A bűn-kegyelem komplementer logikája

Ahogy az előző írásaimban már utaltam rá, az éppen zajló megváltásvita egy nagyobb kép kisebb puzzle-darabja. Bár hosszasan és elmélyülten nézegethetjük ezt a darabkát - jelesül Görbicz Tamás tévedéseit -, de a nagyobb kép áttekintése mégis lényegesebb és messzebbre mutató következményeket hordoz. A Budapesti Autonóm Gyülekezet (Görbicz közössége) saját honlapján olyan evangéliumról beszél, ami kegyelem központú: ez önmagában rendben is lenne - mégis van egy keserű gyümölcse az elmúlt évtizedek tapasztalatai fényében a kegyelem emlegetésének...

Bevallom őszintén, nekem az evangélium inkább kereszt-központú, és ennek oka igen egyszerű. A keresztben ugyanis egyszerre látom a kegyelmet és az igazságot. A bűngyűlöletet és a bűnbocsánatot. A halál lesújtó erejét és a győzelem kárpitszaggató képét. Éppen ezért a kereszt maga számomra olyan, mintha egyesítené magában, amire az embernek igazán szüksége van: igazságra és szeretetre, bűnbánatra és kegyelemre. A kereszt összeköti egymással a bűnt és a kegyelmet.

Az elmúlt évtizedekben azonban teljesen felborult ez az egyesített kép. Egyesek megfogják az egyik komponenst - az isteni igazságot vagy az isteni kegyelmet - és a keresztet alárendelik az így kiválasztott fragmentumnak. Mostanság ez a privilegizált komponens a kegyelem lett, minden erről szól. Nehéz persze elképzelni, minek lenne szükség kegyelemre, ha nem értjük milyen állapotban vagyunk és főleg azt nem értjük, mit szól Isten ehhez az állapotunkhoz. Nem világos, sőt teljesen okafogyott a kegyelemközpontú gondolkodás, amennyiben az ember bűnre hajló természetének tanítása nincs markánsan és komoly hangsúllyal kiemelve. Márpedig egyszerűen azt látom, a kegyelemközpontúság ma nemcsak annyit jelent, hogy szeretjük hangsúlyozni a kegyelmet, hanem legalább annyira azt is, hogy nem szeretjük hangsúlyozni a bűnt. 

A kegyelemközpontú észjárásban ez a két komponens - bűn és kegyelem - komplementer-logika szerint működik: amennyivel növeljük az egyik szerepét, annyival csökken le a másiké.

Ha túl sokat beszélünk a kegyelemről, túl kevés idő marad a bűnre - vagy akár fordítva. És pontosan ez történik manapság. A komplementer-logikának azonban mindig vannak következményei. Azok a tanítók akik az egyik vagy másik irányba tolják el a csúszkát, furcsa tanítványokat nevelnek ki maguk után. Ha a bűnre esik a fő hangsúly és ezzel párhuzamosan lecsökken a kegyelem artikulációja, ez tipikusan a törvénykező légkör kialakulásához vezet. Ha a kegyelemre esik a hangsúly és a bűnre pedig csekély figyelem hárul, az pedig a törvénynélküliség, vagy inkább szabálynélküliség útja lesz. Most utóbbi a tipikus trend, ezért ezzel foglalkozom.

A kegyelemközpontú hívők a komplementer-logika miatt az olyan témákat, mint Isten haragja, ítélete, a bűn súlyos hatásai kétféle módon kezelik. Egyrészt, az Ószövetség lapjaira száműzik, amivel azt kívánják hangsúlyozni, hogy ezek rég letűnt korok kellékei. Másrészt, szimplán a Sátán tevékenységei közé sorolják, hiszen a harag vagy a bűn könnyedén összefüggésbe hozható a személyével. A lényeg mindkét esetben ugyanaz: elegendően messze kerüljenek, olyan messze, hogy már semmilyen érintkezési pontunk ne legyen velük, hiszen a Sátánhoz nincs közünk, de az Ószövetség világa is igen távoli. Kialakítottunk klasszikus szófordulatokat, melyekkel ezt az attitűdöt erősítjük, ezeket mindannyian ismerjük: "mi már nem a törvény alatt élünk", "igen, DE Isten szeret minket" vagy "bocsánat, de nekem újszövetségi hitem van". Természetesen a komplementer módon túltolt kegyelem-hitből sem tűnik el teljesen a bűn témája, de annyira marginális kérdéssé válik, hogy igazából súlytalan lesz. A bűnről inkább meta-szinten beszélnek, filozófiai fogalomként és a lehető legáltalánosabban ("valahol mindenki bűnös"). Abban a pillanatban, ha konkrét bűnökről esik szó vagy esetleg valaki konkrét bűnéről, az már teljesen elfogadhatatlan, az már súlyos ítélkezés, abuzálás és szellemi erőszak lesz, ami "megnyomorítja" és "tönkreteszi" az embereket, és amiből hosszas lelkigondozói folyamatban gyógyulni szükséges.

Az extrém és egyoldalú kegyelemközpontúságnak persze a hétköznapi hitéletben is rengeteg rossz gyümölcse van. Az egyházban lévő emberek tűrőképessége tapasztalatom szerint a nulla közelében stagnál. Nem tetszik valami a gyülekezetben? Elmegyek máshova. Valaki nem ért egyet velem? Megsértődök. Véres történetek vannak a Bibliában? Nem kell őket szó szerint venni, meg különben is, mi már "Jézus után" élünk, ma már nem úgy van. És most már ugye Görbicz révén ott tartunk, hogy Isten nem is fordult el a Fiától, nincs benne harag, és Jézus fél még a Sátántól is.

Hadd mondjak valamit a hiperkegyelemtől megszédült keresztényeknek! 

Kedves Testvérek! Nekem sem esik jól arról olvasni a Bibliában, hogy Isten haragszik. Rossz nézni, ahogyan Sodoma és Gomora egésze megsemmisül, ahogy emberek és állatok fuldokolnak az özönvízben, vagy éppen Kóré lába alatt megnyílik a föld. Tudom milyen nehéz megemészteni az ószövetségi véres történeteket, írtam is sorozatot erről a kérdésről itt a blogban (az összes linket megtaláljátok itt). Egyszerűen rossz olyanokat olvasni a Szentírásban, miszerint Isten embereket elsöpör a Föld színéről, tíz csapással veri meg Egyiptomot, vagy adott esetben azok pártját fogja, akik másokat megölnek, kardot szúrnak a hasukba, cölöpöt vernek a halántékukba. Patakokban folyik a vér, égnek a házak, jajgatnak az emberek. Nem vagyok hülye, tudok olvasni, látom hogy ez is ott van a Bibliában. Keresztényként ilyenkor azért szét tudom tárni a kezeimet és valami ilyesmit mondok: "és most ezt mégis hogy?" Nem normális az, aki örömmel bogarássza az ilyesféle textusokat, és egyenesen elmebeteg az a prédikátor, aki élvezettel vagy boldogan prédikál róluk. Mi élveznivaló van emberek tömeges, erőszakos, brutális halálán? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy maga Isten sem szívesen haragszik. Nem tudom elképzelni, hogy Isten kéjes örömmel nézi végig a saját ítéleteit, és boldogan mosolyog Odafent, amikor emberek szenvednek. Ám mindez nem is az élvezetről szól vagy az örömről. Hanem ami ennél fontosabb: része a teljes egésznek. Annak a nagy történetnek, amiről az egész szól. És le van írva. 

Isten haragja teszi érthetővé Isten kegyelmét.

Ha nem értitek miről szól az ítélet, nem érthetitek jól azt sem, miről szól a kegyelem. Harag nélkül nincs békekötés, a bűn erélyes elítélése nélkül nem létezhet a kegyelem felszabadító hatalma. Relativizálhatjátok, letagadhatjátok, átlapozhatjátok, kiforgathatjátok a Szentírás kellemetlennek tűnő passzusait, ezek a kijelentések attól még a Biblia, s így a hitünk részei maradnak. És ha így van, akkor valamit kezdeni kell ezzel. Nem is olyan régen írtam itt a blogban Jákob éjszakai küzdelméről a titokzatos idegennel. Bárhogyan értelmezzük is ezt a történetet, Jákob valamiképpen Istennel magával harcolt, de a birkózás végén nem Istent, hanem önmagát győzte le. Meglepő gondolat lehet, de szabad Istennel "megküzdeni" bármilyen ügyben: sőt azt állítom, hogy biblikus és érett hit csak ebből származhat. Szabad vívódni nehéz dilemmákon, megvitatni őket, súlyos és kellemetlennek tűnő kérdéseket feltenni Isten haragjával kapcsolatban. Ti ezt a küzdelmet viszont kispóroljátok a hitetekből, mert a kérdés relevanciáját is tagadjátok. Aztán ezt a könnyen emészthetővé tett hit-light-ot adjátok tovább más hívőknek. Komoly hibát, sőt vétséget követtek el ezzel. Ennek a hitnek nincs súlya, mivel Isten haragjáról nem beszéltek eleget, ezzel pedig könnyűvé és olcsóvá teszitek Isten kegyelmét. Az emberek a bibliai felfogás szerint bűnös természettel rendelkeznek, ami halálos seb az életükön, ezért elsősorban nem babusgatásra van szükségük, hanem megtérésre. A megtérés folyamatának pedig része ennek a természetnek a felismerése és a szembefordulás azzal. A kegyelem igazi súlyával csak ezután következik.