Egyszerre kétfelé - a kultúra és a kereszténység (6)

Vannak olyan emberek a hívők között, akik számára a kultúra nem ellenség, és nem is barát - ugyanakkor mégsem az "arany középutat" keresik a szintetizálókhoz hasonlóan, hanem valamiféle beletörődött állapotban léteznek a saját kultúrájukban: mintha csak két világ peremén egyensúlyoznának. Ők a dualisták.

Ha az olvasó még tudja követni ezt a kis sorozatomat a kereszténység és a kultúra kapcsolatáról, akkor talán emlékszik arra, hogy eddig háromféle szemléletmóddal foglalkoztam. Az első csoportba tartoztak azok, akik kritikusan állnak a kultúrához és a folyamatos "kulturkampf" (kultúrharc) a lételemük. A második csoport volt a kultúrkeresztényeké, akik csaknem akadálymentesen mindent beengednek a kultúrából, ami szerintük az egyház barátja. Végül az eddigi harmadik csoportba tartoztak a szintetizálók, akik a kettő ötvözeteként megpróbálják megszűrni mi jöhet be az ajtón, és mi marad kívül.

Nos, a most következő csoportot még maga Niebuhr, jelen felosztásunk kiötlője is nehezen tudja megfogni. Dualistának nevezi őket, mert a kultúrához való viszonyuk nagyon kettős. Egyrészt azt hangsúlyozzák, hogy óriási a különbség Isten és ember, valamint isteni és emberi, az Isten igazsága és az ember igazsága között. (Eddig olyan ez, mintha csak Barth-ot hallanánk.) A "két világ" (Isten és kultúra) világosan szétválasztható egymástól. Ráadásul a kultúra nemcsak egy másik világ a hívők számára, hanem romlott is, mert a bűnös emberiség műve - a romlottsága pedig akkor is tény, ha van számos jó dolog a kultúrában. A dualista azonban mégsem teljesen olyan, mint a kultúrharcot folytató, legelső csoportba tartozók hívők. Mert tudja magáról, hogy ő is beletartozik a kultúrába, nem szakadhat ki belőle, nem is törekszik erre, sőt azt is tudja, hogy Isten a kultúra révén tartja meg őt. Ezért a kultúrához dualista módon viszonyulók szeretik a paradox gondolatokat használni: bűnösök is vagyunk, de megigazultak is; hiszünk miközben kételkedünk; fontosak a törvények, de fontos a kegyelem is. A dualista megpróbál egyszerre két külön világban túlélni, az isteniben és a kultúrában, a kettő feszültségét pedig tényként elfogadja.

Ennek a típusnak a legismertebb megtestesítője Niebuhr szerint nem más, mint Luther Márton, főleg ha két nem annyira ismert művét egymás mellé tesszük. Az egyik "A keresztény ember szabadsága", a másik az igen megnyerő című "A gyilkos és a parasztbandák ellen". Luther egyfelől magasztalja a szeretet által munkálkodó hitet (ami mindent eltűr), másfelől az elöljárókat arra hívja fel, hogy mindegyikük "döfjön, üssön, vágjon". Luther látásmódja tényleg dualista volt: éles különbséget tesz test és lélek, világi és lelki élet, Krisztus uralma és az emberi kultúra világa között. Az előbb említett parasztbandák ellen írt röpiratában például ezt mondja:

„Két ország van, az egyik az Isten országa, a másik a világi ország… Isten országa a kegyelem és irgalom országa… de a világi ország a harag és a szigor országa… Aki pedig összetéveszti ezt a két országot – mint a csalárd fanatikusok teszik –, az be akarja vinni a haragot Isten országába, az irgalmat pedig a világ országába; ez pedig nem más, mintha ördögöt ültetnők az égbe, Istent pedig a pokolba.”

Ez így meglehetősen egyoldalúnak hangzik, ám Luther ugyanezzel az ékesszólással tud beszélni arról is, hogyan jelenik meg e világban (azaz a kultúrában) Isten szeretete és kegyelme... Manapság a dualista látásmód például olyan, kultúrát is érintő kérdésekben érhető tetten, mint amikor a hit és tudomány kapcsolatáról valaki azt mondja, a két terület semmilyen viszonyban nem kell álljon egymással - mert összemérhetetlen igazságokról beszélnek. Bár egyazon valóságban élünk, a tudomány és a hit két külön ablak ugyanannak a háznak két külön oldalán - így mást látsz ha az egyik ablakon kinézel és mást, ha a másikon. 

Összefoglalva tehát a dualista nézet valami olyasmit mond, mintha az ember "kétéltű lény" volna: egyszer a vízbe merül, aztán kimászik a szárazföldre, és ezt a két létmódot állandóan váltogatja. Namost, talán nem is kell sokat magyarázni, hogy ennek a dualista látásmódnak mi lehet a hátránya. Egyrészt iszonyú fárasztó úgy élni a kultúrában, hogy váltogatom a létmódjaimat és egyszer ezt hangsúlyozom, másszor meg szinte az ellenkezőjét. Másrészt, a nyugati kultúra jórészt a zsidó-keresztény hagyományokon is nyugszik, és annak elemei szervesen beépültek az egész kultúra mélyrétegeibe. Szerintem lehetetlen megoldani, hogy az ember dualista módon szétválassza a kultúrát a kereszténységtől - és ezt még akkor is igaznak gondolom, ha a magam részéről nem hiszek a kultúrkereszténységben, aminek nem sok köze van a bibliai hithez. Egyszerűen a kereszténység áthatja a kultúrát és a kultúra is a kereszténységet. Nincs olyan sebészkés, ami a kettőt szépen és pontosan leválasztja egymásról, és ha mégis megtesszük, mindkettő szövetében kárt okozunk.

Van azonban még egy út Niebuhr szerint, ami talán a legjárhatóbbnak tűnik az eddig bemutatott modellek közül - ezzel a lehetőséggel folytatom legközelebb!