Két holttest, két oltár

Sem kiigazítani, sem bírálni nem szeretném Szabados Ádám egyik friss írását, amelyben két holttestet tesz egymás mellé, hogy megállapítsa, melyik a taszítóbb és melyik a fertőzőbb: az istentelen erkölcsiség vagy az erkölcstelen vallásoskodás? A bejegyzés nagyon tetszett, hiszen a téma önmagában izgalmas, és bizony azt is megmutatja, hogy egy dolgot milyen sokféleképpen lehet megközelíteni.

Tőmondatban és máris a konklúzióhoz ugorva Ádám arról beszél, hogy a vallásosság végső soron jobb választás a nyílt istentagadással szemben. Igen, a képmutató vallásoskodást semmi nem menti fel, és igen, a nyíltan felvállalt istentelenség becsületesebbnek tűnik - de mégis azt látjuk, hogy ahol marad valamiféle lenyomata a vallásnak, ott jobban szárba szökken a valódi keresztény erkölcs is. Az a társadalom, amely legalább nyomokban hitet tartalmaz, potenciálisan alkalmasabb lehet a valódi hit megtermésére, mintsem a deklaráltan istenkerülő világ, ami ráadásul a saját erkölcseit próbálja érvényesíteni. Ahogy Ádám fogalmaz: "mint amikor a puszta vallásosság dominál, amiben maradt azért még nyoma az istenfélelemnek". Szeretném tehát világossá tenni: Ádám nagyon jó írásában nem akarja felmenteni a képmutatást, csupán a kevésbé rossz kategóriába sorolja az istentelen erkölcsiséggel szemben. Megértem miért gondolja így, és azt is elfogadom, hogy akár így is lehet gondolni. Ezért úgy érzem, amiről most írok, az javarészt inkább a mérleg másik nyelve lesz, és nem valamiféle cáfolat, hiszen arra nincs szükség.

Mielőtt azonban a témához hozzászólnék, muszáj egy kis kerülőútra mennem, mert ezt éppen maga a téma kívánja: tudom, hogy Ádám nem politizálni akart, mégis nagyon nehéz dolga lesz az elfogulatlanságra törekvő olvasójának, hogy a magyarországi bináris közélet levegőjét belélegezve elvonatkoztasson a politikai kontenttől. Jelenleg ugyanis olyan Magyarországon élünk, ami egyre kevésbé tűri meg az árnyalatokat, így aztán minden felvetés, ami csak szőrmentén is érintheti a politikát, könnyedén politikai állásfoglalásnak fog tűnni. Itt is ez a helyzet. Biztosan nem ez volt a szándék, de Ádám a bejegyzésével még ha csak kicsit is, de a kormány szekerét tolja. Nem tartom valószínűnek, hogy ő ezt akarja, de ettől még ezt teszi. Nem az ő felelőssége ez, hanem a szekér gazdáié, akik rengeteget munkálkodtak azért, hogy ebben az országban ez a hangulat kialakuljon. Ezt a szálat egyelőre nem viszem tovább, itt most meg is állok azt hiszem - de a bejegyzés végén ismét szeretném előszedni.

A lényeges kérdés persze az, megáll-e a központi tételként megfogalmazott kijelentés, miszerint a vallásosság jobb az istentelenségnél?

A kérdés kissé furcsa, mintha az ember két olyan dolgot mérne össze egymással, melyek (egy hívő ember számára legalábbis) csak másként borzalmasak. Vajon lopni nagyobb bűn vagy gyilkolni? Vajon az a jobb, ha adót csalunk vagy ha inkább nyíltan, de őszintén betörünk egy bankba? Isten többre értékeli a mackósokat, mert ők legalább rafináltak és okosak, és a hamis számlákat kiállítókat, akik a Kajmán-szigeteki cégeikbe mentik ki a pénzt? Isten rosszabbnak tartja a símaszkban berontó, gázpisztolyos bankrablót, aki legalább egyértelműen felvállalja mindenki szeme láttára a tettét? 

Nos, ha valaki igazán hívő és ilyen kérdései vannak, kézenfekvő lehet a Bibliát kinyitnia, csakhogy a Biblia sok helyen kinyílik ám a legtöbb kérdésben, és ami ennél is fontosabb: nem steril fejjel közelítünk hozzá, hanem szeretjük úgy és azt kiolvasni belőle, ami a meglévő meggyőződéseinket táplálja. Én is gyakran ezt teszem, és Ádám is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akkor semmit sem olvashatunk ki a Szentírásból, csupán azt, hogy azokat szemezgetjük ki belőle és hangsúlyozzuk, ami nekünk tetszik - és lám, a Biblia így vagy úgy máris alátámaszt bennünket. 

Visszatérve az eredeti kérdésre, végülis mi a különbség az erkölcstelen vallásosság és az istenelen erkölcs között? Azt hiszem egy idő után szinte semmi: a vallásoskodás maga valójában istentelen erkölcs. Amitől rosszabb, hogy ameddig ez nem válik nyilvánvalóvá, lappangva fertőz. Ha ez társadalmi léptékben zajlik, akkor még azt is el tudja hitetni másokkal, hogy helyes amit mutat. A farizeusokkal nemcsak az volt a baj, hogy képmutatók voltak: hanem az is, hogy másokat is visszatartottak az igazságtól. Igen, az istentelen erkölcs - ahogy Ádám is írja - annyiban legalább őszinte, hogy nyilvánvaló micsoda. A sötétben bújkál, lételeme a sötét. Az erkölcstelen vallás azonban maga a sötétség. Szerintem nincs annál nagyobb gonoszság, mint a legnagyobb Jót képmutatásra használni, mint a hit forrását és kútfőjét ájtatoskodó pózolásba csomagolni. Kicsit olyan ez, mint a fiú, akibe szerelmes egy lány, de a fiú nem szerelmes a lányba - és ahelyett, hogy ezt megmondaná neki, házassággal hitegeti.

Ádám bejegyzésében bibliai történetek is sorakoztak. Példái jók, szemléletesek, meggyőzőek és szerintem jól is ragadja meg a lényeget velük kapcsolatban. Csakhogy bőségesen vannak más példák is a Bibliában, melyek pedig azt a gondolatot erősítik, hogy Istent egyenesen bőszíti a vallásos képmutatás. Ilyen az általa is emlegetett passzus a Jelenések könyvéből, miszerint Isten a langymeleget kiköpi a szájából - azaz nem felmelegíti vagy lehűti, hanem elveti önmagától. Bizony így cseng az ember fülében a tékozló fiú gyönyörű narratívája, ahol a végére kiderül, a nagyobb tékozlást az apja házában morgolódó, szeretetlen fiú követte el, és nem a disznóvájúig lecsúszó fiatalabbik, akinek volt még visszatérés. Mondani sem kell, hiszen annyira tudja mindenki, hogy Jézushoz a paráznák, vámszedők, súlyos bűnöket elkövetők találták meg az utat - a vallásos háttérből érkezők csupán mutatóba fordultak meg a közelében. Az pedig már közhely, hogy Jézus "beszólásai" nyíltan vagy példázatba csomagolva csaknem kivétel nélkül az erkölcstelen vallásban utazókat célozták, akikkel senki nem tudott igazán semmit sem kezdeni.

Illés Kármel-hegyi története azonban még szemléletesebb ezeknél. Bocsáss meg Ádám, de most kicsit prédikálni fogok - no nem neked, hanem mindenkinek, aki ezt olvassa. Tudni kell, hogy Illés próféta idejében Izrael éppen "kétoltáros" hittel rendelkezett: a Kármel-hegyen állt egy oltár Jahvének (leromlott állapotban) és egy Baál-nak is. Nem istentelenek voltak, inkább túl sok volt az isten arrafelé, vallásilag telített a levegő. Az igazi keresztény hit azonban egyoltáros vallás. Igen, a plurális társadalomban megtanuljuk tolerálni, hogy vannak tőlünk eltérő nézetek is, és az embereknek joguk van azokat választani. De ha valaki a kereszténység mellett dönt, akkor onnantól kezdve nincs választása: Krisztust kell követnie. Én úgy gondolom, a világos beszéd valami olyasmi, hogy vagy legyünk keresztények és akkor kövessük Istent teljes erőbedobással, vagy hagyjuk az egészet a csodába és ne tegyünk úgy, mintha úgy tennénk... Illés viszont azzal szembesült, hogy az emberek egyiket sem akarják. Helyette olyasmire ácsingóznak, ami nem igazi opció: kétfelé sántikálni. Nemzeti hagyományaik miatt azért maradjon valamennyire Jahve is, de szimpatikusak más eszmék, melyek összebékíthetetlenek Vele. Nos, számomra az erkölcstelen vallás ebben a képben ragadható meg leginkább. Két oltár, kétfelé sántikálással. Döbbenetes, amit ezután Illés mond, mert arra is felszólít, hogy az emberek válasszák Baált, ha ő az isten - még az is tisztességesebb, mint félig-meddig számolni Jahve jelenlétével. A döntés maga hordoz egyfajta becsületességet, a hezitálás viszont a kecske és a káposzta között vállalhatatlan.

Ádám nem akart politizálni, de én most bizony egy kis politikai ízt is képbe fogok hozni, hiszen semmit nem ér az okoskodás, ha nem kapcsoljuk hozzá a jelenünkhöz. A jelenünk pedig bizony félreérthetetlenül azt mutatja, hogy az erkölcstelen vallás bár itt-ott kedvező lehet a valódi hit megjelenésének is, többnyire azonban métely, ami mérgezi a társadalmat. Igen, a vallásos háttérnek egészen biztosan vannak pozitív hozadékai is, de az összkép ettől még romlott és iszonyatos. Izraelt és azt hiszem nyugodtan mondhatjuk, hogy a teljes egyházat mindenkor kísértette és sajnos sokszor meg is határozta, hogy keveselte a maga egy oltárát. Ha a mai társadalmi-politikai térben szétnézünk, Illés hangját halljunk a hátunk mögött. Jó dolog a kereszténység, mert fel lehet használni politikai ambíciók beteljesítésére anélkül, hogy szívbeli elkötelezettséggel mennénk Krisztus után. Klassz a keresztény értékekre és keresztény nemzetre hivatkozni, miközben hihetetlen összegeket vágunk zsebre a haverokkal, és semmiért, de szó szerint semmiért nem vállaljuk a felelősséget. Támogatjuk a templomok felújítását, a keresztény zenei produkciók térnyerését, és közben tiltakozunk az LMBTQ lobbitevékenységek ellen - de azért ugye ereszcsatornán csúszunk le egy melegpartiról menekülve, és yachton kokózva kurvákkal hetyegünk. Nem engedjük be a gonosz iszlámot a migránshullám hátán - közben pedig folyamatosan apad a templombajárók száma és minden erőfeszítés ellenére hiteltelen képet mutatunk a kereszténységről. Sokáig sorolhatnám és igen, ez már nyíltan a hazai politika vize, most már közel járunk önmagunkhoz, hiszen mi itt élünk és elsősorban azért vagyunk felelősek ami itt történik velünk, ebben az országban. Némi céltévesztés, amikor keresztények a teljes nyugati világ folyamatait elemzik, vagyis a világ összes hegyláncain körbehordozzák a tekintetüket, de a saját hegyükön nem foglalkoznak azzal, hogy sántikálás folyik, noha az közvetlenül érinti őket. Ezt a valóságot, a mi valóságunkat pedig keresztbe-hosszába átszövi az erkölcstelen vallás - a kétfelé sántikáló mozgás az egyre romosabb Jahve-oltár körül. Vajon az egyház prófétai hangja merre van és mikor szólal már meg?

És amit még nem is mondtam, pedig talán ez a legrosszabb: az erkölcstelen vallás fogja hosszú távon megerősíteni és kitermelni az istentelen erkölcsiséget. Ha egyszer bukik a rendszer, akkor következik majd az általad istentelen erkölcsnek nevezett szemlélet igazi felemelkedése. Az így feltörő istentelen erkölcs pedig arra fog hivatkozni, hogy az erkölcstelen vallásosságot már láttuk és abból nem kérünk többet, az már eddig is sok kárt okozott. Mindig ez a helyzet, ezek egymásra reagálnak. A pusztító ideológiák mindig egymás hátán kapaszkodnak egyre feljebb és feljebb - amit mi tehetünk, hogy mindenféle áradatban kitartunk a hitünkben és valóban, őszintén követjük Krisztust. Ha botladozva, de akkor is.