Hogyan kerül elő a politika? - karácsonyközeli válasz Pocsaji Miklósnak

Nem először akasztjuk össze a bajszunkat Pocsaji Miklós, református lelkész és jobboldali blogger meg én: találkoztunk már máskor is. Miklós kissé feldúltan vette tudomásul a nem neki szóló írásomat, melyet az istentelen erkölcs és az erkölcstelen vallás témakörében fogalmaztam meg. Sőt, kissé talán ideges is lett tőle, ezért most mindenképpen szeretnék válaszolni neki néhány fontos kérdésre, amit velem kapcsolatban megfogalmazott egy közelmúltbeli írásában.

A vitákra jellemző, hogy egy idő után elszabadulnak - no itt nem feltétlenül a hangnemre, hanem a beszélgetés témáira gondolok. Elindulunk valahonnan és aztán mindenféle, az eredetivel csak részben érintkező kérdések is előkerülnek a diskurzus során. Az egyik ilyen, amit Miklós velem kapcsolatban most előszedett, hogy nem vagyok következetes a politikai ízlésemben, meg hát egyoldalúan csak a konzervatív oldalt "piszkálom": ráadádul egyszerre akarok apolitikusnak és politizálónak mutatkozni. Hát milyen ember vagyok én? Ami az érdekes, hogy miközben nekem szegezi ezt a dolgot, maga adja meg a választ néhány bekezdéssel később saját magának, amikor ezt írja:

"Másrészről érdemes látni, hogy teljesen mindegy, hogy mivel kapcsolatban szólal meg valaki a közéletben – politikai dimenziója mindenképpen lesz. Ez van, ez egy helyzet, egy adottság – ha nem tetszik, ki lehet vonulni a világból" - szól a kissé barátságtalan megjegyzés.

Politika, közélet és hit

Vagyis akkor kezdjük ezzel: nem lehet úgy megszólalni közéleti kérdésekben, hogy abba ne keveredjen bele a politika. Ez tiszta beszéd, bármilyen furcsa, alapvetően egyet is értek Miklóssal! De ha ez így van, akkor mit nem ért vagy mi az, amin meglepődik velem kapcsolatban? Gyanítom Miklóst nem az zavarja valójában, hogy én politikai jellegű megjegyzéseket is teszek a bejegyzéseimben - hanem hogy ezekkel megsértem az ő politikai ízlésvilágát. Van egy lyukas húszasom, ha most olyan bejegyzések születnének egymás után heteken keresztül a blogban, melyek a jobboldali narratíva számára szívet melengetők, semmi baja nem lenne velem, sőt talán üdvözölné is, hogy ilyen bátran meg merek szólalni a rothadó liberális valóságban. Persze az sem igaz, hogy én itt a konzervatív oldalt "piszkálom" csupán: javaslom Miklósnak, hogy olvassa el a Karácsony Gergelyről szóló kritikámat, amit épp egy melegfelvonulás kapcsán írtam. Aztán böngéssze át Márki-Zayról szóló cikkemet is, utána pedig tanulmányozza végig a liberális-progresszív Monostori Tiborral folytatott disputám mindegyik bejegyzését (itt is, meg itt is, meg itt is). Végül, ha van még türelme hozzám, szeretettel a figyelmébe ajánlom a Walter Brueggemann progresszív, LMBTQ-párti teológiáját elmarasztaló írásomat, ami a liberálisnak igazán nem nevezhető Evangélikál Csoport oldalán jelent meg. Ugyanitt egyébként a szekuláris gondolkodással szembeni egyik kritikai bejegyzésem is olvasható, amely azt hiszem konzervatív szemmel nézve sem fog liberálisnak tűnni - erre ráadásul Miklós maga válaszolt is. (Bevallom, nem böngésztem végig Miklós teljes munkásságát, de kíváncsi lennék arra, hogy ő maga hol és mennyit ír az övétől teljesen eltérő narratívák pozitívumairól, valamint a konzervatív gondolkodás hátrányairól?)

Miklós persze azt is sérelmezi, hogy amint valaki közéleti kérdésről beszél, és így akarva-akaratlanul politizál, rögtön igazságtalanul rámondják, hogy valamilyen szekeret tol. Bocsánatot kérek! Megértem a fájdalmát, de nem én teremtettem Magyarországon olyan közéleti viszonyokat, hogy a dolgoknak így kelljen működniük. Ahogy említettem, ez a szekér gazdáinak munkája, panasszal hozzájuk kell fordulnia. Miklós, a jelenlegi politikai kurzust áttekintve egy olyan Magyarországon élünk te meg én, ahol a baráti körünket Trump, Putyin meg Erdogan alkotja, az ellenségünk pedig Európa nagy része meg a nyugat. Nem vagyok még öregember, de már annyira fiatal sem: jól emlékszem arra, hogy az elmúlt három évtizedben azért nem volt ennyire kihegyezett szembenállás a politikai oldalak között. Akkor is voltak baloldali és jobboldali emberek, voltak heves viták, szenvedélyes beszédek - de ilyen gyűlöletcunami, és ennyire erős polarizáltság bizony nem volt.

Mit lát a keresztény szem a politikai kínálatban?

Ezért az állapotért a teljes politikai elit a felelős szerintem, és igen, nem csupán a kormány. Hogy néz ki most a politikai tájkép mifelénk? Két pontban nagyjából így tudnám összefoglalni:

(1) Ha az ember körbenéz, lát egy teljesen működésképtelen ellenzéket. Darabokra hullott, egymást is utáló emberek csoportja, akik a választási színjátékban megpróbálták elhitetni mindenkivel az összefogást. Azóta még ennél is nevetségesebb teljesítménnyel és olyan politikai "innovációkkal" bírnak, mint az árnyékkormány - vagyis mondjuk ki világosan, pártpropaganda azoknak, akik amúgy is a DK elfogult rajongói. A nem létező, nulla teljesítményű ellenzéket tehát nem az innováció, hanem Orbán Viktor színtiszta utálata tartja össze, ebből a gyűlöletből akarnak tőkét kovácsolni maguknak - ami persze jogosan újabb és újabb bukásukhoz vezet. A többi kis párt egyszerre vegetál és haldoklik, leszámítva a nacionalista érzelmű MiHazánkot, ami próbálja magáról elhitetni, hogy pont középen áll, mert sem az ellenzék, sem a kormány felé nem húz. Hát nem nevetséges egy szélsőjobboldali párttól, hogy a térfél közepén próbál mutatkozni? Olyan ez, mintha a cirkusz bohóca felmászna az artistákhoz légtornászkodni. Jól mondta Török Gábor politikai elemző, hogy az ellenzék mindösszesen olyan, mint a kismókuskák, akik elpörögnek a maguk mókuskerekében, de beleszólni semmibe sem tudnak. 

(2) Ilyen ellenzék mellett van egy elszabadult kormányunk is, ami csaknem végtelen erőforrások felett diszponál, teljes felhatalmazással rendelkezik, és bár mindenről ők döntenek, semmiért a világon nem vállalják a felelősséget. Letagadott protekcionizmus (valójában korrupció), botrányos emberek, permanens és túltolt Európa-ellenesség, folyamatosan zúduló agymosó propaganda, az egyet nem értők megfélemlítése és becsmérlése szegélyezi az útját. Ehhez jön hozzá, hogy miközben nemzeti konzultációról beszél, vagyis ugye elvileg "kíváncsi" az emberek véleményére (hogyne, irányított, átlátszóan manipulatív kérdéssorokkal), közben a valódi véleményekre magasról tesz, melyek például most legutóbb a pedagógusok részéről kerültek elő, illetve az általa uralt médiában évek alatt percekben mérhető terjedelemben ad nekik teret. És ez még csak a jéghegy csúcsa, kedves Miklós. Ez a kupac trágya van leöntve keresztény szósszal, a tetején masniba kötve nemzeti színű szalaggal.

Ez tehát a szomorú magyarországi helyzetkép, a leves, amit nekünk kell megenni. De tudod Miklós mi a legszomorúbb? Az, hogy mielőtt válaszolnál erre a bejegyzésre, már előre tudom azt is, hogy míg az (1) pontommal maradéktalanul egyetértesz majd, mint az elvadult liberális ellenzék jogos kritikájával, addig a (2) pontot valószínűleg teljes tévedésnek véled és tételesen próbálnád cáfolni. Valószínűleg olyasféle megjegyzésekkel, miszerint én nem értettem meg, amit eddig írtál, meg ez részemről tipikus liberális szöveg, amúgy is annyira fárasztó ugyanazokat a baloldali rizsákat újra és újra látni, stb, stb... No persze nem tudok olvasni a gondolataidban, de azt hiszem ismerem az elfogultságot, amivel rendelkezel. Mert bizony te is elfogult vagy és a törzsi logikádból nem kívánsz kilépni.

A törzsi logika pedig úgy működik, hogy van egy elsőszámú szabálya: a mi törzsünknek van igaza, a másik törzs nemcsak téved, de a puszta léte is kárt okoz. Ebből pedig nem lesz más, ha eléggé feszül a húr, mint gyűlölet és háború. Először csak szavakkal.

Aki vagyok és ami zavar

Befejezésül elárulok magamról néhány személyes dolgot. Az egyik, amit persze mindenki tud rólam, aki régóta olvas, hogy alkatilag sem vagyok konzervatív beállítottságú ember. Ez azonban két dolgot NEM jelent, és ezeket pont az előbb említett hazai közéleti viszonyok miatt muszáj megjegyeznem. Egyrészt, nem jelenti azt, hogy nincs olyan kérdés a világon, amiben konzervatív lennék - vannak ilyenek, például a szexualitás vagy a házasság. Azt gondolom, aki keresztény, ha akarja, ha nem, sok mindenben konzervatív kell legyen, hiszen a hitünk végső soron egy általunk szentnek tartott hagyomány megőrzésével és továbbadásával is foglalkozik. 

Ami ennél fontosabb: nem jelenti azt sem, hogy fékeveszett liberális volnék vagy pártolnám az erkölcsök relativizálását, a szekuláris értékrend destruktív vonásait, és tokkal-vonóval beengedném a kultúra összes mocskát az egyházba. Nem állítom, hogy te engem ilyennek látsz, de tapasztalom, ha ezt nem teszem hozzá és csak annyit merészelek mondani, hogy "nem vagyok kifejezetten konzervatív", a teljes megdöbbenést általában olyasféle reakció követi majd, hogy "te akkor libsi vagy". Megjegyzem, az ilyen automatikusan feltörő reagálás is a beteg közéletből meríti az erejét...

Számomra a progresszívebb látásmód elsősorban azt takarja, hogy a dolgokat bizonyos módokon szeretem megragadni, és a valóságot bizonyos módon szeretem megélni. Nekem az Isten által adott élet a kibontakozás és fejlődés terepe, a szabadság helyes megéléséről szól, és mindent azzal a kérdéssel közelít meg, hogyan lehetne továbbmenni az embernek abban, hogy az egyszer leélhető életét a legvirágzóbban tudja kiteljesíteni - betöltve ezzel Istentől kapott elhívását is. Én nem úgy tekintek a valóságra, hogy az alapvetően korlátokból áll, ami néhol azért kicsit megengedő a nyomorult emberrel - hanem pont fordítva: alapvető adottság a szabadság, de szükség van korlátokra is. Tehát nem a korlátoktól indulva engedek a szorításon a szabadság irányába, hanem a szabadságtól indulva vezetek be korlátokat. Eddig ez számomra bevált. Biztos rosszul látom, de nekem a konzervatív emberek mindig a korlátokból kiindulóknak tűnnek, és csak akkor hajlandók előre lépni, ha a külső kényszerek erre rábírják őket. Alapvető feladatnak azt tartják inkább, hogy mentsék a menthetőt, fenntartsák az értékeket és teljes erővel harcoljanak minden ellen, ami az értékek ellen tör. Ezek mind fontos dolgok - az értékek megtartása, adott esetben a küzdelem a fenntartásukért -, de ha ebben kifullad az életprogramunk, akkor az számomra szinte a semmivel egyenlő. 

Bevallom, ez a látásmód képes idegesíteni. Én a kereszténységet forradalmi jelenségként képzelem el még akkor is, ha ebből jelenleg semmi sem látszik. Amikor kicsit is helyén volt az egyház, súlyos szava volt mind az egyén, mind a társadalom sorsára nézve, és tudta alakítani a kultúrát maga körül - nem pusztán védekezett vele szemben. Jézus apostolai egyszerre őrizték a Krisztustól kapott tanítást, de közben - az összes korlátozó, sokszor exkluzív római vallás kontextusában - a valódi szabadság levegőjét is árasztották, sőt olyan "liberális" gondolatok is megfogantak már az újszövetségi levelekben, minthogy Krisztusban megszűnik a rabszolgaság és a nők sem alárendeltek a férfiakhoz képest. 

A mai egyház viszont miközben megőrizte a konzervatív karakterét, elveszítette a forradalmi jellegét. Most már valószínűleg ott tartunk, hogy kisebbségben leszünk mi keresztények Magyarországon. Akkor pedig még annyira sem fog érdekelni senkit miről mit gondolunk, mint amennyire most érdekli az embereket. És ez bizony rohadt nagy baj, Miklós, mármint akkor, ha nem kívánjuk elveszíteni a kapcsolatunkat a világgal. Ha nincs forradalom a kereszténységben, akkor az egész lopva átlényegül egy szentséges bélyeggyűjtő klubbá, ahol álmélkodva mutatják egymásnak a klubtagok, kinek milyen szép régi bélyegei vannak. És bocsánat: az elmúlt tizenkét év nekem azt mutatja, a politikával történő összeborulás nem segített ezen semmit sem, sőt még kevésbé tette kívánatossá a kereszténységet - amiben nincs semmi meglepő.

Az én hitem nem akar cukormáz lenni a kormánypropaganda tortáján, hanem vissza akarja kapni a forradalmiságát. De nagyon nehéz ezt úgy megtenni, ha a Császárság udvari egyháza vagyunk és maradunk - akárcsak az udvari próféták voltak az Ószövetségben, akik mindig pont azt mondták, amit az udvarban tőlük elvártak. Nem kell ilyennek lennünk azt hiszem. Áldott karácsonyt, kedves Miklós!