Sebeket okozó sebesültek

Van egy csúnya kifejezés, de akármilyen bántóan is hangzik, meg kellett alkotni: úgy hívják, hogy "ekkléziogén neurózis". Ez az egyik legszabatosabb megnevezés, amit az ember manapság hallhat, amikor az egyház által okozott sérülésekről beszélünk. A Felszabtér egy több részből álló interjúsorozatot közölt le a zeneművész Rabovay Júliával, amit érdemes elolvasni és érdemes átgondolni is, merthogy pontosan az egyházi sérülések állnak a középpontjában.

Sajnos én már felnőtt emberként kaptam el a bárányhimlőt, így volt alkalmam mintegy három héten keresztül intenzíven szenvedni a magas láztól, a kiütések viszkető és égő érzésétől, valamint az állandó tortúrának nevezhető napi tisztítókezelésektől. Azt mondják a nagyokosok, gyerekként ez a betegség jobban elviselhető, de egy felnőtt embert nagyobb léptékben megkínoz, ráadásul sokkal komolyabb esélyei vannak a szövődményeknek. Nos, ez biztosan igaz. Ha meg kellene fogalmazni mi a legrosszabb a bárányhimlőben, akkor talán azt mondanám, hogy nincs olyan testfelülete az embernek, ami ne égne a fájdalomtól: ráadásul akármi és akárhogyan is érintkezik a bőrével, máris fájni fog. Emlékszem voltak olyan napjaim a betegség ideje alatt, amikor ruha is alig volt rajtam, mert már az is fájt, ha valami egyáltalán hozzám ért.

Az egyház által okozott sérülések pontosan így működnek. Ezek spirituális bárányhimlők, melyek az embert teljes felületén kiütik. És akkor bizony minden és mindenhol fáj meg viszket. Ha éppen az a szervezet bánt, ami Jézus eredeti szándékai szerint a védelem, az otthon, a gyógyulás szándékával jött létre, azt nem lehet eléggé elkeserítőnek nevezni. Mindezt csak azért írom, mert világossá és egyértelművé kívánom tenni: elolvasva Rabovay Júlia történetét, egy pillanatra sem becsülöm le az ekkléziogén neurózist, amin keresztülment. Azok, akik valamiféle konzervatív hitvédelembe csomagolva tulajdonképpen a saját világszemléletüket és szabályaikat kívánják másokra ráerőltetni - természetesen "Jézus nevében" - súlyos bűnt követnek el és tönkreteszik a náluk sokszor kisebb, védtelenebb, befolyásolhatóbb hívőket. Nincs ezt hova szépíteni. A jelenség létezik, valós, siralmas, elbagatellizálni komoly vétség. Magam is átéltem ilyesmit, illetve most is rendre találkozok olyan hívőkkel, akiken átment hasonló úthenger.

S ahogy a bárányhimlőre, úgy az ekkléziogén neurózisra is valamiféle "gyógyszeres megoldást" kell használnunk. De mi a jó "gyógyszer" egyházi sérülésekre? Nehéz kérdés, egy azonban biztos: van olyan is, ami nem használ. A Felszabtér cikksorozata kapcsán sajnos pontosan ez jutott eszembe. Ha megsebesít valakit az egyház, arra nem az egyház szidalmazása, lehúzása, szétkritizálása lesz a gyógyszer - ebben biztos vagyok. Ha ismersz egy hatalmával visszaélő lelkészt, arra nem a lelkészkedés megszüntetése, kigúnyolása, cinikus lesajnálása lesz a balzsam. Elhiszem, sőt fontosnak tartom, hogy aki átél egyházi sérüléseket, megtalálja azokat a színtereket, platformokat, ahol ezt szabadon és őszintén kibeszélheti magából. A gyógyulás egyik fontos mozzanata a kibeszélés, kimondás, a dolgok nevén nevezése. Ezt hívjuk lelkigondozásnak, ami általában két személy, a lelkigondozó és a lelkigondozott között zajlik, mondhatni "biztonságos környezetben", de nem kint a közbeszéd nyílt terepén. Vannak persze olyan esetek, amelyeket nagyobb közönség elé is érdemes kitenni - ám véleményem szerint csak akkor, ha az ekkléziogén neurózisban szenvedő ember már túl van személyes sérelmei feldolgozásán, már átbillent a zeniten, vagy legalábbis érzelmileg már képes bizonyos távolságot tartani a rossz élményeitől. Honnan lehet tudni, hogy ez a helyzet? Tapasztalatom szerint onnan, hogy az ilyen élettörténetek fókuszpontjai már nem a sérüléseken, hanem a megoldáskeresésen állnak, valamiféle kiutat szeretnének mutatni, valahogyan fellebbentik a fátylat arról, hogyan lehet a gyógyulás felé elindulni. Ahogy olvastam Rabovay Júlia történetét, szerintem ő tud távolságot tartani. A probléma nem is ez, hanem a kontextus.

Rabovay Júlia története persze nagyon tanulságos és biztos vagyok benne, hogy igaz. Bár vannak olyan kijelentései, melyek szerintem a történetétől függetlenül aggályosak, a legrosszabb számomra az a keret amibe a sztori beágyazódik: mert az összességében nem a megoldás felé mutat. Megpróbáltam áttekinteni a Felszabtér idevágó cikkeit. Ha meg kellene fogalmaznom egy konklúziót arról, milyennek tűnik a kereszténység a személyes sztorik és interjúk alapján, akkor nagyjából azt mondanám, a kereszténység egy embereket tönkretevő, megbetegítő, eleven roncsokat teremtő társadalmi produktum. Az egyház a visszaélések terepe, a bevett felekezetek (különösen a nagyegyházak) romboló atmoszférájú helyek, amiket leginkább kerülni érdemes. Valami hasonló volt a bajom mindig is az ide tartozó Perintfalvi Rita írásaival és munkásságával: egy jó szó nem sok, annyit nem képes mondani az egyházáról, aminek a tekintélyét felhasználva teremti meg saját egzisztenciáját.

Különös igazság, hogy a sebesültek másoknak is okozhatnak sebeket. Itt is ezt látom. Elolvasva az interjúkat, persze találhatunk számos értékes meglátást, frappáns gondolatot és szókimondóan őszinte pillanatot, melyek emberi sorsokból fakadnak. Az összkép azonban igen sötét: az életutak végső konklúziója önkéntelenül valahogy úgy cseng az olvasó fülében, hogy az interjúkban szereplő embereket megkárosította a kereszténység, amiben amúgy sincs szinte semmi jó vagy örömteli. Nos, ez  a látens és újra visszatérő üzenet viszont önmagában megbetegítő és elrettentő. Nem mondom, a keresztény embernek bőven van miért a saját portája előtt sepregetni, de miközben ezt teszi, azért tudnia kell, hogy az egyház mégiscsak az otthona.