Görbülés

Ha ugyanazok a tünetek újra és újra jelentkeznek, talán nem túlzás kijelenteni, hogy valami szívós betegség rágja a testünket - azaz jelen esetben az egyház testét. Ezekben a napokban a Divinity blogon zajlik egy kisebb polémia, melyet a Felszabtér egyébként kiváló és frissen publikált interjúja váltott ki Tóth Sára néhány kijelentése kapcsán. Nemcsak Szabados Ádám írása, hanem az azt követő kommentek is olyan benyomást keltenek bennem, mintha már megint az ismerős tüneteket látnám.

Engedje meg nekem a kedves olvasó azt a szemtelenséget, hogy tegyek néhány általánosító kijelentést arról, hogyan látom a mai nyugati kultúra szellemi légkörét, és benne az erre reflektáló kereszténységét. Tudom, első olvasatra úgy tűnik, ennek az égvilágon semmi köze a szóban forgó kérdéshez a fent említett vitáról. Hadd kérjem kicsit mindannyiunk türelmét, természetesen el fogok jutni a lényeghez!

De nézzük most elsőként a nyugatot. Ha madártávlatból kell szemlélődnöm, akkor azt mondom: a nyugati trendek a szekularizmus növekvő térhódítása felé mutatnak - egyszerűen szólva még nagyobb kanál szabadság és világiasság kell, és még kevesebb spiritualitás, pláne egyház. Magyarország a jelenlegi politikai berendezkedés miatt még próbálja bizonyos területeken lassítani egyes folyamatok nyugatról való "betörését" (gondoljunk példának a melegházasságra), de mindannyian tudjuk, már csak idő kérdése, hogy ez változzon. Miközben a politikai kereszténység gátakat emel a nyugati trendek előtt és kapun kívül tartja azokat, kapun belül szerintem sokak szemében erodálja a kereszténység hírnevét. Ez egy másik téma, amibe nem kívánok most belekezdeni, de a teljes képhez szerintem hozzátartozik.

Tehát a nyugati kultúra egésze egyre szekulárisabb, viszont én úgy vélem, ebből következően mélyülő értékválságban is van, kiüresedetté, céltalanná, megfenekletté válik. Úgy gondolom, ez a szekularizmus velejárója, ami a vallásos gondolkodással együtt járó funkciókat képtelen betölteni és igazi életválaszokat adni. Így jutunk el egy olyan társadalomhoz, ami tele lesz korszerű, de boldogtalan emberekkel, akik állandóan szoronganak, bizonytalanok és zabálják az önmenedzselésről szóló könyveket, okosságokat, de közben soha nem találnak igazi válaszokat a kérdéseikre. A nyugat értékvesztése persze jó lehetőséget kínálna az egyház számára. A kereszténység teleologikus valóságban hisz, célorientáltan gondolkodik, határozott értékeket képvisel és hirdet, ráadásul az a Krisztustól kapott megbízása, hogy az evangéliumot adja tovább, ami jó megoldás értékválságokra. Ám az egyház - látva a nyugati világban a saját térvesztését - nem a válaszokat prédikálja, hanem inkább a kármentéssel van elfoglalva. Magyarul: nem az üzenetünkkel megyünk előre, hanem próbáljuk lassítani a hátramenetelünket. Ezt a kármentő akciót pedig kétféle módon tesszük. Egyrészt, behúzzuk a kéziféket - így próbálva megtartani ami még a miénk -, másrészt próbálunk hozzáigazodni a világhoz, hátha megnyerők leszünk. Az egyik kármentő csapat jelszava valami ilyesmi lehetne: "Ne adjuk fel, amiben eddig hittünk a kultúra nyomása alatt!", míg a másik csapat mintha ezt kiabálná: "Ha elveszítjük a kapcsolatot a kultúrával, mindent elveszítünk!"

A fentebb említett polémiában Tóth Sára kapcsán mintha ennek a két kármentő próbálkozásnak a képviselőivel találkoznék, amikor összecsapnak egy-egy kommentmenetben.

Az egyik, amit erről a helyzetről mondani szeretnék, hogy iszonyú bajnak tartom a két kármentő csapat törzsi háborúját - mert bizony az van közöttük. A kétféle szemlélet ugyanis java részt integrálható és mindkettőben sok a helyénvaló elem. A kultúra őrlő hatásait balgaság lebecsülni, mindazonáltal emiatt beletemetkezni valamiféle permanens kulturkampfba ugyanilyen ostoba tett. Miért ne lehetne úgy próbálkozni a kultúrához való kapcsolódással, hogy közben szűrjük a kívülről jövő hatásokat? Nem értem. Az egyik oldal nem akar szűrni, a másik oldal nem akar kapcsolódni. Ehelyett folyton egymást lődözik.

Viszont van olyan, amit kár lenne tagadni. A kultúrabarátság könnyen feledteti velünk, hogy azért igenis vannak dolgok, amelyek a két szekértábor között nem szintetizálhatók. Ennek oka pedig (tetszik vagy sem) az a trivialitás, hogy az egyház hite alapvetően a Szentírás kijelentésein nyugszik, ami felette áll minden törzsi logikának. Nincs az a befogadó, integratív, konstruktív látásmód, ami bizonyos kijelentéseket jóindulatúan beépít a maga világába, ha azok kibékíthetetlen ellentétben állnak a Szentírás szellemiségével. Igyekszem egyszerűbben fogalmazni: ha valamit a Szentírás világosan tanít, akkor nem konzervativizmus vagy liberalizmus, maradiság vagy haladó szellem kérdése, hogyan viszonyuljunk hozzá. Ha azt írja a Biblia, hogy a padlizsános szendvicset szereti az Úr, ellenben a tonhalasat nem, akkor ez azt jelenti, hogy a padlizsános szendvicset szereti az Úr, és a tonhalasat nem. Tisztában vagyok vele, hogy a bibliai helyzetek nem mindig ilyen egyszerűek - ellenben azt is látom, amikor mégis azok, azt a kultúrabarát oldal előszeretettel túlbonyolítja. Ha a kultúra a tonhalas szendvics pártját fogja, akkor azonnal beindul a késztetés, hogy mi is így tegyünk. Nem mondom, hogy gonoszság van ebben a szándékban, mert úgy gondolom nincs, sőt azt is elhiszem, jószándék motiválja. Reflexből is jöhet, abból az ösztönzésből, hogy szeretnénk kedves keresztények lenni és megtalálni a hangot a kultúrával. De a helyzet az, ha olyan dolgokban akarunk kapcsolódni a kultúrához, amiben nem lehet, az mindig megbosszulja magát.

Az egyház ugyanis ilyenkor túl sokat görbül. És ahelyett, hogy a kultúra vállon veregetné, mint szövetségesét, csak a csatlósát fogja látni benne, a pincsijét, aminek bármikor füttyenthet egyet, az pedig a lábához szalad és boldogan csóválja a farkát.

Én nagyon szeretem a nyugati kultúrát, de a nyugati kultúra most nagyon beteg. Olyan kulturális világban élünk, ami az átlagon felüli elkötelezettséget automatikusan fanatizmusként címkézi. De ez nem azt jelenti, hogy akkor fanatikusok is vagyunk - hanem azt jelenti, hogy a kultúránk már nem tud mit kezdeni azzal, ha valakinek átlagon felüli meggyőződése van. Vajon mit szólna a kultúra egy Illéshez, Elizeushoz, Pál apostolhoz? Gyanítom, hogy elmebetegnek nevezné őket, valláskárosultaknak, akik egy szerencsére porlepte kor messzi figurái. Mi viszont nem gondolkodhatunk így és nem azért, mert maradiak vagyunk, hanem mert átlátunk a kulturális trendeken és a korszellemen. A kultúrát szeretni szerintem azt jelenti, hogy érdekelt vagyok a sebei gyógyításában, a felépítésében, a helyreállításában - és ennek első lépése talán az kell legyen, hogy rámutatok hol is vannak ezek a sebek.

A Tóth Sára interjú révén kibontakozott beszélgetést szem előtt tartva én is azt látom elsődleges ügynek, hogy óvatosnak kell lennünk mindenféle befogadás és elfogadás kapcsán. Végső soron nem az a fő kérdés, hogy nyitottak legyünk-e a homoszexualitás legitimizációjára az egyházon belül, hanem az, hogy bármiféle nyitottság a kultúra adott trendjeire milyen visszavonhatatlan változásokat okozhat az egyház testén belül? Görbüléshez vagy egyenességhez vezet? Meglehet, a befogadás közelebb visz bennünket a kultúránkhoz - de közben nem kerülünk-e távolabb az Istenünktől? Azt hiszem ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kell megválaszolni mindenféle ajtónyitás előtt - mert ha ajtónyitás után tesszük, már késő lesz bánkódni.