Átok rátok?

Töltsd el arcukat gyalázattal! Szégyenüljenek meg és zavarodjanak össze örökre! Isten, törd össze a fogakat szájukban! Száradjanak el, mint a széttaposott fű! Fiai legyenek árvákká és felesége özveggyé! Örvend majd az igaz, amikor látja a bosszút és a bűnösök vérében mossa lábait. Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet.

Igen, mindannyian tudjuk, hogy a fenti brutális mondatok a Bibliából, konkrétabban a Zsoltárok Könyvéből származnak. A besorolásuk szerint átokzsoltároknak nevezett szövegek nem kevés embernél verték ki a biztosítékot, szkeptikusok pedig többek között ennek mentén szeretik előhozni, hogy az "Ószövetség Istene" egy szörnyeteg, aki jelentősen különbözik az Újszövetség Istenétől. Utóbbi gondolat mentén alkotta meg saját kánonját a 2. századi keresztény-gnosztikus Marcion, aki ugyanezt a differenciát vélte felfedezni és a két szövetséghez két különböző Istent csatolt.

Az átokzsoltárok nehéz falatok. Úgy tűnik, mintha a zsoltáros egy vérengző Istenhez fohászkodna azért, hogy saját bosszúvágyát kielégítse. Az evangéliumban elhangzó "szeresd ellenséged" parancs mellé téve csakugyan nagy a kontraszt a két szemléletmódban. Van megoldás erre a kettősségre?

Ha abszolút válasz nem is, de vélemények azért léteznek. Egyesek szerint egy az egyben el kell felejtenünk ezeket a szövegeket, hiszen a jézusi etika "felülírta" őket: ma már szeretnünk kell az ellenfeleinket és nem átkozni. Az Újszövetség felől nézve az átokzsoltárok csak egy letűnt kor maradványai, melyeknek megvolt a maguk helye az üdvtörténetben. Mások szerint az ilyesféle átkozódás példa lehet, ha másban nem, hát abban hogy az ember még a dühét és keserűségét is Isten elé viheti, anélkül hogy az tettlegességbe fajulna. Ahogy korábban írtam róla, az acting out-ban, azaz egyfajta pszichés kitörési pontban az ember felszabadul, közben pedig nem okoz kárt másoknak. Az Isten elé vitt harag egyfajta mederben tartása - ebből a szemszögből nézve ez a szerepe az átokzsoltároknak. Azután olyan hangot is hallani, miszerint nincs semmiféle gond a szitkozódással, hiszen az Újszövetségben is előfordul egy-egy durva kiszólás, például amikor Pál a galatákhoz írt levélben a hamis evangéliumot hirdetőkre is átkot kíván.

A magam részéről úgy gondolom, hogy a hangsúlyokat tekintve mindenképpen van különbség az ószövetségi és újszövetségi felfogás között. Mennyiségi kérdésként nézve tény, hogy az átokmondás kevésbé jelenik meg az Újszövetségben. Maga Jézus - aki végül is a keresztény ember hitének alapköve - csak egyetlen alkalommal élt ezzel a lehetőséggel, akkor sem emberre, hanem egy fügefára alkalmazva azt.

A súlyos átokmondás ugyanakkor csak abban az esetben lehet valamiféle exkluzív különlegesség, ha elfelejtjük az ószövetségi történelmi kontextust. Az Izraelt körülvevő civilizációk vallási sajátosságai között bizony megtalálni ezt a nyers eszközt. Az egyiptomi vallási szövegekben nagy számban fordulnak elő átkozódások. Ilyenek például a "kiközösítő szövegek"-nek nevezettek. Az egyiptomiak ellenségeik nevét átkokkal együtt cserépedényekre írták, majd ezeket rituálisan összetörték. Az edény összetörése az ellenség pusztulását akarta kifejezni. Az átokszövegek tehát elterjedtek voltak és nem csupán a dühkitörések miatt használták őket (mint manapság, ha valaki rácsap az ujjára a kalapáccsal), hanem egy adott ország, nemzet vagy éppen egy ember védelme érdekében mondták őket. Ha valaki megsértette valamely dolog vagy személy integritását, számíthatott arra, hogy megátkozzák.

Nem meglepő módon a zsidók átokzsoltárai hangvételükben nagyon hasonlók a körülöttük élő népek átkozódásaihoz - azzal a fontos különbséggel, hogy a mágikus-démonikus betoldásoktól megfosztották őket. A zsidók úgy vélték, hogy az átok nem "önműködően" teljesedik be, mint valami szellemi mechanizmus, hanem annak hátterében Jahve áll.

Nem akarom tovább ragozni, de kíváncsi lennék a ti véleményetekre ezzel az egész átkozódásos témával kapcsolatban - különös tekintettel arra, hogy milyen mai vonatkozásai lehetnek a kérdésnek.