Ne vedd le a maszkodat, mert...

... úgy sem tudod! Keresztény berkekben sok prédikációban, tanításban, szóban és írásban figyelmeztetni szoktuk az embereket arra, hogy legyenek önmaguk és ne hordjanak maszkokat, ne játszanak szerepeket, ne bújjanak olyan bőrbe, ami eltakarja igazi énjüket. Úgy tűnik azonban, a kérdést árnyaltabban nézve, gyakorlatilag a lehetetlent várjuk el.

Szerintem ha olyan szavakat mondok, hogy "maszk" meg "szerep", akkor többnyire pejoratív tartalmak jutnak az eszünkbe. Aki maszkot visel, vagy szerepet játszik, az nem önmaga. Isten pedig nem a szerepeinket, hanem bennünket akar látni. Tökéletesen megértem miből fakad ez a logika, ám úgy érzem, csak részben fedi az igazságot.

Tanulmányaim miatt kénytelen vagyok a szerepkonfliktusokkal foglalkozni és átnézve a sok okosságot, ami ezt a kérdést boncolgatja, megakadt a szemem a kiváló magyar filmrendező, Szabó István őszinte és igaz megjegyzésén:

"Nem tudom elképzelni, hogy társadalomban élve az ember maszkok nélkül tudjon megjelenni... Sőt, azt sem tudom elképzelni, hogy létezik-e az ember maszkok nélkül, mert a maszkokat a társadalommal közösen alakítja ki... … A viselkedés adja meg a dolgok formáját, és a dolgok formája sokszor a lényeget is mutatja."

Szabó István gondolatmenete persze nem teljesen korrekt (a maszk szó helyett a szerep kifejezés pontosabb lenne), ám filmrendezőként, mint aki színészeket instruál, elég jól látja a helyzetet. Tehát akkor biztassuk arra az embereket, hogy viseljenek csak maszkot és játszanak szerepeket?

Nem kell erre biztatni őket, mert egyébként is ezt teszik - ráadásul azért, mert teljesen soha nem is tehetnek másként. A szerep fogalma ugyanis a közfelfogásban mást jelent, mint a szociológiában. Általában szerepnek azt gondoljuk, amikor emberek egy színészhez hasonlóan megjátsszák magukat, tettetnek, durvább esetben képmutató, hazug módon viselkednek, elfedve valódi önmagukat. A szerep azonban jóval több ennél, sőt alapvetően nem ez. A szerep egyfajta viselkedésmód, melyet egy ember adott helyzete megkíván. Tulajdonképpen nem más, mint egy csoportfunkciónak való magatartás.

Én például apa vagyok, de a munkahelyemen alkalmazott, a boltban vevő, a hivatalokban ügyfél, az iskolában hallgató. És mindegyik szituációt jellemez egyfajta sajátos szerep, mely abból a pozícióból fakad, melyben az adott helyzetben találom magam. Az ember persze ezeket a szerepeket teljesen önként hozza: senki nem úgy lép be egy közértbe, hogy háromig számol és koncentrál arra, hogy most vevő legyen. :-) Ugyanakkor mégiscsak van egy csomó olyan kritérium, melyet a társadalom felállít ezekkel a pozíciókkal szemben. Ha pedig valaki megszegi ezeket a szerepeket, akkor az egész biztosan konfliktust okoz. Alapesetben nem viselkedhetek például egy hivatalban úgy, ahogyan a gyülekezetben. Ha egy keresztény elkezd hangosan hallelujázva énekelni a Postán, akkor kilép abból a szerepből, amit elvárnak tőle egy ilyen helyen. Ez az esetek többségében pedig nem bátorság, hanem butaság.

Régen sajnos elég szélsőségesen fogtam fel ezt a kérdést. Ha olyanokat hallottam, hogy "légy önmagad" meg "vedd le a maszkodat", akkor mindig arra gondoltam, hogy szellemi értelemben egyfajta módon le kell csupaszítani a személyiségemet csontig hatolóan - és mindenhol pontosan ugyanolyannak kell lennem. Ha valaki ezt megpróbálja, beletörik a bicskája, ráadásul rengeteg felesleges stresszt okoz magának. Azonban jó kérdés, meddig tartanak a szerepeink és honnantól beszélhetünk igazi képmutatásról, színjátékról, szimulálásról?