A filmkritikusok szokásuk szerint fanyalogva, a nézők egy része lelkesedve, más részük értetlenkedve fogadta a Netflix egyik legfrissebb dobását, amelyben a világvége úgy érkezik meg, hogy abban se lehetünk biztosak, egyáltalán tényleg a világvégéről van szó. A "Távol a világtól" borzasztóan nyomasztó film, amelyet lehet ugyan produkcióként jónak vagy rossznak értékelni, bennem viszont napokkal a megnézése után is maradt valami zavaróan bosszantó érzés - s azt hiszem ennek köze van a hitemhez is...
Az egyik ilyen szakirodalomban, mely a film esztétikájáról és pszichológiájáról szól, az ismert francia filmszakember Jean Mitry a nézői participáció (bevonódás) kapcsán írt egy érdekes és csócsálásra méltó gondolatot. Nyilván ha leülünk megnézni egy filmet, valamiképpen belépünk egy másik világba, amit bár ideiglenesen, de valamennyire mégis érvényesnek szeretnénk elfogadni. Így tehát egy film által felkínált univerzum bizonyos módon...
"...érzékelt valósággá válva, mint objektív realitás adódik számomra, azonban mivel tudom, hogy ez a realitás képzelt, mindig visszautasíthatom, hogy alávessem magam neki, vagy pedig résztveszek benne."
Mitry szavait azzal folytatja, hogy ez a participáció mindig akaratlagos cselekvés, tudatos alávetettség a néző részéről. Azonosulni akarunk valakivel a filmből (legtöbbször azzal a karakterrel, akit pozitívnak vélünk), aki a filmben eszményi számunkra - és mindaz a katarzis, ami az azonosulási vágyból következik, hasonlít valamiféle vallásos magatartásra.
Nos, ha ezekből az elvekből indulok ki, akkor azt kell mondjam, hogy a Távol a világtól olyan film, amiben van egy irdatlan nagy participációs-paradoxon: egyrészt nehéz épkézláb karaktert találni a szereplők között bármiféle azonosuláshoz, másrészt viszont mégis erősen magára vonja a figyelmet és nem enged kilépni a világából. Ráadásul ez a világ be van zárva egy kamaradarabba, hiszen az egész sztori majdnem végig egy kertesházban játszódik kevéske szereplővel - ahova a külvilág borzalmai csak kis lépésekben türemkednek be. Úgy vagyunk tehát benne a film világában, hogy igazán senkihez sem tudunk kötődni: szellemként bolyongunk a film által megépített szűk realitás falai között, a helyzetből pedig legfeljebb a távkapcsoló segíthet kiszabadulni.
A film története meglehetősen eklektikus, mégis összefoglalható egy mondatban: összeroppan a világ, megszűnnek a bejáratott kommunikációs formák, emberek halnak meg, a szereplők perspektívájából úgy tűnik, legalábbis Amerikát megtámadták, de lehet hogy az egész bolygónak hamarosan vége lesz. Ez persze így leírva monumentális giccsnek tűnik (és valahol az is), talán annyi kreativitás szorult bele, hogy mintha az alkotók az összes eddigi világégéssel foglalkozó produkció problémáit egybesűrítve próbálták volna tető alá hozni.
Amiért azonban írok erről a filmről, az mind nem ehhez a kissé elcsépelt tartalomhoz kötődik, hanem inkább az alkotói szándékhoz, amelyről a film rendezője, Sam Esmail utólag nyilatkozott. (Ha valaki nem szereti a spoilereket, az most ne olvasson tovább!) A film befejezése ugyanis gyakorlatilag alapvetően nyitott maradt. Nem tudjuk meg mi történt, mi okozott végső soron katasztrófát, kik állnak a háttérben, mekkora a katasztrófa köre, mi végre halnak meg emberek tömegei. Van ugyan egy megfejtés a film sztorijában, amit az egyik szereplő elmond a nézőnek, de Esmail erről azt nyilatkozta, ez pusztán az egyik szereplő látásmódja, spekulációja, véleménye, amit a film története nem akart visszaigazolni. A rendező úgy véli, ez a film tiszteli annyira a nézőjét, hogy nem kívánja a "szájába rágni" a megoldást - mert nem is létezik ilyen. Egyszerűen a tények azt mutatják, bizonytalan helyzetekben az emberek mindig a legnagyobb félelmeiket látják megvalósulni. Azaz a világvége mindenki szerint más és más miatt történik meg, a művészet pedig amúgy is ilyen dolog, ami csak puzzle-darabokat ad a kezünkbe, de nem mondja meg hova tegyük őket. Egyébként Esmail beszélt arról is, hogy figyelte a mozikban a film utáni nézői reakciókat. Azt látta, hogy senki nem tudta mit szóljon az egészhez, hogyan reagáljon, mit kezdjen azzal ami történt - ő pedig imádja az ilyesmit.
Lehet jó vagy rossz filmnek tartani ezt az alkotást, de az szerintem biztos, hogy kíméletlenül arcba tolja a posztmodern életérzést. És ez volt az, ami számomra a megnézése után is zavaró utórezgéseket okozott. Ez a film a totális értelmetlenség csendes szószólója. Nemcsak azt nem tudják a szereplők mi történik velük éppen, de azt se fogják megtudni, miért kell meghalniuk. Ez borzasztóan nyomorultul hangzik és valójában az is. Persze ha valaki súlyos lefolyású betegségben szenved - például végstádiumú rákos - biztosan gyötri a kérdés, mi végre történik vele az egész? De annyit legalábbis biztosan tudhat, mi miatt kell meghalnia, mi vezet el élete végéhez, amire valamennyire talán képes lehet felkészülni. A Távol a világtól azonban olyan képet fest elénk, ahol az emberek a bizonytalanság maximumát élik meg, nemcsak az irányítás csúszik ki a kezeik közül, de még a puszta magyarázatadás lehetősége is. Nem tagadom, nekem keresztényként sok-sok éven át bajaim voltak az eszkatológiával, vagyis a világvégéről szóló tanításokkal. Kezdő hívőként összezavartak a népszerű "próféciák", a világvégét ecsetelő könyvek, az erről szóló filmek. De egy dolog azért még ezekben az éveimben is fenntartott a víz színén: annyit megsejtettem, hogy minden Isten szándékai szerint fog megtörténni. Volt a káoszban egy biztos pont, egy magyarázati lehetőség. A Netflix filmjében azonban elolvad az összes kapaszkodó, porrá omlik minden kimeneti opció, nemcsak a fizikai menekülésre, de a lelki feloldásra sincs semmi lehetőség. Ami történik, az megtörténik és kész. Nincs értelme semminek, se életnek, se halálnak. Ez pedig egy olyan görcs, amiben azt hiszem a modern társadalmak ma nyakig érintettek és totálisan belemerevedtek. Ez világosan átjött a képkockák tolmácsolásában, amit tudat alatt pontosan ezért nagyon nyomasztó nézni: hiszen végülis emberi lényként nem tudunk kibékülni az abszolút semmivel, a teljes szubjektivitással, a csendes beletörődéssel. Ezért aztán, miközben hatásosnak nevezhetjük Esmail filmjét, valami nagyon emberi dolog mélyen tiltakozik bennünk az ellen, hogy a világnak így kell működnie. Addig jó nekünk, míg tiltakozunk.
A film megtekinthető a Netflix kínálatában.
"Addig jó nekünk, míg tiltakozunk."
VálaszTörlés- Szerintem meg attól kezdve lesz nekünk jó, hogy tiltakozás helyett elkezdjük a józan eszünket használni. Ferge Zsuzsa mottója: felháborodom, tehát vagyok. (Értsd: eszetlenkedek napestig, mert jólesik.)
Ezzel szemben VL mottója: a józan ész jóléthez vezet.
De miért írom ezt? Nem lárpurlár, hanem mert paradigmaváltás előtt áll a nyugati ember, aki idáig azt hitte, érti a világát, és lassanként szembesül vele, hogy halványlilát se ért semmiből. De ez nem a világ vége, hanem csak a nyugati entellektüel paradigmáé.
"Szerintem meg attól kezdve lesz nekünk jó, hogy tiltakozás helyett elkezdjük a józan eszünket használni."
TörlésNem a "jólesés" miatt tiltakozunk, vagy mert ez az úri passziónk. Sőt, tiltakozás alatt nem kifejezetten valamiféle harsány kifakadást értek, hanem inkább egy belső ellenállást az ilyesféle korszellemmel szemben. Ha engedünk a posztmodern nihilizmusának és belemegyünk abba a gondolatba, miszerint semmiről semmit nem lehet tudni, az mindenestül tönkretesz minket. Életünk és halálunk is teljesen értelmetlenné válik. Ezt a gondolatot azonban - persze nem ilyen direkt módon - dédelgeti a kultúránk, értékként tünteti fel azt az oldalát, hogy nincs objektivitás, semmi nem tudható igazán, és amúgy sincs semminek értelme. Ez azonban nem véleménypluralizmus, hanem annál sokkal több: kiherélése az emberi létezésnek.
Mintha két malomban őrölnénk, a megszokott módon. Én azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy nem a világ megy tönkre, hanem a nyugati ember fősodratú világképe vált működésképtelenné, és ezt lassan elkezdi belátni.
TörlésMűködőképes világkép: ami segít értelmezni és megoldani aktuális helyzeteket, valamint előrejelezni a jövőbeli helyzetek alakulását. Néhány pl.: a fősodratú nyugati abban véli a világ lényegét, hogy az értékek relatívak, az emberek egyformák, emberi jogokból meg lehet írni egy társadalom szabályzatát, egy keletről jövő ember pont olyan lesz, mintha nyugatról jönne, minden vallás egyforma és egyformán téves. Aztán szembesül vele, hogy ellentmondásba került, és nem érti, hogyan, miért. Kézenfekvő, hogy ezért, mert a világ tök más.
Kedves Sytka! Bocsánatot kérek, ha valaha írtam bántót. Biztos írtam. Ferge Zsuzsa mottója tetszik, rólam azt szokták mondani, nem véleménye, hanem ellenvéleménye van. Nem vagyok erre büszke.
VálaszTörlésElőzetesen annyit, nem láttam a filmet, az itt leírtak alapján azonban remekül bemutatja az Istenhit kapaszkodója nélküli semmit. Isten nélkül semminek nincs értelme, Isten nélkül a ráknak sincs "értelme". Itt nem tudok egyetérteni a gondolattal: ha nem tudom mi a pusztulás, veszély, halál oka, ahogy írta "mi végre", akkor az rosszabb, mintha tudom az okát? Nem voltam ilyen helyzetben, de nem gondolom, hogy könnyebb lenne. Az "ok" ellen, bármi legyen is, elemi erővel tiltakozik az ember. S ha hite van, talán méginkább. Mert van szerető Isten. Aki, ha nem is akarja, de valamillyen kifürkészhetetlen oknál fogva, megengedi a rosszat(?) Mi végre? Nem indok rá semmi. Nem indok a valóságos borzalmakra, háborúkra, erőszakra, vérontásokra, gyűlölködésre, nem indok a mi hitünk. Maga Isten lázad a legjobban, mi pedig azt hisszük, hogy "Isten szándéka szerint való"? Lehet hatott rám, Francois Varillon francia jezsuita szerzetes, aki Isten alázatáról és szenvedéséről írt. („A szabadságokat teremtő szeretet csak szenvedő Szeretet lehet.”) Lehetséges egészen rosszul értelmeztem (most is) a bejegyzést. Mégis, talán ha a filmkészítők egyáltalán nem is érintik a hit morzsányi lehetőségét sem, nézőként bárki számára jelenlevő, így használhatjuk azt a gondolatsort: nem a történésekből következtetünk Isten létére (jobb esetben, szeretetére), hanem a szerető Isten bizonyosságából fogadjuk el, a megmagyarázhatatlan borzalmakat, igen még az ok nélküli halálunkat is.
"Bocsánatot kérek, ha valaha írtam bántót. Biztos írtam. Ferge Zsuzsa mottója tetszik, rólam azt szokták mondani, nem véleménye, hanem ellenvéleménye van."
TörlésKedves Rita, köszönöm az alázatot, rendben van. Az ellenvélemény nem probléma (természetes), de amikor Hodász Andráshoz lettem hasonlítva (aki pszichiátriai kezelés alatt álló, a papságát megtagadó látens homoszexualitással küzdő személy) csak azért, mert az ószövetségi véres szakaszokról őszintén leírtam a dilemmámat... hát az kicsit övön alul ütés volt számomra. :-) De no problem, tényleg, örülök hogy írsz!
"Itt nem tudok egyetérteni a gondolattal: ha nem tudom mi a pusztulás, veszély, halál oka, ahogy írta "mi végre", akkor az rosszabb, mintha tudom az okát? Nem voltam ilyen helyzetben, de nem gondolom, hogy könnyebb lenne."
Való igaz, az ember mindenképpen tiltakozik a rák és más halálos dolog ellen, viszont azért ha valaki nem az "abszolút semmiben" él, főleg ha van istenhite, az segíthet neki a megküzdésben. Mibe kapaszkodik viszont az, aki úgy véli, hogy a halál után nincs semmi, és hát a halál előtti létünk is végső soron céltalan és értelmetlen. Az emberek persze utóbbira is kitaláltak mindenféle mentális sebtapaszt, amivel próbálják megindokolni a létüket és elmúlásukat - a film pedig eljátszik azzal a gondolattal, milyen lenne ha még ezeket a sebtapaszokat is elveszítenénk, és gőzünk se volna arról mi történik, mi végre küzdünk és miért is halunk. Ezt a világot a maga módján remekül ábrázolja a film, főleg ami Julia Roberts iszonyatosan életunt, emberekbe belefáradt, lemondó karakterét illeti.
Az érdekes felvetés, hogy a történésekből következtet az ember Isten létére, vagy pont fordítva: mivel Isten létével eleve számol, így befogadhatóbbnak tűnnek a történések. Valószínűleg mindkettő igaz lehet, nem is zárják ki egymást, sőt akár egy sorrendiség is lehet ebben: vannak, akik az életük (akár negatív) történéseiben ismerik fel Isten létét, ezután pedig már ennek tudatában magyarázzák az életük többi történését. Akárhogyan is, jobban járunk Istennel ilyen határhelyzetekben (amit a film bemutat), mintsem Nélküle.
Köszönöm. :)
Törlésvalamilyen- elütöttem a szót
VálaszTörlés