Világformálók - a kultúra és a kereszténység (7)

Ha már belefáradtál a kultúrharcba, ha már eleged van abból, hogy egyszerre két világban élj, ha már rossznak tartod, hogy a kultúra szabadon beáramlik az egyházba és fárasztó a szintetizálás, akkor talán van még egy lehetőséged. Egy utópisztikusnak ható lépés, meseszerűen hangzik, lehetetlennek tetszik, de a saját léptékedben valamit mégis tehetsz érte: alakítsd át a kultúrát magad körül!

Ebben a kis sorozatban - ahogy az egész legelején említettem - Richard Niebuhr immáron klasszikusnak nevezhető könyve alapján a kereszténység és a kultúra találkozásának ötféle kapcsolati modelljét mutatom be, persze csak olyan rövid terjedelemben, ahogy az egy blogbejegyzés szempontjából ésszerűnek tűnik. Az utolsó opció az előzőek után röviden így összegezhető: a kultúra nem ellenségünk vagy barátunk, hanem valami olyan jelenség, amit át kell alakítani.

Niebuhr ezt a modellt konverzionistának nevezi, és alapvetően egy pozitív attitűddel rendelkező megközelítésként tálalja. És valóban: az is. Míg a kultúrharcban mindenképpen van valamiféle elkeseredettség, ami kissé összeszűkült szemekkel fordul a környező társadalmi valóság felé, addig a kultúrát szinte gát nélkül befogadókat pedig áthatja egyféle naivság, miszerint csaknem minden jó, ami a kultúrából érkezik. A szintetizálók, akik ezt a két látásmódot próbálják egyeztetni egymással, sokszor maguk is nehezen látják át, mi fér bele a vállalható szintézisbe, az előző részben bemutatott dualistáknak pedig igen fárasztó lehet egyszerre két világban élni (a kereszténység szubkultúrájában és a szélesebb nyugati kultúrában), a két létmódjukat pedig állandóan váltogatni. Ezeknél tényleg járhatóbb útnak tűnik a konverzionista látásmód, ami egyszerűen adottnak veszi a kultúrát és programjának tekinti, hogy hasson rá, alakítsa, formálja azt.

János evangéliuma talán mindennél jobb példája ennek a természetes látásmódnak. Isten nem azért küldi el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse. János végső soron azt állítja, hogy minden Isten teremtése, Krisztus pedig aki nélkül semmi nem teremtetett, ennek a valóságnak a végső Ura. Ezért ha úgy vesszük, bár a kultúra amiben élünk nyilván létezik és van hatása, de uralom igazán csak egy létezik, mégpedig Jézusé. Ha már a többi nézethez is társítottam egy konkrét nevet, legyen ez most Frederick Denison Maurice (ld. képen), aki egyébként egy 19. századi angol teológus volt, és csakhamar eljutott az előbb emlegetett teológiai konklúzióra. Maurice szerette hangsúlyozni, hogy a világunkba belépő Krisztus gyakorlatilag a saját tulajdonába érkezik meg, ahol maga gyakorolja a királyi uralmat. Az emberi romlottság egyik igazi mutatója szerinte nem más, mint az önzés, annak is főleg az az aspektusa, miszerint az ember a saját maga istenévé kíván lenni:

"Bűnünk következménye, hogy úgy tekintünk magunkra, mint a világmindenség központjára, azután pedig állapotunk visszás és nyomorúságos esetlegességeiben látjuk annak meghatározóit, amik magunk vagyunk."

Maurice szerint a megtérés ezért valahol egy olyasféle belső elmozdulás az emberben, hogy az önközpontúságából kilépve a Krisztus-központúság felé veszi az irányt. És amikor az ember igazán elismeri, hogy Krisztus uralkodik minden felett, akkor már ennek tudatában fog tevékenykedni a kultúrában is. Tegyük hozzá, hogy Maurice szerint Krisztus országának megvalósulása nem valamilyen ideális társadalom felállítását jelenti, hanem inkább nemzetek, politikai, gazdasági, vallási csoportok részvételét egy Krisztus által irányított hatalomban. A kultúrát átformálni akaró keresztény azon dolgozik, hogy ez az uralom nyilvánvaló legyen.

Nos, szerintem kétségkívül ez a legpozitívabb viszonyulási mód egy keresztény számára, és azt biztosan a javára írhatjuk, hogy itt legalább egy olyan feladatba csatornázhatja be az ember az energiáit, ami bizonyos értelemben szebbé teheti a világot számára. Azonban nekem állandó kérdésem, hogy mennyire feladata a kereszténységnek ezt csinálnia? Sokszor leírtam már, de ilyen pillanatokban ismét muszáj elővennem: míg azt látom a Szentírásban, hogy Krisztust tényleg mindenek feletti uralkodóként ábrázolja, sehol sem látom az egyház küldetésében, hogy egy szebb világ felépítésében kell segédkeznie. Világos, ha egyre több ember megtér és az evangélium útját választja, az komoly alakító hatással lesz a kultúránkra is - de ez akkor is csak következmény és nem cél. Sőt, pont a történelmi tapasztalatok mutatják számomra, hogy amikor a kereszténység megpróbált felépíteni valamiféle "keresztény társadalmat", az általában nem úgy sült el, ahogy kellett volna: tele volt mindenféle kényszerrel, szankciókkal, megkerülhetetlen szabályozókkal. 

Azt viszont el tudom képzelni, hogy ennek a konverzionista látásmódnak csináljuk meg valamiféle "mérsékelt kivitelezését" - persze tisztázni kellene, hogy ez mit is jelent pontosan. Talán azt, hogy egyes fontos területeken tudatosan alakítani kívánjuk a kultúránkat amiben élünk, és nem csak valamiféle "mellékhatásként" vagyunk jelen, hiszen így is - úgy is hatunk a kultúrára. Talán azt is, hogy az előző modellek valamelyikével kombinálva használjuk ezt a látásmódot. Például a kultúrharcos szemléletmódban kifejezzük melyek azok a tendenciák, melyekkel nagyon nem értünk egyet hívőként, aztán ezzel a kultúraformáló látásmóddal próbálunk más tendenciákat is bevezetni. Nyilván ezek most hirtelen jött, teoretikus példák, melyek kidolgozásra és végiggondolásra várnak.

A sorozat utolsó részében szeretném még egyszer összefoglalni mindazt, amire eljutottunk - és azt is, mire volt jó ez a sok okoskodás? Ezzel folytatom és fejezem is be legközelebb!