Istvánok

Volt egy jó barátom, egy mélyen hívő srác - nevezzük most Istvánnak -, aki nemcsak elkötelezettje volt Krisztusnak, de intellektuálisan is csiszolt, tehetséges, pallérozott karakternek számított. Képességeit nem tartotta meg magának, hanem mindennapi teendői mellett sok időt fordított arra, hogy másokat építsen, megszerettesse velük a teológiát, a tudományokat, az igényes gondolkodást... 

István aktív hívő volt, előadásokat tartott, meglehetősen sokat írt, folyamatosan olvasott és közben mégis megmaradt egy földönjáró, szimpatikus, egyszerű srácnak. Többen mondták nekem, ha őt hallgatják, úgy érzik a keresztény hit értelmes dolog, élmény a mélyére nézni és egyszerűen "megjön a kedvük hinni". Egyértelműen jó gyümölcsök kísérték István munkásságát, és én magam is sokat tanultam tőle. Ha ez most egy tündérmese lenne, pontot kellene tennem a végére, viszont István története sajnos nem ért itt véget. Ő is úgy járt, ahogy azt hiszem másokkal is előfordult, akik igyekeznek intellektuálisan igényesek lenni: annyira kiművelte magát, hogy egyszerűen túlnőtt a saját gyülekezetén. Belül elveszítette a kapcsolatot az "egyszerű" gyülekezeti tagokkal és frusztrálni kezdte az a színvonal, amit az istentiszteleteken és az egész közösségben látott. Itt most meg lehetne, sőt talán kellene is állni, hogy kicsikét arról értekezzünk, mit csináljon valaki, ha túlnő a többieken. Nem azért, mert nagy lett az arca, hanem mert egyszerűen más köti le az energiáit, más szemlélete van, más szinten érdeklődik. Engedje meg az olvasó, hogy most tovább meséljek és ezt a fontos szálat egy későbbi bejegyzésre tartogassam!

Szóval István úgy döntött, elmegy egy olyan helyre az egyházon belül, ami inkább megfelel az intellektuális érdeklődésének, ami valahogy testhezállóbb, neki valóbb, közelebbi számára. Ott azonban bizonyos egyházi tradíciók miatt őt nem akarták befogadni. István akkor teljesen jogosan megdühödött. Vagyis inkább megsértődött. És ebben az állapotában azt a döntést hozta, hogy tud ő hinni egyedül is. Ezt az utat választotta tehát: otthon maradt, szociális kapcsolatai az internetre szorítkoztak, de igazán mélyen sehol nem tudott gyökeret verni. Egyfajta "internetes remete" lett belőle, aki próbálta megőrizni az aktivitását, de intellektusával mégis bezáródott a saját terébe. Partizánhívőként peregtek a hónapok, telt-múlt az idő.

Aztán egy "szép" nap kaptam egy levelet Istvántól, amiben azt írta nekem, hogy rájött az igazságra: Isten nem létezik. 

Ez a felismerés állítása szerint egyszerűen csak megtörtént vele, sokéves keresztény hite pedig egyik pillanatról a másikra elpárolgott. Hirtelen egy istennélküli valóságban találta magát, ami első és második pillanatban megkönnyebbülést okozott: végre nem kell görcsölni bizonyos kérdéseken, lehet felsóhajtani és ünnepelni a szabad gondolkodást. A posztkeresztény állapot üdeségét viszont csakhamar felhők kezdték beárnyékolni. István nem sokkal ezután elvált a feleségétől. Valahogy már nem tudtak kijönni egymással. Aztán újra megnősült, aztán újra elvált. Végül teljesen eltűnt a radarképernyőről - bevallom, nem tudom most mi lehet vele.

István történetét nem csupán azért írtam le, mert rengeteg tanulságot hordoz, hanem mert sajnos annyira tipikus. Mindig összerándul a gyomrom, amikor embereket látok hasonló lejtmenetbe kerülni. Tisztában vagyok vele, hogy Hodász András pályaívét a nagyközönség valahogy úgy értékeli, hogy végre ki tudott jönni a középkori babonaságból, otthagyta a katolikus egyházat és most önmaga igazán, most találta meg saját magát, végre az, akinek lennie kell. Azért foglalkozunk vele, mert Hodász saját magát teszi kirakatba, a nyilvánosság előtt él azóta is, hogy otthagyta az egyházat.

Én viszont elborzadva látom mi történik vele és olvasom például ezt a cikket a könyvfóliázás kapcsán. Nem az a kérdés, hogy igaza van-e Hodásznak a könyvfóliázás ügyben - egyébként szerintem igaza van -, hanem az, hogy miért ő szólal meg most ebben a témában. Ez az ember nemrég az evangéliumot hirdette, előadást tartott a TEDx-n, csinált egy remek vlogot és valóban frankó pap volt. A katolikus egyház szerintem nem becsülte meg úgy, ahogy megérdemelte volna: hogy végre itt egy igazán vállalható atya, akit zabál a nép, aki szalonképes, élmény nézni és hallgatni, fiatalos és vagány - egyszóval mindent egyesít magában, amire az egyháznak szüksége van. Aztán Hodász úgy döntött, ideiglenesen leteszi a papi szolgálatát. Ezután egy lépéssel tovább ment és végleg szögre akasztotta a reverendát. Végül a Szemlélektől is távozott (nem feltétlenül csak saját akaratából), aztán jött a comig out, hogy ő valójában meleg, most pedig akarva-akaratlanul a melegeknek kedves retorikával hozakodik elő. A tömeg pedig hátradől, majszolja a pattogatott kukoricát és tapsol, hogy milyen jó srác lett végre Hodász Andrásból.

Tényleg ünnepelni kell mindezt? Persze, tegye aki akarja. Az biztos, hogy én nem tudom.

Amit viszont tudok, hogy nekem borzasztó ezt kívülről végignézni. Ugyanazt láttam meg benne, mint másoknál. Nyomasztó és letaglózó egy újabb "Istvánnal" szembesülni, aki pályaívét a magam részéről csakis aláhullásként tudom értelmezni, miközben a tömeg groteszk módon felemelkedést lát benne. Tisztában vagyok azzal, hogy most én leszek "az ítélkező", mert ezt mondom - természetesen az nem számít értékítéletnek, ha valaki pozitívnak véli a történteket...

Sok kérdésről lehetne most hangosan gondolkodni. Az biztos, hogy az ilyen alábukásokért nem csak maguk az alábukók a felelősek: úgy gondolom, sokszor vannak körülöttük alábuktatók is... Az egyház túlzott lazasága vagy éppen fundamentalista szigora egyaránt ott lehet az okok között, ami megtestesülhetett bizonyos emberekben András körül. Ennek ellenére mégis ő választott utat magának, és a saját döntéseink alól még Isten se ment fel bennünket - akár jók azok a döntések, akár nem. Viszont döntéstől függetlenül ki kell mondanom a legfontosabbat: én továbbra is kedvelem Hodász Andrást. Ez az érzés bizony nem változott meg bennem vele kapcsolatban. Éppen ezért fáj az, ami van.