A Puha Hit trendfolyama

Nem kívánom tovább folytatni az előző két bejegyzésben szerintem érthetően tárgyalt Görbicz-féle vitát a megváltás körüli kérdésekről, mert azt látom bárki bármit mond Görbicznek, a szavak falra hányt borsóként funkcionálnak pusztán. Ám a vita kapcsán fontosnak tartom kiemelni, hogy amit most látunk, az csupán egy tünet. Természetesen Görbicz Tamás tiltakozik, ha azt állítom az általa képviselt nézetről, hogy az kellő módon belesimul a kortrendbe, és kategorikusan kijelenti, hogy nincs itt szó semmiféle trendről. Pedig van, és érdemes a tünet helyét a trendben megkeresni.

A megváltás körül kialakult mizéria tehát csupán szimptóma, de nem maga a trend, márpedig a trend sokkal fontosabb. Metaforikusan fogalmazva, egy folyam vízcseppekből tevődik össze, s bár értékesek az egyes vízcseppek is, sodró ereje mégis a folyam egészének, és nem az azt alkotó, pici entitásoknak van. Az előző bejegyzésben már emlegettem valami ilyesmit, de most megkísérlem kicsit összefésülni a szálakat és ehhez a folyam metaforáját fogom felhasználni.

Tudom, hogy ez valamilyen hitféltő, fundamentalista-konzervatív dumának tűnhet - de hát amikor ezt a bélyeget rásütik, már az is ennek a trendnek a része. De mi is kavarog ebben a folyamban és merrefelé folyik teljes dinamikájával? A lényeget néhány pontban talán így lehetne összefoglalni:

1. A kereszténység nyugaton hanyatlik. Szinte már unjuk, annyit sopánkodunk ezen. A hanyatlásnak egymillió oka van, számos tényező és ezek kapcsolati hálója okozza. A hanyatlás egyik legvilágosabb és félreérthetetlen jele, hogy fogy az egyház létszáma. A magam részéről azt mondanám, maga a hanyatlás a folyam forrása, vagy másként fogalmazva, ez a tény váltja ki az egyháznak azokat a reakcióit, melyekkel a hanyatló folyamatokat próbálja lassítani vagy megállítani.
2. A lassítás stratégiája nem mindig tudatosan végiggondolt, sokszor inkább valamiféle ösztönszerű reakció. De a lényeg valahogy úgy összegezhető, hogy abban bízunk, talán vonzóbbak leszünk a kívülállók szemében, ha egy puha és megengedőbb hitet kínálunk fel nekik. A "kenyérre kenhető hitnek" egyébként vannak jó oldalai is, például tényleg befogadhatóbb, embercentrikusabb, és a sokféle lelki sebekkel rendelkezők számára értelmezhetőbb, gyógyítóbb, kellemesebb közeget teremt. A puha és megengedő hit a trendfolyam része, annak kerete.
3. A puha és megengedő hit számos ponton torzítja, gyengíti a Szentírás által mutatott képet, valamint az egyház alapvető meggyőződéseit is, tehát teológiai kisiklásokhoz vezet. Ez szerintem két dimenzióban jelentkezik. Egyfelől, vannak témák, melyek valahogy soha nem kerülnek elő a puha hit világában. Nemcsak a bűn alapos tárgyalása ilyen, de például már a gyülekezeti fegyelmezés vagy akár a tekintélyek tisztelete fogalmaival sem tud egy átlagos hívő mihez kezdeni. Az első asszociácói ezekről az egyébként teljesen korrekt fogalmakról az abúzus, zaklatás, ítélkezés lesznek - mintha a gyülekezeti fegyelmezés önmagában abuzív tett, az egyházban a tekintély pedig az abúzus forrása lenne. Nyilvánvaló, hogy emögött iszonyú sok rossz tapasztalat is áll (visszaélés a tekintéllyel és a gyülekezeti fegyelmezéssel), ám mégis nonszensz a fürdővízzel kiönteni a gyereket. Másfelől, vannak témák, melyek eltorzítva kerülnek elő, a puha hit koncepciójának megfelelő módon. Például, a puha hit egy olyasféle jézusfigurát próbál értékesíteni az egyházon belül és kívül, aki mindenféle elkötelezettség és elvek nélkül csakis szeretni képes. A puha hitben Isten maga már nem haragszik sem a bűnre, sem az emberre, sem semmire a világon. Ide illeszkedik a Görbicz-féle tévhalmaz is. Minden éles sarkot le kell törni, minden szókimondó témát kerülni szükséges, a bibliai tanításokat pedig vattába csomagolva kell továbbadni. A puha hit a napi szinten megélt életgyakorlatban kerüli az egészséges konfrontációt és vitát, mert azt veszekedésnek vagy felesleges időtöltésnek nevezi. Csak olyan témák felé mutat érdeklődést, melyek az összetartozást, a kellemes érzéseket és egymás vállonveregetését segítik. Nem cinikusan írom ezt, hiszen utóbbiakra óriási szükség van - csak nem azon az áron, hogy megússzuk a tisztánlátást, elkerüljük a kényes kérdéseket, ne vállaljuk fel a véleményünket.
4. A puha hit folyama a témaprioritásainkat is érinti. Ezt főiskolai tanárként azt hiszem elég élesen látom. Egy mai átlagos keresztényt - ha a teológia felé egyáltalán mutat akármilyen érdeklődést -  egyszerűen hidegen hagy és elkerülni igyekszik olyan területeket, mint az egyháztörténelem, dogmatika vagy szentírástudomány. Ezek neki unalmasak. Ami felé az elsöprő többség orientálódik, az a pasztorálpszichológia, lelkigondozás, családgondozás és ezekhez hasonlók. Mielőtt bárki félreértené: semmi bajom az említett diszciplínákkal. Jómagam is pasztorálpszichológiai kérdésből doktoráltam. Hihetetlenül izgalmas felvetések, gyakorlati problémák és érdekes témák tárháza várja az embert, ha ilyesmire adja a fejét. Ám az egészben mégis van egy olyan látens üzenet, hogy a trendfolyam sodrása egyre jobban az emberi szükségletek, az ember középpontba állítása, az ember komfortérzete felé visz mindent. A minap hallottam egy mondatot, ami így szólt: "Ő nem teológus, hanem pasztorálpszichológus". A mondat persze abszurd, mégis jól rámutat a lényegre: a teológus az egy más kategória, mint a pasztorálpszichológus. Amellett, hogy "pasztorálpszichológus" nem létezik (ilyen szakma nincs), a mondat nyilvánvaló képtelenség, hiszen a pasztorálpszichológia határozottan NEM pszichológia, hanem teológia. Azok, akiktől még én tanultam - például Németh Dávid professzor úr - oda-vissza ismerték a dogmatikát. Merthogy meggyőződésük volt (ahogy az enyém is): dogmatikai antropológia (emberismeret, embertan) nélkül nem lehet jól művelni semmiféle lelkigondozást. A témaprioritásunk kibicsaklása nekem azt jelzi, hogy a puha hitben nem az élvez elsőbbséget, Isten mit üzen a Biblián keresztül, hanem az, hogyan tudjuk jobban érezni lelkileg magunkat. Ami ehhez hozzásegít, az fontos ismeret, a többi unalmas.
5. A puha és megengedő hit az egyház erkölcsi rendszerét is megbontja. Ezt azt hiszem senki előtt nem kell hosszasan ragozni. Ma már ott tartunk, hogy hívő emberek ugyanolyan laza mozdulattal elválnak egymástól, mint bárki más. Ha szem előtt lévő, nagyszínpadokon álló szolgálók elbuknak valamiféle erkölcsi vétségben - például házasságot törnek -, sok esetben nincs következménye, minden megy tovább. Itt a blogban is említettem példákat, amikor kiderült vezetőkről, hogy szexuálisan zaklattak, inzultáltak valakit, s csak azért voltak kénytelenek felállni az asztaltól, mert valahogyan lelepleződtek - különben simán végezték a szolgálatukat. A puha hit légkörében ugyanis egyetlen parancsolatnak kell engedelmeskedni, mégpedig annak, hogy szeressük egymást feltétel nélkül - aki feltételt támaszt, az ítélkezik és rosszindulatú.

Mindezek a példák most hirtelenek részemről, de sajnos nem hasraütésszerűek. Valószínűleg az olvasó is tudna rájuk sokféle konkrét illusztrációt mondani. A Görbicz Tamás által prezentált teológiai kisiklás helyét én ebben a Puha Hitfolyamban látom. Nem állítom azt sem Görbiczről, sem másról, hogy ezek a megoldások feltétlenül rosszindulatból és az elhajlás szándékos vágyától vezérelve történnek. Amit mondok, hogy részben azért csináljuk őket, mert abban bízunk, hogy ezzel vonzóbbak leszünk a kívülállók szemében, és nekünk is kényelmesebbé válik keresztényként élni. Egyre jobban kellemetlen számunkra, hogy magunkhoz öleljünk egy olyan Krisztust, aki tud szigorú és egyenes is lenni, ahogy annak sem örülünk, ha egy következetes Krisztus ölelget bennünket. Ám vegyük észre, hogy az előbb felsorolt dolgok nagy része a bűn témájától kezdve a váláson át akár a megváltás istenképéig nem is olyan nagyon-nagyon régen még elképzelhetetlen lett volna az egyházban. Amikor én megtértem néhány évtizeddel ezelőtt, akkor is voltak persze problémák az általam ismert neoprotestáns területen, nem is kevés. Kidőltek néha csontvázak bizonyos szekrényekből, kiderült ez-az emberekről, de bizony sokkal nagyobb volt a felhördülés és a következmények is adott esetben.

A puha hit trendfolyam tehát ilyesféle cseppekből tevődik össze és egyre nagyobb sebességgel hömpölyög az egyházon belül. Ráadásul a nyugati egyház térvesztése polarizálja is az egyházat. Némelyek megengedőbbek lesznek - csak jöjjenek már be új emberek a templomajtón -, némelyek meg a félelemtől, hogy még azt is elveszítjük amink megmaradt, szorosabbra húzzák a nadrágszíjat. Ez a két csoport gyakran egymásra is reagál: ahogy a megengedőbb tábor valami újat dob be a közösbe, a másik oldalon egy lukkal arrébb kerül a nadrágszíj. Csakhogy - ha már nadrágról beszélünk - nem biztos, hogy szerencsés a kereszténységet így "gatyába rázni". Sokszor leírtam már itt a blogban egyik kedvenc mondatom, de újra és újra megteszem: szélsőséggel nem lehet szélsőséget gyógyítani. A józan és értelmes hit felépítésében érdekelt keresztények előtt szerintem az a feladat áll, hogy ebben a helyzetben igyekezzenek nem átesni a ló túloldalára. A puha hitre nem a kemény hit a megoldás. Az elpuhuló, furcsa tanításokat, megengedő erkölcsiséget halmozó, és bizonyos témákat alulértékelő szemléletet nem szabad valamilyen "szent dühtől" vezérelve felcserélni egy kérlelhetetlen, acélkemény és rugalmatlan szemléletre. Mindig ez a polarizáló-démon kísért bennünket, hogy egyik szélsőségből a másikba essünk. Hol van az a bizonyos aranyló középút, hogyan lehet legalább megcélozni egy kimértebb és intelligensebb hitet? Ez itt a kérdés.