A gyülekezet nem étterem

Jézusról két dolgot egészen biztosan tud mindenki: az egyik, hogy keresztre feszítették és meghalt, a másik pedig hogy nagyon szeretett példázatokban beszélni. Most utóbbi lesz nekünk a fontos, mert amikor Krisztus példázattörténeteket mondott, gyakran élt a hasonlatok erejével, ugyanakkor minden hasonlat erősen korlátozott érvényű - és ezt Jézus láthatólag nagyon jól tudta. Monostori Tibor egyik friss videója egy szerintem nagyon hatásos hasonlatot használ a református egyház minőségbiztosítási politikája kapcsán - de szerintem nem számol annak korlátaival.

A hasonlatra használt bibliai kifejezés egyrészt a héber másál, másrészt pedig a görög parabolé (néha magyarul is szoktuk parabolának nevezni). A másál nemcsak egy szó, hanem végső soron egy műfaj megnevezése is, s mint ilyennek, a hasonlatnak ugyancsak vannak műfaji szabályai. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy egy hasonlat vagy gondolati párhuzam mindig csak egy-egy pontján működik, de sosem szabad teljes általánosságban kezelni. 

Mondok egy példát. Jézus ugye beszél arról, hogy legyünk olyanok mint a gyermekek, mert ha ezt nem tesszük, nem lesz miénk a Mennyek Országa. Nyilvánvaló, hogy amikor Jézus a gyermekeket követendő példaként állítja elénk, nem arra gondol, hogy infantilisan viselkedjünk, hisztériázzunk, vagy úgy általában gyerekesen álljunk a valóság dolgaihoz. A hasonlat csak egy vagy néhány ponton áll meg, de abban a pillanatban, ha extrapoláljuk valamiféle abszolút módon, eszméletlen hülyeségek következnek Jézus tanításából - amit Ő egész biztosan nem akart mondani. 

A hasonlatok mindig csak bizonyos hatókörrel rendelkeznek és nem szabad túltolni őket.

Monostori Tibor legújabb videójában mond egy egyébként szerintem korrekt kis példát, amikor a református egyházban tapasztalható visszaélésekről és a problémák kezelésének hiányáról beszél. Azt állítja, hogy rossz úgy érvelnünk, miszerint a pasaréti közösségben olyan sok ember olyan sokféle áldást kapott már - amikor többen megsérültek ugyanebben a gyülekezetben. Ennek kapcsán hozza fel saját kis példázatát az ÁNTSZ-ről. Hiszen ha egy étteremben koszosak az eszközök, nincsenek meg a minőségi alapanyagok, és vannak akik megbetegszenek az ételek fogyasztásakor, akkor épeszű ember nem mondhatja azt, hogy "de olyan sokan jóllaktak ebben az étteremben, és a személyzet is annyira lelkesen főz mindig". Az ÁNTSZ minden bizonnyal bezárja a helyet és komoly vizsgálat következik. Nos, a hasonlat alapján Tibor úgy véli, ha lenne valamiféle minőségbiztosítási eljárás a református egyházban, akkor simán be kellene zárni legalább fél évig a közösséget és akár évtizedes kivizsgálásra is szükség lenne.

Első reakcióként szeretnék egyetérteni Monostori Tiborral! Mert amiről itt beszél, az alapvetően igaz: felelős emberek felelős módon csak úgy tudnak működtetni egy szervezetet, hogy létezik minőségbiztosítás is a rendszerben. Ha egy bélyeggyűjtő klubnál komplexebb egy intézmény, teljesen abszurd és méltatlan úgy üzemeltetni, hogy nincsenek beépítve a minőségbiztosításra jellemző változók a működésébe. Ilyenek például, hogy állandóan monitorozni lehet a működés módját, az emberek különféle módokon visszajelezhetnek a szervezetben tapasztalt élményeikről, a vezetőknek pedig kutya kötelességük kiértékelni minden ilyen visszajelzést. Jómagam egy Főiskolán dolgozom, ahol bőségesen vannak ilyen változók alkalmazva, sőt külön munkatársak csak ezzel foglalkoznak. Igaza van Tibornak, amikor ezt számon kéri, és hát legyünk őszinték, az egyházak nem igazán jeleskednek a minőségbiztosítás területén, az biztos. Főleg a neoprotestáns szférában jellemző, hogy egyes közösségek inkább úgy működnek, mint afféle "vallási kiskirályságok", ahol a lelkész szinte uralkodóként gyakorolja a hatalmát és neki senki nem mondhatja meg mi merre hány méter.

Ugyanakkor a Tibor által használt ÁNTSZ-hasonlat kapcsán azért felmerült bennem a kérdés: vajon tényleg megfelelő hasonlat-e egy gyülekezet működését egy étterméhez hasonlítani? Megáll a gyülekezet-étterem analógia a lábán?

Szerintem nem, mármint ha egy gyülekezet kicsit is a helyén van. Most hagyjuk, hogy nincs ideális működésű gyülekezet, soha nem volt és soha nem is lesz, és azt is hagyjuk, hogy néhány gyülekezet tényleg képes úgy működni, mint egy étterem. Minden hiba ellenére azonban az étterem-hasonlat legalább két ponton nem áll meg. 

Az egyik, hogy az étteremben vendégek fordulnak meg ideiglenesen, akik idegenek a személyzet és egymás számára is. A pénzükért cserébe jóllakatják őket, aztán végleg távoznak, sőt valahol bizonyos óra után muszáj is elmenniük, hogy az asztaluk felszabaduljon. Szolgáltatást kapnak, és el is várható, hogy ha már csomót fizetnek, a szolgáltatás színvonalas legyen. Egy gyülekezet viszont emberek bizalmi kapcsolatán alapuló hálózat, ahol nem az a cél, hogy az oda érkezők szolgáltatásban részesüljenek egy számukra idegen klérustól, aztán többet ne is lássák egymást, hanem az, hogy mindenki gazdagítsa az alkalmat a jelenlétével. A gyülekezet inkább olyan, mint egy otthon, ahol egy nagy család él együtt. Vagyis - ellentétben az étteremmel - itt mindannyian felelősek vagyunk azért, amiből mindenki kap. Ha a gyülekezet étterem lenne, akkor ez nagyjából úgy működne, hogy a megérkezők maguk is részt vesznek a főzésben: bemennek a konyhába és együtt dolgoznak a szakácsokkal, aztán együtt ülnek le velük enni. De ha ez így van, onnantól kezdve legalábbis nem olyan egyértelmű meghatározni pontosan kinek hogyan és miben áll a felelőssége. Nyilván, a vezetőket ez nem menti fel semmi alól és nekik nagyobb felelősséget kell viselniük (ők a szakácsok) - de az a tapasztalatom, hogy amikor emberek megsértődnek azon hogyan bántak velük, mindig kiderül, hogy ebben ők is hibásak voltak, nem csupán a vezetők. Ezt viszont soha nem emeljük ki, mert mindig sokkal egyértelműbb és magától értetődőbb a vezetőkre mutatni - még akkor is ha a levesbe a sót nem a szakács borította bele. Naná, a vezetőnek pozíciójánál fogva igenis "el kell vinnie a balhét", de azért ez nem jelentheti azt, hogy csakis ő a felelős a történtekért. Egy étterem esetében, ahol koszosak az eszközök és mérgezett az étel, mindez fel sem merülhet, mert ott a vendégek nyilván semmiről sem tehetnek.

A másik, hogy egy ÁNTSZ vizsgálat egzakt megfigyeléseken, méréseken, matematizált és számszerűsített adatokon nyugszik. Pontosan ki lehet mutatni, hogy egy ételmintában milyen mennyiségben koncentrálódik mérgező anyag, ezt jegyzőkönyvbe tudjuk venni és pontosan rögzíteni.  Másként fogalmazva elég precízen meghatározható a mulasztás mértéke. Az emberi lélek viszont nem így működik, és a lelki sérüléseket sem lehet egzaktul kezelni. Mit jelent az pontosan például, hogy valaki "megsértődik"?  Miért sértődött meg? Nem köszöntek neki elég hangosan? Azt vette sértésnek, hogy a lelkész rászólt valami miatt? A prédikációban olyan dolgok hangzottak el, melyek sértik a teológiai ízlését? Nyilvánosan megalázták a gyülekezet előtt? Beszólt, hogy szerinte túl hangos a zene, és elutasították a panaszkodását? És ha tényleg megsértették, az nem lehetséges, hogy ő volt túlérzékeny? Mindig és automatikusan igaza van annak, aki megsértődik? Hogyan lehet ezt eldönteni?

Félreértés ne essék, nem papi pedofíliáról, erőszakos abúzusról vagy egy ember nyilvános porig alázásáról beszélek! Nyilván a legvilágosabb és legegyértelműbb eseteket leszámítva - amelyek már csaknem büntetőjogi kategória alá esnek - azt kell mondanunk, teljesen szubjektív ki mit él meg sértésként. Vannak emberek, akiknek vízilóbőrük van és minden beszólás lepereg róluk vagy akár vissza is vágnak ha piszkálják őket. Mások olyanok, hogy ha valami nem úgy működik egy gyülekezetben, ahogy szerintük kellene, megsértődnek, elmennek máshova és mindenhol elpanaszolják milyen szörnyű helyről is érkeztek. Óriási a szórás, a mai kor pedig véleményem szerint eleve hiperérzékeny és ezzel még fokozza is a problémát. Ma már az emberek azon is megsértődnek, ha a másik embernek nem az a kedvenc színe, mint nekik. Házasságok bomlanak fel egy hétköznapi veszekedés után. Tanárként tisztában vagyok azzal, ha vállon veregetnék egy hallgató lányt a Főiskolán, akár fel is jelenthetne szexuális zaklatásért. És mindannyian tudunk a popkultúrában zajló érzékenységről - hogy csak egy példát említsek, egyik kedvenc íróm, Agatha Christie klasszikus krimijében már nem tíz kicsi néger szerepel, hiszen az durva sértés a feketék érzékenységével szemben. Nos, ebben a koordináta-rendszerben kell elhelyezni az egyházban zajló eseményeket is.

Nem érzéketlen szeretnék lenni, mert magamról is tudom, hogy meg tudok sértődni. Nem akarom lebecsülni az ekkléziogén neurózis által okozott valós sebesüléseket. Nem kívánok áldozatokat hibáztatni. Látom én is a problémákat, és azt gondolom, a megoldás felé mutató utakból több is van, ezeken pedig el kell indulnunk. Egyrészt szükséges lenne a fentebb már említett minőségbiztosítási szisztéma kidolgozása, működtetésre, kontrollja minden felekezetre és gyülekezetre nézve. Megjegyzem, egy ilyen rendszernek nemcsak az "egyszerű gyülekezeti tagokat", de azért a vezetőket is védenie kell - mert ők is emberek, még az is lehet, hogy néha-néha nekik van igazuk... Másrészt szerintem jó lenne ebben a fene érzékeny világban arról is tanítani egyre többet és többet, hogy mit jelent életeseményeket jól feldolgozni, megbirkózni azzal, ha kritikát kapunk, kitartani egy közösség mellett akkor is, ha valami ott nem tetszik, megtanulni őszintén beszélni egymással, közösen felelősséget vállalni a gyülekezet állapotáért - és így tovább... A gyülekezeteink nem éttermek, mert ott nem szolgáltatásban részesülünk, hanem egymás felé szolgálunk. A gyülekezeteink otthonok, ahova behúzódhatunk és bár vannak családi balhéink, közben azért mégis tudjuk és tudnunk kell, hogy ugyanahhoz a családhoz tartozunk. Így lett ez kitalálva.