Kitért, majd betért - ki a hibás?

A közelmúltban olvastam egy őszinte cikket arról, hogyan járt pórul egy német hölgy, aki teológiát kezdett tanulni. Saját bevallása szerint a bibliakritikával, illetve a történetkritikai szemlélettel való találkozása vezetett el addig, hogy végül az egész Szentírás hitelességét elvetette. A Biblia hitelessége mellett gyakorlatilag a hite is megszűnt számára létezni, bulizni és részegeskedni kezdett, végül egy lelki kanyar után mégiscsak - bűnbánattal telve - visszatért a kereszténységhez.

A történet szomorú, sajnos nem nevezhető példa nélkülinek sem, és minden jobb érzésű olvasójából empátiát vált ki, megértve a főszereplő fájdalmas életútját. Az a teológia, ahol deklarált cél, hogy a tanulókat egyfajta módon „lebeszéljék” a Szentírás hitelességéről, betegnek és nem utolsó sorban tudománytalannak is nevezhető. Az említett hölgy sztoriját végiggondolva azonban mégiscsak felmerült bennem, hogy túl egyszerű ilyen esetekben a fürdővízzel kiönteni a gyereket is. Adja magát a dolog, hogy „a teológiát” hibáztassuk, mint ami hitetlenné teszi az embert, pedig nem biztos, hogy a dolog neuralgikus pontját itt találjuk. Amennyire primitív hozzáállás a történetkritika eszközével szétverni a Bibliát, olyannyira hibás átlendülni a ló másik oldalára, és elhallgatni azokat a kérdéseket, melyek a Szentírás hitelességéről, ihletettségéről, történetiségéről szólnak – akár történetkritikai szemszögből is.

A teológiának ugyanis a közkeletű elképzeléssel szemben nem az a célja, hogy bátorítsa a hívő társadalmat és bármi áron növelje a hitet. Sajnos magam is láttam egyébként kedves és lelkes embereket teológiai képzésre jelentkezni, akik arra számítottak, a különféle stúdiumok során majd „végigmagyarázzák” nekik az egész Bibliát, azt alaposan megértik és ezután rettenthetetlen hitharcosként mennek majd vissza a gyülekezetükbe. Ezek az emberek nem tudták mire jelentkeztek, a nagyon fundamentalisták pedig ki is hullottak pár éven belül közülük. Ismétlem, noha nincs mentség a parttalan történetkritika mindent szétcincáló használatára sem, egyszerűen végtelen naivitás azt elvárni, hogy a teológia egyfajta lelki kommandós kiképzés, aminek az a dolga, hogy megerősítse „a gyüliben” korábban hallottakat.

Ahogy a tudományok általában, úgy a teológia sem ezért létezik, és nem is így működik. A magam részéről szerencsétlen hiányosságnak tartom, hogy ezt nem teszik egyértelművé a jelentkezők számára, nem adnak egy közelítő áttekintést a tudomány működéséről, módszertanáról, felépítéséről és céljairól, hanem arra számítanak, a teológiára jelentkezők majd maguktól ráébrednek, hogy a teológia problémákat vet fel, kritikusan közelít, elemez, vitatkozik és olyan kérdésekkel is mer foglalkozni, amik az „átlaghívő” fejében és a gyüliben talán soha fel sem merültek. Nem akarok bunkó lenni, de aki ezt nem képes megemészteni, egyszerűen ne menjen teológiára. Neki is jobb lesz: láttam már keresztény testvéreket szenvedni ettől. Jelentkeztek, felvételiztek, lelkesen eljártak a konzultációkra – aztán begyűjtöttek két-három nagy pofont. Az egyik az volt, hogy nem kaptak válaszokat, hanem leginkább csak kérdéseket, meg melléjük egy kis iránymutatást. Ha választ akartak, akkor bizony nekik kellett keresgélniük, könyvtárazniuk, gondolkozniuk, esetleg másokat faggatniuk. A másik, ennél talán nagyobbat csattanó pofon amikor kiderül, nem minden úgy van, ahogy a gyülekezet védett közegében azt addig elmondták. Lehet a Biblia különféle részeit máshogyan is érteni, mint a pásztor vagy a tanító érti, lehet a Szentírás ihletettségét a saját felekezettől eltérő módon megközelíteni, és bizony szabad kritikus kérdéseket feltenni a szöveg megbízhatóságát illetően. Mitöbb, így tenni nemhogy nem bűn, de még erény is! Ahogy én láttam, egyeseknél ez a pofon szólt a legnagyobbat és inkább visszamenekültek a gyülekezet akolmelegébe, attól félve, hogy mindent elveszítenek, amit addig biztosnak hittek. Végül a harmadik arculcsapás akkor érheti az embert, ha arra számít, mert a tanárok is testvérek, szinte kötelességük jó jegyeket osztogatni – csak úgy szeretetből. Ezen is fennakadtak néhányan – az utóvizsga időszakot nekik találták ki.

A helyzet az, bizony úgy láttam, sokan maguk sem tudják miért tanulnak. Nem értik meg, nem látják át mire való a történetkritika és mire nem, mit jelent ütköztetni az álláspontokat és hogyan kell megragadni egy-egy kritikus kérdést. És persze egyáltalán miért jó ezzel foglalkozni, miért jobb bizonyos problémákat inkább a levegőben tartani, mintsem lecsapni azokat egy-egy gyors, instant válasszal. Sajnos elég sokan vannak, akik képtelenek lelkileg feldolgozni, amikor szembesülnek  vitás kérdésekkel, mert abban a közösségben, ahova tartoznak, nem arra nevelték őket, hogy a világ bonyolult, a hitük komplex és számos értelmezést tesz lehetővé. Megijedve a valóságtól, egyszerűen hitetlenségnek bélyegzik a teológia által felhozott problémákat, és meghátrálva előlük visszahúzódnak a gyülekezetükbe. Bár valahol megértem ezt a félelmet, én is kaptam belőle kisebb dózisokat, ám úgy vélem, a meghátrálás nem biztos, hogy jó megoldás. Ha a történetkritika felvetései bosszantanak, kikezdik a hitedet, akkor hagyd figyelmen kívül vagy cáfold őket és építs fel jobb magyarázatokat! Ez már teológushoz való feladat - sokkal inkább, mint szemlesütve elfutni.