2050

A szépséges magyar nyelv vallási szótárának leglejáratottabb kifejezése talán a "világvége" szó: mert azon csak röhögni tudunk. Túl sokan jövendölték meg túl sokszor - aztán hétfő reggel mindig mehettünk vissza dolgozni. Ám mi van akkor, ha manapság egyre több olyan hang szólal meg "világvége ügyben", mely nem a holdkórosoké, a laposföld-hívőké vagy valamelyik vallási szélsőség csatornájáé? Hanem adott esetben az MTA köztiszteletben álló doktorának hangja, vagyis Szathmáry Eörs evolúcióbiológus véleménye, aki másokkal egyetemben 2050 körülre prognosztizálja az emberiség összeomlásának pontját. Kapcsoljuk a Jelenések könyvét!

Biztosan sok olvasóm ismeri azt a diasort, amikor egy légifelvételen egy amerikai város egyik kertesházát mutatják, aztán a kamera távolodni kezd, már az egész várost látjuk felülről, s repülünk még messzebbre, így aztán a komplett Egyesült Államok műholdképe is terítékre kerül. A fotók nem állnak meg itt: beülünk egy képzeletbeli űrhajóba és már a Föld bolygót látjuk messziről, azután egész Naprendszerünket, de zuhanunk tovább a végtelen űrbe, s már saját spirálgalaxisunk egyik karja tölti be a képernyőt - és így megyünk egyre messzebb és messzebb, sok-sok fényév távolságra a saját otthonunktól... 

Megrázó ez az egész, és akit mégsem ráz meg, az nem érti miféle valóságban van része. És akkor azt sem fogja érteni, amiről Szathmáry professzor (ld. fotón) ebben a friss interjúban beszél, jelesül hogy a mi kis bolygónk valósága hamarosan összeroppanthat bennünket. De szívesen mondanám most azt, amit minden "világvégés" ostobaság kapcsán menetrendszerűen bedobhat az ember: hogy ez az egész csak hülyeség, pánikkeltés, túltolt bicikli, vallásosan fanatizáltak felesleges aggodalma vagy valamilyen politikai lobbitevékenység van csak a háttérben. Ám ha elolvassuk elejétől a végéig az interjút, aligha fogjuk ezt gondolni.

Szathmáry sokféle értékes gondolatot fogalmaz meg - nem is tudok kiemelni belőle egyet -, de az általam most "világvégének" nevezett összeomlás nagyjáboli idejét 2050 körülre prognosztizálja:

"Nagyon sokan a 2050 körüli időpontra teszik a totális összeomlást, és szerintem ez nagyjából korrekt számítás, ha csak nem történik valami komoly és gyors változás. De ha történhetne ilyen, annak már azért látszania kéne."

Szomorú és talán pánikkeltőnek tűnő gondolat is ez, de ahogy ő fogalmaz, a tudomány nem a kedélyállapotunk javítására szolgáló eszköz, hanem arra való, hogy tisztában legyünk a dolgokkal és azok kimenetelével. 

Több okból is írok most erről. Egyrészt azért, mert egy olyan társadalomban élek - beleértve az egyházat is - ami az ideje nagy részében elfoglalja magát számos, ehhez képest századrangú témával. Fidesz vagy ellenzék? Orbán vagy Gyurcsány? Baloldal vagy jobboldal? Homoszexualitás vagy heteroszexualitás? Van haladás vagy nincs? Liberális demokrácia vagy konzervatív megoldások?  Ezekhez csatolhatjuk hozzá az egyházhoz köthető dilemmákat is: paphiány, szervilizmus, meleg lelkészek, progresszív teológia, felhígított hit, meg sok minden más, amikkel egyébként én is foglalkozok itt a blogban.

Na de emberek, mit számítanak ezek, ha a jelek szerint tényleg jön felénk egy üstökös? 

Másrészt azért is dobom fel ezt a sötét labdát, mert valóban eszembe jut erről az egészről a keresztény apokaliptika. No persze nem kívánok obskúrus fejtegetésekbe bocsátkozni arról, mi felel meg a vágtató lovaknak, a trombitaszónak és a kelyheknek az éppen zajló eseményekből - inkább az egész hangulata, atmoszférája, légköre az, ami az ilyen interjúk révén egy hívő agyában bekapcsolja a Jelenések-gént. Soha nem voltam világvége rajongó, időpontszámolgató, félelemgenerálásban érdekelt hívő, sőt aki ismer az jól tudja, hogy nagyon rühellem az ilyesmit. Egy apró bibliai megjegyzés azonban most felrémlett bennem Szathmáry interjúja kapcsán: amikor a Szentírás úgy beszél az "utolsó idők" (eszkhaton) jelenségeiről, hogy azokat "szülési fájdalmakhoz" hasonlítja. Nyilván mindeni tudja, ahogy közeledik a szülés ideje, az ilyen fájdalmak sokasodnak - az analógia erre akar rámutatni. A vajúdás régóta tartó kísérőjelenség ebben a világban. A gyakoriság az, ami felhívja magára az ember figyelmét: amikor két "fájási roham" időben már egyre szorosabban követi egymást. Mintha most ezt látnánk. Az emberiség lélekszáma nemcsak növekszik, hanem gyorsuló ütemben nő, ahogy a problémák is sokasodnak, s már nem kell eltelnie több generációnak, hogy bizonyos rossz gyümölcsök beérjenek. Félfogról odavetett közhelyként szokás mondogatni, hogy "felgyorsult világban élünk" - de nemcsak mi gyorsulunk egyre jobban, hanem az események és azok kimenetele is. Nos, a szülési fájdalmak közötti megrövidült idő az, ami most eszembe jutott minderről, és ez hozta be az ablakon számomra most kissé a világvége-hangulatot. 

Mindazonáltal persze - őszintén megmondom - egyelőre inkább olvasgatnám szívesebben a Jelenéseket, minthogy megnézzem élőben. De persze jöjjön, aminek jönnie kell, s ha jönnie kell, valószínű jönni is fog.