Volt egy János nevű, általános iskolai osztálytársam, akinek az édesanyja tanárnőként dolgozott az iskolánkban. Az egyik évben úgy alakultak a dolgaink, hogy tanított is bennünket. Mondani sem kell, az előbb említett srác igen keserű helyzetbe került: jogosan vagy anélkül, állandóan rásütögettük a "kivételezettség" bélyegét. Pusztán az a tény, hogy anyuka saját csemetéjét tanítja, az egész osztálynak elegendő volt ahhoz, hogy felháborodva kiközösítse szegény Jánost, aki innentől kezdve egyfajta protekciós fekete bárányként számlálta napjait közöttünk.
Kivételezettnek lenni nem mindig jó. Keresztényként azonnali válasszal is szolgálhatunk: Isten nem személyválogató. Amikor Péter apostol - az Úr háromszori győzködésének köszönhetően - végre veszi a cipőjét és elmegy a pogány (értsd: nem zsidó) Kornéliusz százados házába evangéliumot hirdetni, azzal hatalmas gátat tör át. Egyik pillanatról a másikra megérti, hogy Isten nem tesz különbséget, hanem minden nemzetből kedveli azokat, akik tisztelik őt. Ez persze kissé paradoxnak tűnő kijelentés: nincs különbség, mert minden nemzetből el lehet találni Istenhez, ám mégis van különbség, hiszen kedvesek csak azok lesznek, akik Istent tisztelik...
A gyengébb idegzetűek minimális bibliai műveltséggel is felhorkanhatnak: ha Isten nem személyválogató, akkor miért tesz mégis különbséget emberek, csoportok, népek között? Hogyan lehet választott népe? Mi alapján dönt?
Ezeket az egyébként jogos kérdéseket egy olyan világ talaján állva fogalmazzuk meg, ahol mindenféle dolog épül a protekció vastag talpazatára. A munkahelyre sokszor a góré haverját veszik fel, a színházba a legjobb helyeket a csókosok kapják, sőt még egy családon belül is lehet kedvenc kölyke a szülőknek. Vajon Isten is kivételez? Minderről az Eleven Hold Sehol című számának refrénje jutott eszembe:
Legyünk őszinték: ha a protekció nem bennünket érint, akkor szívből utáljuk - sokszor azokkal együtt, akik részesülnek belőle. Azonban azt hiszem éreznünk kell a differenciát a személyválogatás és a különbségtétel között.
És ezt a kérdést talán nem is a Bibliánál meg Istennél, hanem saját magunknál volna érdemes kezdenünk. Ugyanis azt őszintén beismerhetjük, hogy különbséget teszünk az emberek között, és eközben még csak nem is azt kérdezzük magunktól, hogy mindezt máshogyan kellene-e tennünk, hanem hogy ez a gyakorlatunk adott pillanatban indokolt vagy sem?
Szerintem a személyválogatás és a különbségtétel között az egyik fő eltérés az, hogy a személyválogatás ott is különbséget tesz, ahol arra nem lenne szükség. Az ilyen cselekedet ezért mindig hátrányosan érint bizonyos egyéneket vagy közösségeket, sőt gyakran direkt ellenük irányul! Jakab levelében felhívja a figyelmet arra, hogy ne legyünk személyválogatók, figyelmeztetése után pedig példa is következik. Eszerint egy előkelő vendéget a gyülekezetben kényelmes és exkluzív helyre ültetnek, míg a szegényekkel nem törődnek. Pedig a gyülekezeti ülésrendben semmi igazán súlyos okot nem találhatunk a különbségtételre. Egyszerűen tök mindegy, ki hova ül.
A különbségtétel azonban nem személyválogatás. Isten se kezel egyformán bennünket, aminek az oka rém egyszerű: különbözőek vagyunk. A hasonlat szerint Isten a fazekasmester, aki edényként alakít minket és azt hoz ki belőlünk, amit csak óhajt. Mindehhez hozzátehetjük, hogy Isten tökéletes, ezért amikor különbséget tesz emberek között, Charles C. Ryrie frappáns észrevételét idézve "... bizonyosak lehetünk afelől, hogy az összes lehetőség figyelembevételével cselekedett".
A kérdés az, mi vajon képesek vagyunk-e arra, hogy a lehetőségek felmérésével tegyünk különbséget? Vajon nem azért csúszunk át különbségtételből személyválogatásba, mert kihagyunk paramétereket, átsiklunk egy csomó dolog felett, vagy egyszerűen puszta szimpátia alapján döntünk?
Szerintem különbséget tenni emberek között egészséges, ha az nem kifejezett hátrányára válik embereknek. A saját gyermekeimet nyilvánvalóan előnyben fogom részesíteni - ami nem azt jelenti, hogy a világ összes többi gyerekét utálnám. Azokat, akik testvéreim a hitben, a Galata levél alapján is inkább szem előtt tartom - ami nem vezethet ahhoz, hogy lenézzem és ellökjem magamtól a nem hívő embereket. A különbségtétel tehát valaki vagy valakik javára, a személyválogatás pedig célzottan valaki vagy valakik hátrányára szolgál. Az emberek, csoportok és társadalmak közti határok nem véletlenül léteznek. Ezeket a vonalakat meglátásom szerint tudni kell meglátni, azonban nyilvánvalóan túlzottan hangsúlyozni sem érdemes. Emberként ugyanis ez egy olyan terület, ahol igen könnyen hajlamosak vagyunk a bukásra.
Kivételezettnek lenni nem mindig jó. Keresztényként azonnali válasszal is szolgálhatunk: Isten nem személyválogató. Amikor Péter apostol - az Úr háromszori győzködésének köszönhetően - végre veszi a cipőjét és elmegy a pogány (értsd: nem zsidó) Kornéliusz százados házába evangéliumot hirdetni, azzal hatalmas gátat tör át. Egyik pillanatról a másikra megérti, hogy Isten nem tesz különbséget, hanem minden nemzetből kedveli azokat, akik tisztelik őt. Ez persze kissé paradoxnak tűnő kijelentés: nincs különbség, mert minden nemzetből el lehet találni Istenhez, ám mégis van különbség, hiszen kedvesek csak azok lesznek, akik Istent tisztelik...
A gyengébb idegzetűek minimális bibliai műveltséggel is felhorkanhatnak: ha Isten nem személyválogató, akkor miért tesz mégis különbséget emberek, csoportok, népek között? Hogyan lehet választott népe? Mi alapján dönt?
Ezeket az egyébként jogos kérdéseket egy olyan világ talaján állva fogalmazzuk meg, ahol mindenféle dolog épül a protekció vastag talpazatára. A munkahelyre sokszor a góré haverját veszik fel, a színházba a legjobb helyeket a csókosok kapják, sőt még egy családon belül is lehet kedvenc kölyke a szülőknek. Vajon Isten is kivételez? Minderről az Eleven Hold Sehol című számának refrénje jutott eszembe:
"A Mennyben számomra nincs hely még / Mert oda nem elég ilyen kis végzettség
Bár jó barátom a Főnök rég / Túl alacsony vagyok és távol az ég"
És ezt a kérdést talán nem is a Bibliánál meg Istennél, hanem saját magunknál volna érdemes kezdenünk. Ugyanis azt őszintén beismerhetjük, hogy különbséget teszünk az emberek között, és eközben még csak nem is azt kérdezzük magunktól, hogy mindezt máshogyan kellene-e tennünk, hanem hogy ez a gyakorlatunk adott pillanatban indokolt vagy sem?
Szerintem a személyválogatás és a különbségtétel között az egyik fő eltérés az, hogy a személyválogatás ott is különbséget tesz, ahol arra nem lenne szükség. Az ilyen cselekedet ezért mindig hátrányosan érint bizonyos egyéneket vagy közösségeket, sőt gyakran direkt ellenük irányul! Jakab levelében felhívja a figyelmet arra, hogy ne legyünk személyválogatók, figyelmeztetése után pedig példa is következik. Eszerint egy előkelő vendéget a gyülekezetben kényelmes és exkluzív helyre ültetnek, míg a szegényekkel nem törődnek. Pedig a gyülekezeti ülésrendben semmi igazán súlyos okot nem találhatunk a különbségtételre. Egyszerűen tök mindegy, ki hova ül.
A különbségtétel azonban nem személyválogatás. Isten se kezel egyformán bennünket, aminek az oka rém egyszerű: különbözőek vagyunk. A hasonlat szerint Isten a fazekasmester, aki edényként alakít minket és azt hoz ki belőlünk, amit csak óhajt. Mindehhez hozzátehetjük, hogy Isten tökéletes, ezért amikor különbséget tesz emberek között, Charles C. Ryrie frappáns észrevételét idézve "... bizonyosak lehetünk afelől, hogy az összes lehetőség figyelembevételével cselekedett".
A kérdés az, mi vajon képesek vagyunk-e arra, hogy a lehetőségek felmérésével tegyünk különbséget? Vajon nem azért csúszunk át különbségtételből személyválogatásba, mert kihagyunk paramétereket, átsiklunk egy csomó dolog felett, vagy egyszerűen puszta szimpátia alapján döntünk?
Szerintem különbséget tenni emberek között egészséges, ha az nem kifejezett hátrányára válik embereknek. A saját gyermekeimet nyilvánvalóan előnyben fogom részesíteni - ami nem azt jelenti, hogy a világ összes többi gyerekét utálnám. Azokat, akik testvéreim a hitben, a Galata levél alapján is inkább szem előtt tartom - ami nem vezethet ahhoz, hogy lenézzem és ellökjem magamtól a nem hívő embereket. A különbségtétel tehát valaki vagy valakik javára, a személyválogatás pedig célzottan valaki vagy valakik hátrányára szolgál. Az emberek, csoportok és társadalmak közti határok nem véletlenül léteznek. Ezeket a vonalakat meglátásom szerint tudni kell meglátni, azonban nyilvánvalóan túlzottan hangsúlyozni sem érdemes. Emberként ugyanis ez egy olyan terület, ahol igen könnyen hajlamosak vagyunk a bukásra.
http://reggelizo.blogspot.com/2011/05/kisfiuk-es-nagyfiuk.html
VálaszTörlésMost találtam ide, és tetszik az őszinte hangnem! Hű, de jó ez a téma is! Jó kérdés, hogyan lehet leküzdeni a mások személyválogatásából adódó békétlenségünket, és megelőzni, hogy ebbe a hibába essünk: hát amit Jézus tanított a felebarát szeretetéről. És nem is az a legfontosabb kérdés, hogy ki számít felebarátnak, hanem az, hogyan kell őt szeretni! Jn 13, 34-35
VálaszTörlésA másik:
"Azokat, akik testvéreim a hitben, a Galata levél alapján is inkább szem előtt tartom - ami nem vezethet ahhoz, hogy lenézzem és ellökjem magamtól a nem hívő embereket. "
Erre szükség van, ezt sem régen értettem meg, pedig dörömböl egy ideje a Máté 7,6: "Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé..."
És még valami, amit szeretnék megosztani Veletek, mert nagyon foglalkoztat. Egy nyíltan Isten tagadó ember a szemembe mondta, hogy az a baja a katolikusokkal, pontosabban olyan érzése van, hogy lenézik őt, többre tartják magukat, mint a nem hívőket. Hát elég nagy baj az, ha kifelé ez a látszat, próbáltam elmondani neki, hogy ez abból az örömből fakadhat, amit átélünk és igyekszünk megosztani vele is - egyenlőre tökéletesen elzárkózott a saját világába. Jézus azt mondja, hogy a betegeknek kell az orvos, Istenem, mennyire így van!!!