborák, a felszínes, vállveregetős kapcsolatok szintjére erodálódtak. A minap két ókori egyházi személyiség, konkrétan Nagy Szent Vazul és Nazianoszi Szent Gergely baráti viszonyáról olvastam egy szöveget. Utóbbi egy beszédet is tartott, melyben barátjáról, Vazulról értekezett. Olyanokat mondott el benne, amiért a mai világban simán rámondanák, hogy homoszexuális. Csak pár hatásos idézet a szövegből (dőlt betűvel kiemelve a "sikamlós" részeket):

"Akkoriban nemcsak magam vettem körül csodálattal az én nagy Vazulomat, mivel láttam erkölcsi komolyságát, érett és bölcs beszédét, hanem hasonló viselkedésre bírtam másokat is, akik kevésbé ismerték őt... Amikor idők múltával kölcsönös vonzalmunkat feltártuk egymás előtt, és azt is, hogy a filozófiáért lelkesedünk, akkor már mindene lettünk egymásnak: lakótársak, elválaszthatatlan barátok voltunk, egyetértettünk, egyformán gondolkodtunk, és napról napra forróbbá és erősebbé szőttük egymás közt a szeretet szálait."

Szerintem sok mai olvasó szemében botrányosnak tűnhet, hogy valaki a barátjáról ilyen módon ír. Valahogy azt gondoljuk, hogy a barátság nem annak a színtere, ahol ezen a módon illendő lenne kifejezni az érzelmeket. Vagy ez csak a mai kor felvilágosult, nyugati demokráciákban élő világpolgárának a véleménye? Akárhogyis van, Vazul és Gergely kapcsolatának leírása ma az azonos neműek vonzalmának retorikájához idomul. Nekem is vannak haverjaim, sőt remélem, hogy barátaim, de ha így beszélnék róluk, nem is tudom mit gondolnának rólam. A beszéd későbbi szakasza is ehhez hasonló:

"Úgy tetszett, hogy egy lélek lakik kettőnkben, két testet éltetve egyszerre... ...nekünk mégis nyugodtan elhiheti bárki, hogy mindketten egymásban és egymásnál éltünk. "

A legtöbben talán azt mondanánk, ez a fogalmazás már beteges - nem lehet azonban, hogy inkább ők voltak az egészségesek? Mindehhez azt is hozzátehetjük, hogy Nagy Szent Vazul és Nazianoszi Szent Gergely a skandallumnak hangzó szavak mellett azt is büszkén vállalták, hogy keresztény emberek - mondani sem kell, az ilyesfajta büszkeség (sokrétű okok miatt) mára kiveszett a hívőkből:

"Az embereknek más és más nevük van, amelyet vagy a szüleiktől kaptak, vagy maguk szereztek az életben tanúsított törekvéseik, illetve elért eredményeik alapján. Nekünk viszont az volt nagy dicsőségünk és nagy nevünk, hogy Krisztus-követők legyünk, és kereszténynek hívjanak minket".

Szerintetek mi számít barátságnak és mi különbözteti meg a puszta cimboraságtól? Tényleg csak egyetlen igazi barátja lehet valakinek az életben? És a témával kapcsolatos igen vitatott kérdés: létezhet-e barátság lány és fiú között?