Ó, ember... mi van az óemberrel?

Pál apostol ellentmondást nem tűrő módon jegyzi meg híres soraiban, a Római levél hatodik részében: ha valaki Jézust követi, óembere Krisztussal együtt meg lett feszítve, ezért meghalt a bűnnek és új természetet kapott. Sokszor éreztem ellentmondásosnak ezt a sarkos véleményt, és talán nem vagyok ezzel teljesen egyedül. Konkrétan, bár láttam magamban az új természetet, de nem éreztem teljesen halottnak a régit sem.

"Új ember vagyok" - lobogtatják sokan a címkét, de őszintén szólva szavaikon és viselkedésükön sokszor semmi ilyesmi nem látszik - a megfeszített óember képe helyett jobban illik rájuk, hogy ideiglenes fegyverszünetet kötöttek régi természetükkel. A felszín alatt azonban látens módon dolgoznak bennük a régi ösztönök és beidegződések, és csak idő kérdése, hogy régi énjük mikor tör elő a sötétből.

Az óember-újember szimbolikája egyértelműnek tűnik a páli értelmezésben: előbbi a megtérés előtti régi, utóbbi a megtérés utáni új természetet jelenti. Ha mindezt egyfajta definícióként elfogadjuk, hogyan kell értelmezni az óember megfeszítését? Miként lehetséges, hogy a régi természet "kereszthalála" után is előbukkanhat?

Nem meglepő módon nincs egységes magyarázat a hozzáértők körében. Egyesek azt állítják, ahogy a fizikai halál esetében megszűnik az ember öt érzékszervének működése és érzéketlenné válik környezete ingereire, úgy a szellemi értelemben keresztre feszített óemberünk is ehhez hasonlóan lesz élettelen. Azaz, az új ember, a Krisztust követő hívő érzéketlen a bűnre, nem reagál a kísértésre, ahogy egy döglött kutya sem moccan, ha valaki jól belerúg. Egy bizonyos C. J. Vaughan így ír a kérdésről:

"Halott ember nem vétkezhet... Te pedig halott vagy... Légy olyan érzéketlen, érzéstelen, mozdíthatatlan a bűnnel szemben, akár a halott ember"

Vaughan ezzel a véleményével nincs egyedül. Számos más tanító ugyanezen az állásponton van. A megfeszített óemberű hívő valóban érzéketlen lenne a bűnre? John Stott kommentárjában három erős érvet hoz fel ezzel a véleménnyel szemben:

1. Mindez nem fér össze Krisztus halálának jelentésével. Mit értett Pál azon, hogy Krisztus "meghalt a bűnnek egyszer és mindenkorra"? Nyilván nem azt, hogy Jézus érzéketlenné vált a bűnnel szemben, mert ez azt jelentené, hogy korábban fogékony volt rá és a bűnnek élt. Ez dogmatikai nonszensz.
2. Pál a levélben arra inti az olvasóit, hogy ne hagyják a bűnt uralkodni testükben és ne engedelmeskedjenek a gonosz kívánságoknak. Ha az ember érzéketlenné válna a bűnnel szemben, az ilyesféle felszólításokra semmi szükség nem lett volna.
3. A legerősebb érv nem meglepő módon személyes tapasztalatunk. Akármit is jelent "meghalni a bűnnek", mindannyian tudjuk, hogy ezen a téren sebezhetőek vagyunk és igen fogékonyak. Messze esünk attól, hogy érzéketlennek nevezhessük önmagunkat.

Stott szerint a hiba ott keresendő, hogy a Krisztus - óember - meghalni analógiát a szó legteljesebb értelmében párhuzamként vesszük saját valóságunkkal. Egyszerűen tudni kell, hogy a bibliai hasonlatokat mely pontokon kell értelmezni és összekötni a realitásokkal, és melyeken nem. Jézus példáját hozza fel, aki arra kéri a benne hívőket, hogy legyenek olyanok, mint a gyermekek. Nyilvánvaló, hogy ez a kérés sem arról szól, hogy a gyerekek minden vonását utánozzuk (éretlenségüket, szeszélyes viselkedésüket), hanem alázatos hozzáállásukban legyenek minták számunkra.

Ehhez hasonlóan a "meghaltunk a bűnnek" esetében sem kell a halottak minden vonásának megjelennie egy keresztényben, hogy a párhuzam a páli képben érthető legyen. Pál analógiájában sokkal inkább arra utal, hogy Krisztussal a keresztségünk által egyesültünk, és így "résztvevői" lettünk az ő halálának. Én ezt egy kicsit a megigazulás kérdésével kötöm össze: igazzá az ember kétféle módon lehet. Az egyik, hogy önmaga erejéből eléri ezt az állapotot, a másik hogy Isten igaznak nyilvánítja. Nem nehéz kitalálni, hogy az utóbbiról van szó. Valami ilyesmit jelenthet az óember halála is. Nem mi vagyunk azok, akik képesek bűntelenek lenni, hanem Isten lát bennünket Krisztuson keresztül megigazultnak, akivel azonosultunk a keresztségben.

Lehet, hogy ez a bejegyzés több kérdést vet fel, mint amennyit megold. A Római levél Pál egyik legkomplexebb alkotása, a rendszeres teológia egyik alapvető irata. Meg sem kísérlem ezt az összetett teológiai kérdést néhány sorban kibontva megmagyarázni. Mindenesetre szerintem nem kell felesleges aggodalmat éreznie senkinek, aki küzdelmeket vív régi természetével. Az ilyesféle belső harcok azt is mutatják, hogy az emberben új természet dolgozik, hiszen emiatt ismeri fel a régit és tudja felvenni a kesztyűt vele szemben. Bizakodásra adhat okot, hogy ebben a küzdelemben nem vagyunk magunkra hagyva.