Jézus, aki fél a Sátántól

Nagyon érdekes jelenség az eretnekségek és a biblikus tanítások természetét illetően, hogy míg utóbbi csoportban igazi újdonsággal már nem nagyon lehet előállni, addig az eretnekségek mintha pont fordítva működnének. Egyszerűen az eretnekség-halmaz végtelennek mutatkozik, amit soha nem lehet igazán kimeríteni. Itt bizony szakadatlan az innováció: amikor az ember azt hiszi, már látott-hallott mindent, rendre előkerül valami egészen merész újdonság. Úgyhogy bevallom őszintén, Görbicz Tamásnak ilyen értelemben most sikerült meglepnie! 

Miről szól ez a vita? És miről nem?

Mielőtt azonban belevágnék a tulajdonképpeni témába, néhány szót fontosnak tartok leírni a most zajló vita természetéről. Több olyan reakció is visszajutott hozzám, amely alapján mintha azt látnám, sokan nem értik miről kíván szólni és miről nem ez a diskurzus.

Egyrészt: nem érzem valamiféle "szent kötelességemnek", hogy alaposan "kiosszam" Görbicz Tamást. Ki vagyok én ehhez? Milyen alapon és jogon tennék ilyesmit? Nem a felháborodásomat akarom kiélni rajta, nincs "görbiczfóbiám", és nem az indulataimat szeretném levezetni. Nekem teljesen mindegy ki állítja azokat a képtelenségeket, melyeket most éppen ő fogalmaz meg. Szó sincs tehát a személye elleni támadásról - részemről már csak azért sem, mert bevallom őszintén, Tamás jó néhány írását szeretem olvasni, blogját évek óta követem. 

Másodszor: néhány reakció szerint ez az egész vita teljesen felesleges gittrágás, köldöknéző bölcsészkedés, keresztény értelmiségi nyafogás csupán. Valaki úgy fogalmazott, hogy inkább "a lényegről" kellene beszélni a most zajló "dogmatizálgatás" helyett. Nos, a helyzet az, hogy ez nem dogmatizálás, és éppen a lényegről, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy a hitünk lényegének is a leglényegéről szól. Aligha képzelhető el fontosabb kérdés egy keresztény számára a megváltásnál. De ezt most tényleg indokolni és magyarázni szükséges? Természetesen az igaz, hogy az ilyen típusú vitáknak nincs azonnali, a mindennapok gyakorlatába átültethető konzekvenciája. Ebben az értelemben tehát a vita elméleti, ha úgy tetszik részben "akadémikus" jellegű. De azt senki nem gondolhatja komolyan, ha egy kérdés a hitünk magpontját érinti, annak előbb-utóbb nem lesz semmiféle következménye a gyakorlatban! Máris mondok egy tippet: ha Isten nem tehető felelőssé Jézus haláláért, akkor ez bizony olyasféle istenkép-torzulásokhoz vihet bennünket, aminek nagyon is lesz markáns befolyása az igehirdetéseinkre, a lelkigondozói tevékenységünkre vagy akár az evangélizációnkra is.  Csupán idő kérdése, hogy az elméleti félrecsúszások megmutassák a maguk következményeit a gyakorlatban - de hiszen éppen ezért kell őket megvitatni, kezelni, a ficamokat kiigazítani.

Vissza a pohárhoz!

Előző bejegyzésemben a Gecsemáné-kertben zajlott események kapcsán azt találtam írni, Jézus nem akarta kiinni a kelyhet, és ahogy a bibliai szimbolikából az kiderülhet, a kehely maga bizony Isten ítéletének és haragjának, hogynemondjam dühének egyik bevett szimbóluma a Szentírásban. Logikus tehát a következtetés és nem is nehéz levonni. Ha Jézus nem akarta kiinni a kelyhet, ez azt jelenti, hogy nem szívesen kívánt találkozni Isten haragjával. Nincs is semmi csodálkozni való azon, hogy a leírás szerint "vért izzadt" és könyörgött, hogy távozzon el tőle ez a kehely.

Görbicz Tamás mindezt simán átlépi, amikor a cikkemre reagálva így fogalmaz: "Jézus pedig bizonyára nem Atyja haragjától való félelmében izzadt vért... Ki talál már ki ekkora képtelenséget?" Bizonyára, bizonyára... Milyen érvek állnak a "bizonyára" szócska mögött? Rejtélyes, mert ilyeneket egyáltalán nem írt.

Görbiczet egyszerűen nem érdekli, hogy mit jelent a kehely és tartalmának fenékig ürítése a Bibliában. Pedig még azt is hozzátehetem, gyakran Isten maga itatja ki azt a bizonyos kelyhet az emberekkel! Nézzük csak meg például a Zsoltárokat, ahol ezt találjuk: "Mert serleg van az Úr kezében, tele van habzó borral, mámorító borral. Kiönti, s még a seprőt is föl kell szürcsölniük, meg kell inniuk azoknak, akik gonoszok a földön." Talán még szemléletesebb egy ige Ezékiel könyvéből, ahol Isten Jeruzsálemet ítéli meg a következőképpen: "Nővéred útjain jártál, ezért az ő kelyhét adom kezedbe. Ezt mondja az Úr, az Isten: Nővéred mély és öblös kelyhét iszod majd, amely oly sokat fogad magába, és nevetség és gúny tárgyává leszel." (Megjegyzem, hogy a "nővéred" kifejzés itt Samária városára utal.) Nem kell hosszasan magyarázni, hogy a kehely valamiképpen Isten ítéletét hordozó eszköz, és ha jól megfigyeljük az előző idézeteket, vastag betűvel kiemeltem az Isten aktív beavatkozására utaló jeleket. Tehát, Isten itatja meg a kehely tartalmát, Isten adja a kelyhet az ítélet alatt álló Jeruzsálem kezébe! Nem a Sátán, nem Izrael ellenségei, nem a bűn, hanem félreérthetetlenül maga Isten teszi mindezt!

Nehéz tehát más következtetésre jutni, mint arra, hogy abban a bizonyos kehelyben, amit Jézus lehetőség szerint szívesen elkerült volna, Isten ítélete volt. No de mit mond akkor Görbicz Tamás? Mitől félt Jézus, ha nem Isten rá zúduló ítéletétől? Mi késztetheti Jézust arra, hogy vért izzadva gondoljon az előtte álló dolgokra? Mi volt a kehely tartalma? Valljuk be őszintén, Görbicznek túl sok lehetősége ezek után nem marad, amikor félelemforrásokat keres, így végülis kénytelen lesz az elégtelen válaszok közül kiválasztani egyet. Hát meg is teszi, amikor a következőt írja: "Éppen elég izzadni való van akkor is, ha az ember az Embergyilkos kezébe adatik."

Őszintén szólva, ha ezt a mondatot nem látnám a saját szememmel, el sem hinném, hogy egy keresztény lelkipásztor, aki az igét magyarázza, ilyesmit komolyan gondolhat! Tényleg, higgyen nekem a kedves olvasó, a meglepetésem teljesen őszinte! Amit itt Görbicz állít, hogy Jézus tulajdonképpen a Sátántól való félelme miatt izzadt vért a Gecsemáné kertben. Jézusnak azért volt "izzadni valója", mert az Embergyilkos (vagyis a Sátán) kezébe került. 

Teológusként ilyesmit olvasni számomra olyasféle kaland, mint amikor egy geológus próbálja érzelmek kizárásával átnyálazni a lapos föld társaság érveit. Érdemes erre egyáltalán válaszolni bármit is? Van olyan zegzuga, félmondata, halvány utalása a teljes Szentírásnak, ami akárcsak közvetetten érzékeltetne olyasmit, miszerint Krisztus akármikor is félelmet tanúsított a Sátán vagy diabolikus erők irányában? Hát nem azt látjuk teljes földi életművében, hogy Jézus a Sátán hatalmából szabadít ki embereket, démonokat űz ki, ráadásul azt mondja, részben ez is bizonyítja, hogy az ő személyével elérkezett az Isten országa? Bocsánatot kérek, hogy ilyesmivel fárasztom a hívő olvasóimat, de azért mondjuk ki kerek perec: Jézus hitünk szerint soha nem félt a Sátántól, sem a Gecsemáné-kertben, sem előtte, sem utána. Kereszthalálával legyőzte a Sátánt, vagy ahogy a Biblia fogalmaz, lefegyverezte. Egészen elképesztő teológiai zagyvaság tehát az, amit itt látunk.

Szent Szellem helyett: korszellem

"A korszellemnek semmi köze mindehhez" - állítja Görbicz Tamás, és erre persze olcsó retorikai fogás lenne csak annyit mondanom, hogy de bizony nagyon is van. Nincs kedvem azonban megismételni a saját megelőző bejegyzésemet, ahol konkrét példákat is írtam arról, milyen jelenségek mentén válik láthatóvá az egyház viszonyulásában, teológiájában és életgyakorlatában, hogy erőteljesen igyekszik a korszellem trendjeihez igazodni. Ebbe a sorba világosan illeszkedik az a gondolatmenet, amit Görbicz Tamás képvisel, és ennek valóban kiváló kifejezése lehet az általa használt "kegyetlenség evangéliuma" elnevezés. De tudok ennél jobbat: amiről ő beszél, az egy "fordított szereposztású" evangélium, ahol a Sátánnak túl nagy szerepet tulajdonít, Istennek meg túl kicsit a megváltás folyamatában. 

Nem vagyok ezen meglepve. Aki figyelemmel kíséri az evangéliumi hívő világ trendjeit, valószínű osztozik velem a nem-meglepődésemben. Vajpuha világhoz vajpuha Krisztus illik, akinek vajpuha Atyja kell legyen. Az egyház teljes elpuhulásának sokféle tünete van, akárcsak egy betegségekkel küzdő emberi testnek, és most éppen egy olyan testrészen jött ki egy újabb folt, ahol eddig nem láttuk. Nevezhetjük ezt dogmatikai influenzának is.

Az egyház és a munkanélküli hívők hobbija...

Teológián oktató tanárként állandó benyomásom, hogy a keresztények jó része a dogmatikára eleve negatív módon gondol. Ez persze sokféle dolgot takarhat. Valaki attól tart, hogy a dogmatika unalmas, mások szerint a dogmatika amolyan "dogmatikus" cucc, vagyis a lényege a törvénykezés, az ítélkezés, a másik ember feletti uralom biztosítása igeversek használatával. És nagyon sokan vannak olyanok is, akik a dogmatikára úgy gondolnak, hogy a dogmatika végső soron az "egyház hobbija" kell legyen - azoknak való, akik ilyen beállítottságúak, vízfejű okoskodók, nem dolgoznak "rendes munkahelyen" és "ráérnek ezzel foglalkozni". De a mezei hívőnek - értsünk most bárkit is ezalatt - nincs rá igazán szüksége és nem is kell nagyon erőltetnie a dogmatikát. Ha valamit nem ért, majd megkérdezi.

Ki merem jelenteni, hogy megszámlálhatatlan furcsa tanítás, eretnekség és elhajlás azért tud akadálytalanul hasítani és utat találni az egyházban, mert a dogmatikáról a fent megfogalmazott torzkép terjed a hívők sorai között. A dogmatika viszont nem a dogmatika miatt fontos. Nem azért műveljük a dogmatikát, hogy szabatosabban csépeljük egymást és pontosabb szúrásokkal terítsük le a hitünkre rátámadó eretnekeket. Oké, hát persze, hogy az egyház a dogmatikával is képes visszaélni, de erről nem maga a dogmatika tehet, hanem az egyház, ami visszaél. A dogmatika a hitünk tartalmát őrzi, a biblikus igazságok leszűrt értékeit, amihez minden felvetést mérnünk szükséges. Dogmatikai kijelentés például az, hogy Isten teremtette a világot - de magát a teremtést nem a dogmatika találta ki magának, hanem ezt értette meg a bibliai szövegből. És ha előáll valaki azzal hívő emberként, hogy Isten nem teremtette a világot, sőt semmi köze Istennek a világ létrejöttéhez, akkor nem szeretetlenségből vagy ítélkezésből utasítjuk vissza az állítását, hanem azért, mert amit mond, egyszerűen nem felel meg a hitünk tartalmának. Ám logikus, hogy a kijelentések igazságértékének eldöntéséhez szükséges a hitünk tartalmát alaposan megérteni - és ezzel foglalkozik az, aki dogmatikát művel.

Dogmatikusnak lenni és fafejűnek számomra két különböző dolog. A dogmatika egy rendszeres szemléletmódja a hittartalmaknak, a fafejűség pedig egy borzasztóan idegesítő attitűd, ami bármihez társulhat. A dogmatikai igazsághoz ragaszkodni azonban nem lehet fafejűség, sőt ez egy kereszténytől elvárható magatartás. A borzasztó inkább az, hogy a mai beszélgetéseket hosszas felvezetéseknek kell megelőzni, ahol már ezt is magyarázni szükséges. Görbicz Tamás állításai véleményem szerint nem felelnek meg annak a dogmatikai igazságnak, amit a kereszténység mindig is vallott Jézus megváltó halála kapcsán. Nem konokságból írok ilyet, hanem mert ez a véleményem. Ezzel azonban csak azokhoz csatlakozom, akik kétezer éve ugyanebben a meggyőződésben voltak. Nincs új a nap alatt, s ha mégis van, úgy látszik az valamiféle eretnekség kell legyen. Mint amilyen azt állítani, Jézus félt a Sátántól.