Trendetlenség, avagy néhány gondolat a Görbicz Tamás-vita margójára

Kicsit megint úgy érzem, késve szólalok meg Görbicz Tamás "ügyében" (már amennyiben ezt nevezhetjük így), és a múltkor is már csak a körülötte zajló, dogmatikai természetű vita farvizén írtam le néhány gondolatot. Ám nehéz teljesen némának maradni, ha egy teológiai tévedés üti fel a fejét, különösen ha egy olyan, ami a kereszténység abszolút központi tanítását, a megváltást érinti.

Az Evangelikál Csoport oldalán már Márkus Tamás írt egy (mindenkit) kimerítő terjedelmű cikket a témáról, amit sem megismételni nem szeretnék, sem az időközben előkerült érveket visszhangozni. A lényeg röviden talán úgy foglalható össze, hogy Görbicz meglátásai szerint Isten nem ölte meg és nem kínozta a saját Fiát a bűnei miatt, mert ahogy ő írja, Isten "nem vérszomjas és nem kegyetlen, nem a rómaiak irgalmatlanságával szolgáltat igazságot. Isten igazságszolgáltatása az volt, amikor Jézust feltámasztotta." Még az eredetileg Órigenész nevéhez köthető (szerintem nehezen hihető) meggondolás is előkerült, miszerint Jézus a Sátánnak fizette valamiképp a váltságdíjat. Nekem viszont úgy tűnik, hogy a bibliai teológia szerint Jézus nem fizetni ment a Sátánhoz, hanem inkább győzelmet aratni - már ha egyáltalán fogalmazhatunk úgy, miszerint "szóba állt" bármilyen formában is vele. Egyébként erről szól az ún. Christus victor motívum a reformátori teológiában: Jézus diadalt arat a gonosz felett, s minthogy egyszerre bűntelen és végső soron halhatatlan, így sem a bűn, sem az örök halál nem képes uralni.

A "kegyetlenség evangéliuma"?

Nem kívánom megismételni tehát azokat az érveket, melyeket a vitában mások már előttem elmondtak, inkább csak néhány kiegészítő felvetést fogalmaznék meg. Görbicz Tamás számára láthatóan az a megemészthetetlen gondolat, hogy Isten haragja sújtotta volna a saját Fiát: ez a "kegyetlenség evangéliuma" volna és összeférhetetlen lenne Isten természetével. Ahogy ő fogalmaz, amikor kritikusaira utal: "Szerintük Isten az árulást, tagadást, szidalmat, vádlást, a botot, megalázást, korbácsot, és a kínhalált nekem, a bűnösnek szánta, de Jézus fogta fel." Vagyis azok, akik úgy vélik, hogy Isten haragja lesújtott Jézusra, egy elmebeteg, a saját Fiát bántani akaró, szadista istenképpel rendelkeznek!

Egy dolgot fontosnak tartok kimondani, amiben talán találkozok picikét Görbicz Tamással. Én sem hiszek egy szadista és elmebeteg Istenben, mert azt nem tudnám követni. De hiszek abban, hogy Isten haragudhat és lesújthat, mert ez bizony része a természetének. És amikor Isten ezt teszi, akkor sincs ellentmondásban saját magával. "Isten nem ver bottal" - tartja a mondás, pedig de, Isten verhet bottal is. Tudom, ez rettenetesen hangzik a mai fülek számára, pedig nincs benne semmiféle újdonság. Míg a középkorban azon háborogtak az emberek, Isten mi a fenének kegyelmez meg másoknak Jézus által (ahelyett, hogy jól megbüntetné a bűnösöket, hiszen ezt kívánná az erkölcs és igazság!), ma meg azon kesergünk, hogy Isten adott esetben tud büntetni is, pedig többet kegyelmezhetne. Tehát vegyük észre: a világ változott körülöttünk és benne mi is. A kemény középkorban a kegyelem volt felháborító, a mai puha közegben meg az ítélet az. Szóval, ez a helyzet.

A Biblia viszont ugyanaz. És bizony azt is olvassuk benne, hogy Isten eddig is vert bottal, ha így döntött, ráadásul joga van bármikor újra megtenni. Valaki alatt megnyitotta a földet, királyokat távolított el az útból és szegény Jóbot kiszolgáltatta a sátánnak. És nem, nem az emberek bűneit sodorta el az özönvíz, hanem magukat az embereket. Nem mondom, hogy ennek akkor tapsoljunk, csak azt mondom, ez le van írva. Keresztényként  pedig nem az a kérdés, hogy ez nekünk a szájízünk szerint való-e, hanem az, hogy a Szentírás mit tanít erről.

Félreértés ne essék: nem hiszem el, hogy Isten bármilyen módon örülne akárki elítélésének, elpusztításának, elkárhozásának. Azt sem gondolom, amikor "bottal ver", azt valamiféle szadista örömmel műveli. Válasszuk el azonban azt, hogy Isten mit milyen attitűddel tesz, és hogy egyáltalán mit tesz vagy tehet meg. Elvégre egy földi bíró is megteheti (és vannak országok, ahol meg is teszi), hogy lesújt a kalapácsával és embereket a halálba küld - még ha az ítéletet szó szerint nem is ő hajtja végre rajtuk. Én sem gondolom, hogy Isten valamiféle "szadista örömmel" vagy elmebeteg élvezettel nézte volna Jézus kínzását és halálát. Nyilvánvaló, hogy nem szó szerint Isten fogta a saját kezébe az ostor végét, vagy verte be a szögeket Jézus csuklójába. A kérdés az, hogy nevezhető-e bárhogyan is felelősnek Isten a saját Fia kínhaláláért? Erre a kérdésre pedig furcsa lenne nemmel felelni, s mintha Görbicz maga mégis ezt állítaná.

A rettenetes pohár

A jelenetet ismerjük: Jézus ott van a Gecsemáné kertben és szó szerint vért izzad a félelemtől. Imádkozik azért, ha lehetséges, legyen a megváltásnak valamiféle "könnyebb módja", és távozzon el tőle az a bizonyos pohár. Különleges pillanat ez, mert Jézust az evangéliumok nem éppen egy félős vagy bármitől is rettegő személyként ábrázolják. Pedig földi élete során többször is meg akarták ölni, szikláról lelökni vagy megkövezni, de soha és sehol nem olvassuk, hogy félt volna ettől. Most viszont retteg és imádkozik, úgy kell erősíteni őt, és ha nem tudnánk hogyan folytatódik a narratíva, már-már azt is hihetnénk, Jézus ezen a ponton feladja a harcot. 

Mitől fél Jézus a Gecsemáné kertben? Mi van ebben a pohárban?

Nincs most lehetőségem részletesen fejtegetni a pohár bibliai szimbolikáját, mindazonáltal annyit sietve mégis megjegyzek, hogy bizony a legtöbb esetben nem sok jóra lehet számítani, ha ez a tárgy a Bibliában előkerül. A görög poterion és szküphosz kifejezések (kehely és serleg jelentésük is van) sok esetben úgy jelennek meg a Szentírásban, mint amelyekben egyértelműen Jahve haragja van. Nézzünk csak meg olyan verseket, ahol szó van erről (néhány példa: Zsolt 75,9; Ézs 51,17; Ez 23,31-32). A pohár vagy kehely klasszikus képe az isteni ítéletnek és lesújtó haragnak. Nehéz elképzelni, hogy Jézus a testi szenvedéstől vagy magától a meghalástól félt volna (amivel nem kívánom persze lekicsinyíteni a brutális római kivégzési módszerek fájdalmait), hiszen tanítványai sem féltek ettől. Sőt, Jézus előre megjövendölte azt is, hogy fel fog támadni, erre talán azt is mondhatnánk, "könnyű" úgy meghalni, ha biztos vagyok abban, hogy három nap múlva újra élek majd.

Más azonban úgy meghalni, hogy Isten dühével találkozom a halálomban. Csakis így logikus a félelem: Jézus világosan látta maga előtt, ha kiissza a kelyhet, akkor Isten haragjával kell szembesülnie. Ez pedig akkor is elképzelhetetlenül ijesztő lehetett, ha a halált a feltámadás követte. Görbicz érvelési logikájában azonban számomra nehéz bármiféle vért verejtékező félelemforrást találni, ha Krisztust egyszerűen kivégezték egy római fakereszten. Hiszen mitől vagy kitől kell tartania a Mindenható Fiának úgy igazából, ha nem a saját Apjától?

Isten, aki már nem képes haragudni...

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a bejegyzés nem túl szívderítő olvasmány, különösen azok számára nem az, akik Istenről csakis a szerető Atya képében hajlandók gondolkodni. Vegyük azonban észre, hogy a Görbicz által megfogalmazott - véleményem szerint téves - tanítás hátterében is korjelenség húzódik meg. Nem akarom szimplán kijelenteni, hogy Görbicz enged a korszellem nyomásának, mert ezzel azt sugallnám, mintha masszív ellenállást fejtett volna ki vele szemben, de ez a nyomás végül felőrölte az erejét és most emiatt nem tud elképzelni egy haragvó Istent.

Sok esetben azonban már nincs szükség arra sem, hogy a korszellem bárki erejét felőrölje, mert önként hajlunk meg a nyomása alatt. Ma az egyház már ott tart, hogy szinte bármilyen kérdésben saját maga mond le a saját korábbi elveiről. Az elmúlt évtizedben még fokozottabban szembesülhettünk azzal, hogy erkölcsi kérdésekben az egyház simán felülírja az addig vallot elveit, ha a társadalmi nyomás úgy kívánja meg.  A progresszív kereszténység ugye mifelénk már arról is beszél, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása végső soron lényegtelen kérdések. A színpadokról csakis a "szerető Jézus" imidzsét hirdetik, aki jámboran szemet huny minden felett és barackot nyom a bűnösök buksijára. A remélt hatalomért vagy anyagi támogatásért a felekezetek szemrebbenés nélkül szervilizmusba hajlanak, és az adott politikai akarathoz igazítják az elveiket. Ma már egy gyülekezetben senki felé nem lehet kritikát megfogalmazni, mert azonnal megsértődik és leszalad a térképről, másik gyülekezetbe megy, ahol őt "nem bántják". 

És ami a tortán habként ücsörög: semminek sokszor semmiféle következménye nincs az egyházon belül.

Egy ilyen kontextusban tulajdonképpen az lenne a meglepő, ha elférne egy haragra képes Isten arcképe. Az aztán disszonáns volna, kilógna az előbb vázolt összképből. Groteszk igazság, hogy ma már nem azon kellene meglepődni, hogy az eddig széles konszenzuális értékként vallott biblikus képet megkérdőjelezik - szinte már az menne csodaszámba, ha ez nem történne meg. Amit Görbicz Tamás csinál, az végül is szervesen illeszkedik a trendekbe. Csakhogy nem fér bele a Szentírás logikájába és teológiai mondanivalójába. Nekünk pedig döntenünk kell, hogy trendik akarunk lenni vagy trendetlenek? Az evangéliumi rendhez a trendetlenség vezet - a másik ösvényt úgy hívják, hogy eretnekség. Abba az irányba pedig igazán nem kellene elindulnunk, éljünk bármilyen korban és álljunk akármiféle nyomás alatt.