2023. december 17., vasárnap

Unalmas kereszténység? - felvetés Márkus Tamásnak

Márkus Tamás nem kímélte sem magát, sem a billentyűzetét, mert igen hosszas cikket fogalmazott meg a mai kereszténység parttalan élménykereséséről, vagyis arról a vágyról, hogy a misztika segítségével töltsük meg elevenséggel a hitünket. Szó se róla, tényleg van egy komoly rétege az egyháznak, ami élménycentrikus és különféle módon igyekszik "izgalmasabbá tenni" a hitéletét - ez pedig rengeteg szempontból nagyon problémás. Tehát egyáltalán nem kívánok vitatkozni Tamással, egyetértek az írásával is, inkább csak továbbgondolom az egész témát a magam módján.

Képzeljen mindenki maga elé egy tipikus mai tinédzsert, aki gimnazista, szabadidejében sportol, emellett játékkonzolon pörögve múlatja az időt vagy sorikat néz valamelyik streaming-csatornán. No és persze a nap jó részében ott van a kezében a mobilteló, ahol 5 másodperces Tik-Tok videókat pörget. Megjelent lelki szemeink előtt ez a karakter?

Na, ő az, akivel az egyház semmit nem tud kezdeni. Pedig ő lenne az is, aki az egyre öregedő egyház számára a potenciális célközönség magját kellene képezze. Teljesen jogosan mondjuk egy ilyen fiatalra, hogy az állandó telefonozás nagyon problémás, hogy a sok játékkonzolozás nem használ, hogy a hülye sorozatok csak elbutítják... De ezt megállapítani és deklarálni bizony édeskevés, mert nem jelent semmiféle kiutat a helyzetből. Kínáljunk neki jobbat, ami a pörgéshez, élményekhez, színességhez szokott személyisége számára lebilincselő és értékközvetítésében is maradandóbb lesz! Semmi nem gátolja az egyházat abban, hogy erre törekedjen, senki nem tiltja meg számunkra, hogy a hitet egy impulzív, vibráló, élményeiben is érdekes jelenséggé tegyük - miközben ez nem megy az igeszerűség, istenfélelem és elkötelezett igazságkeresés rovására! A probléma az, hogy nem találjuk ehhez a megfelelő kulcsot, ezért míg a keresztények egy része nyakig merül a felszínes élmények keresésében, a másik részük rámutat arra, hogy ez milyen sekélyes és eltorzult hitélethez vezet. De akkor mi a megoldás?

Fiam jön haza a gimiből, meséli nekem, hogy "ma volt áhítat", és egyébként a téma amit bedobtak érdekes lett volna, de az egész "szörnyen unalmas volt". Persze nem lepődik meg ezen, mert mindig az van, hogy szinte lefordul a székéről izgalmában. 

A következő generáció már most tudni véli, hogy a kereszténység egy piszkosul unalmas dolog.

Már ki is találtunk az "áhítat" szó helyére egy sokkal praktikusabb és odaillőbb kifejezést, ez pedig az "ásítat", ami tartalmában is jól kifejezi mit érez egy mai kamasz, amikor az egyházzal találkozik. Nyilvánvaló persze, hogy a kamasz téved, mert a kereszténység egyébként nem unalmas, soha nem is volt az, de ez nem jelenti, hogy lehetetlen unalmassá tenni. Két feladat áll az egyház előtt, ha ezen az áldatlan állapoton változtatni szeretne:

1. Kerülje az élménycentrikusságot - amiről Márkus Tamás is írt cikkében. A kereszténység nem az élményekre épít, márpedig sokan a hitük mély ismerete és megélése helyett a sziporkázó-misztikus zagyvaságokat akarják.

2. Kerülje el azt, hogy a hit mindösszesen száraz teológiává degradálódjon, amit a hozzám hasonló vízfejű teológusok nagy élvezettel művelnek, miközben az átlagemberek körülöttük szép lassan elmaradoznak.

Az elméleti kiutat valószínűleg minden normális hívő ember látja maga előtt. Olyan elementarizált hitmegélésre lenne szükség, ami igenis képes élményt nyújtani, miközben a bibliai igazságokra épül, azokból indul ki és nem teszi olcsóvá a hitet. Érdemes belegondolni abba is, mit jelent maga az élmény kifejezés: egyszerűbb megközelítésben olyan személyes tapasztalatra utal, ami maradandó lelki lenyomatot hagy az ember benső világában. Az emberek folyton ezt keresik, ezért töltjük meg a kultúránkat számos olyan megoldással, ami valamiféle átélhetőséghez segíti hozzá a lelkünket. Ennek az elementarizált hitéletnek a felépítése lenne a nagy feladat, amelynek - ismétlem - nem az egyház "izgalmasabbá tétele" vagy "a hívők szórakoztatása" lenne a célja, hanem leginkább az, hogy a zagyva misztikusság helyett valós alternatívát kínáljon a hívők és érdeklődők számára. Jogosan bíráljuk azokat az egyházi jelenségeket, amelyek csak az élményt kínálják fel, a pillanatnyi érzelmi hullámvasutazást, de nincs mögöttük korrekt és pláne igeszerű tartalom. Vegyük azonban észre, hogy a mai egyház élménykeresésre koncentráló tömegeire úgy is tekinthetünk, mint annak tünetére, hogy valami hiányzik az egyházból. Van valami, amit a puszta teologizálás, a sok szöveg, a könyvlapozgatás és elmélkedés nem tud megadni - egyébként nekem sem, aki pedig szeretem az ilyen dolgokat. 

Az élménycentrikus kereszténységre nem jó válasz az élmény-csapok elzárása és az sem elég, ha felhívjuk a figyelmet az élménykeresés veszélyeire. Azt is meg kellene mondanunk, milyen az elementarizált hitélet, amikor igenis van pezsgés a hívő körül, miközben a hitélete nem az élményekre épül. A saját gyülekezetemben évek óta próbálunk ilyen dolgokat csinálni, ám be kell vallanom őszintén, ezek egyelőre nem az istentiszteleteken, hanem inkább más közösségi alkalmak keretei között valósulnak meg. Az viszont bizonyos, hogy egy kreatívabb, felcsigázóbb és elementárisabb kontextus megteremtése sokkal-sokkal több munkát követel az embertől - de talán mégis ez a jó út, amin haladni kell. Nem engedhetjük meg magunknak az unatkozás és untatás luxusát, amikor olyan üzenet van a kezeink között, mint az evangélium.

18 megjegyzés :

  1. Szerintem jó irányba keresgél Tamás egyébként a "radikális igeteológiával".

    Az van, hogy Isten igéje elementáris erővel bír. Világot teremt. És ez a potenciál simán benne van a Szentírásban. Amikor találkozunk vele, annak oltári (bocs, tudom, nem rekatolizálunk :)) súlya van.

    Két módon tudjuk remekül instrumentalizálni ezt: amikor teológiai rendszerek alátámasztására szolgáló igazságként gondolunk rá (mert akármennyire is szép és tiszta az a teológiai rendszer, nem Isten szava, és így beszűkítettük azt a bizonyos elementáris erőt egy szép racionális és érthető rendszerbe), és amikor a személyes létélményeinkhez használjuk ugródeszkának (ld. misztika, amikor nem az a lényeg, hogy mit mond Isten, hanem hogy mit mond most nekem, épp mi a hangsúlyos, és én hogy vagyok ezzel).

    Ez az utóbbi jellemzően tényleg akkor kerül fókuszba, amikor a sokféle teologizálás (így is lehet érteni, úgy is lehet érteni, a bemerítés-pártiak úgy értik, és legyen nekik az ő hitük szerint, de mi így értjük, ez is jó) valahogy kimeríti azt a bizonyos erőt.

    És nem tudom, hogy átélhető-e az átütő, átformáló hatás, ha amúgy rosszul értjük, amit Isten üzenni akar. De félek, hogy ritkán tudjuk jól érteni. És ennek ellenére mégis működhet. Csak ez ne legyen mentség!

    Ha Isten szava szól, akkor annak szét kell szednie darabokra, és újraalkotnia nulláról, bármit is mond. Nem én vizsgálom, az vizsgál engem. Az erre adott válasz pedig nem lehet más, csak az őszinte ámulat, hódolat, félelem, imádás.

    Szóval megfejtem a dolgot: az átütő erő ott van, ahol Isten van. Istenről pedig elviekben tudjuk, hogyan szól hozzánk. Szerintem a teologizáló, agytornáztató élvezkedés (én is szeretem ám!) és a formátlanság által létrejött spirituális, misztikus, egzisztenciális lebegés között nem egyensúlyozni kell, mert mindkettő a mi dimenziónkba próbálja zárni az Istennel való találkozást. Ehelyett pedig nekünk kéne az Ő dimenziójába belekukkantani. De ezt csak Ő tudja kezdeményezni, ha szól hozzánk.

    Teológiai Nobel létezik? :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Attila, bár nem teológiai Nobel, de mintha kicsit ilyesmire "hajazna" a Templeton-díj, nem? :-) Ezt végső soron a tudomány és a kereszténység párbeszédének ügyében tett erőfeszítésekért szokták odaítélni, azaz valamiféle békítő szándék elismerése áll mögötte (ha jól értem).

      A kommentedet értem, de a helyzet az, hogy nagyon elméleti. Pont erre akartam utalni (egyébként némi önkritikával, mert én is hajlamos vagyok belefeledkezni az elmélkedésbe), hogy ez az amit ki akar váltani a mai ember az élményekkel. Éppen az "elmélkedésből" van már elege, a teoretikusságból, teologizálásból, filózgatásból. Emiatt "unja a hitét", ezt akarja kicserélni vegytiszta megragadottságra.

      Törlés
    2. Ez szerintem fontos megállapítás, hogy az unalmas hitet akarja lecserélni istenélményekre. Mint a halacska, aki az óceánt keresi, mert ami körbeveszi, az csak a víz.

      Tamással beszéltük épp, hogy bár nem feltétlen ezek a releváns pólusok, de valahol mind a teologizálás, mind a misztika úgy en bloc emberi kategóriákba próbálja belerángatni az istenit (kb. ami az eredeti kommentem volt).

      A ráció, az értelem, a rendezett világ-, isten és emberkép tulajdonképpen emberi teljesítmény, aminek a végeredményére elégedetten tudunk bólintani, hogy igen, ezen keresztül, így működik Isten, és így már kész a csatorna, amin keresztül velünk kapcsolatba léphet.

      A misztikus is hasonlót csinál, csak ő nem az eszét használja "médiumnak", hanem valamiféle emberi általános potenciált a spiritualitás megtapasztalására, aminek az útja a szemlélődés, kontempláció, a csend stb. Ez a potenciál megvan mindenkiben végső soron, és kb. mindegy, hogy milyen teológiai tartalommal töltöm meg ezután, amit átélek (és lám, ha megnézzük mélyen meditáló buddhisták, kontempláló keresztények meg a szúfi utat követő muszlimok agyáról készült felvételt elmélyülés közben, ugyanazt az aktivitást is látjuk majd). Szóval ez is csak végső soron teljesítmény, amin keresztül reméljük, hogy Isten lép velünk kapcsolatba.

      Csak kérdés, hogy bármiféle olyan keretbe, ami szimplán emberi tevékenységgel létrehozható, belefér-e az, aki nagyobb a világnál? Egy kicsit talán igen, ezeket is kaptuk eszközül a kereséshez, de ha valóban belép a világunkba, akkor szükségszerűen szét kell feszítenie mind a racionalitás, mind az emberi lelkiség határait - ha nem ezt teszi, akkor az csak bálvány.

      Egyébként szerintem éppen ez történik a Golgotán. Nem véletlen a földrengés, az elsötétülés, a kárpit, mert a világunk ontológiai és szimbolikus (nemhogy a racionális!) kategóriái aligha fogadhatják be Isten teljességét: s mégis, Krisztusban éppen ezt kaptuk meg.

      És ez a kincsünk cserépedényekben van. Amíg a cserépedény teljesítményével foglalkozunk, addig viszont nem látjuk igazán a kincset. S ha ránézünk, csak csodálkozhatunk, hogy hogy nem törünk össze.

      Persze, hogy elméleti, egy blogon aligha van más lehetőségünk erről más módon beszélni :) De szerintem nem "megoldást" kell arra találnunk, hogy miért nem tapasztaljuk az átütő erőt, hanem el kell egy idő után fogadnunk, hogy az akkor jön, amikor akar, mert nem létrehozható mesterségesen - az ilyen alkalmak között pedig van, ami van.

      És talán, ha a vergődésben kimerültünk, megtapasztalhatjuk, hogy Isten nem csak a szélben, és a tűzben, és a földrengésben van jelen, de a szelíd hangban is. Csak épp a szelíd hang sem feltétlen akkor szól, amikor én csendben vagyok. Egyszerűen egyik sem azon múlik, hogy én mit csinálok vagy nem csinálok.

      Törlés
    3. Attila, nagyon érdekes amit írsz és tetszik is alapvetően. A faktum, amit egészen biztosan kijelenthetünk, kettős: 1) emberek vagyunk, korlátokkal - ha racionálisan, ha misztikusan próbálkozunk Istennel, akkor is emberi képességeink szerint járunk el, 2) Isten pedig így is - úgy is szétfeszíti minden határunkat, különben bálvány.

      "De szerintem nem "megoldást" kell arra találnunk, hogy miért nem tapasztaljuk az átütő erőt, hanem el kell egy idő után fogadnunk, hogy az akkor jön, amikor akar, mert nem létrehozható mesterségesen - az ilyen alkalmak között pedig van, ami van."

      Ehhez viszont csak annyit tennék hozzá, hogy a Biblia ismeri a szomjúság fogalmát: vagyis nem kicsikarni, kiizzadni, mesterségesen megcsinálni akarunk egy sziporkázó hitéletet, hanem kifejezni Isten felé, hogy vágyunk erre - bízva abban, hogy Ő "meglátogat" és felpezsdíti a sorsunkat. Ez azért szerintem egy biblikus és méltányolható vágy - hiszen mi is lehetne egy hívő részéről nemesebb, mint vágyni Isten után, nem?

      A mesterségesen gerjesztett élménykeresés nekem olyan, mint Bábel tornya: sík vidéken sétáltak, nem volt hegy (azaz "találkozási pont" Istennel), tehát "csináltak egy mesterséges hegyet", hogy felkapaszkodjanak Istenhez valahogyan. Vicces a sztoriban, hogy ez az emberi próbálkozás olyan kicsiny volt, hogy Istennek alá kellett szállnia (bármi is jelentsen ez), hogy egyáltalán jól lássa ezt a próbálkozást. Talán ez a fricska vár mindenkire, aki mesterségesen hajhássza az istenélményeket.

      Törlés
  2. Előzetesen már elnézést kérek, mert nem olvastam végig Márkus Tamás hosszú, kimerítő cikkét, viszont jó pár éve meghallgattam, legalább 3x a vitát, amit Puzsér Róberttel és Farkas Attila Mártonnal "vívott" (Apu kálvinistákkal hitvitázik dogmatizmusról és miszticizmusról) Tudom nem ők a legkompetensebbek a témában. Ily módon írom szokásos ellenvéleményemet. Emellett egyetértek azzal, amit itt fent Attila ír és magával a Megmondom cikkel is :)
    Annyit írnék, hogy a misztika nem közösségi élmény, nem volt az sohasem. A tömeges, felfokozott, zenével alátámaszott esemény inkább tömegpszichózis. (talán még a Mária jelenések is? de most ebbe nem megyek bele) Olvasmányaim során (Keresztes Szent János, Avilai Teréz....) misztikus megéléseiknek köze nincs a nagy, sem a kisebb közösségi élményekhez. Az mindig egyedi. Itt valami keveredik. Ugyanúgy - és akkor megint bántó leszek, de talán nem személyeskedő -, ahogy mindennapi harcot vívok a Karmelita kifejezéssel, amit mára a Miniszterelnöki Hivatal - (pontos nevét lám nem tudom) szininímájaként használnak. (csodálkozom, hogy nem tiltakozik a Katolikus Egyház, amikor ezt a szerzetesrendet, ennek nevét szinte szitokszóként, a másik oldalon pedig mindennapos jelzőként alkalmazzák)
    Az élménykeresés és teologizálás két végletét viszont nagyon fontos összesimítani a hétköznapi életben. Én inkább arra mennék megoldásokban, amit Huszti Zoltán Nagyfestő Hitvalló képvisel a facebookon, és más fórumokon is. Ott egyesül számomra, és felnőtt gyemekeim számára is (ők a kontrollcsoport, sokfélék, sok különböző útkereséssel, más-más szinten és úton Isten felé) a minsztika és a teológia. Jó példája a "Bizony Isten" csatorna, Neked szól sorozata, és talán erre legjobb példa az ÉRZÉKELJ rész. Szeretettel ajánlom. Zoltán atya a járvány óta keresi azt az utat, ami pont ehhez a témához adalék. Másik véglet- bár lehet, hogy az alkotók fontosnak találták: A Lélek Szava | Dogmatikus katolikus – Az igazság nem személyválogató | Deák Hedvig domonkos nővér- rel történő beszélgetés, ott konkrétan hosszában vágnám fel az ereimet.
    - két bocsánatkérés: a Karmelita téma, iderángatása- csak nincs rá fórumom, így megragadtam az alkalmat
    - és maga a katolikusság, tudom jól nem itt kellene kakaskodnom, hanem saját házam táján söprögetnem
    köszönettel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valamennyire pótlom Márkus Tamás cikkének elolvasását...
      - így már nem is kell elnézést kérnem a katolicizmus nevében, hiszen jócskán megszólatja őket.
      Idéznék: " A keresztyénség „személyes” hit, ami alatt azt kell érteni, hogy az embert a transzcendens Isten a kinyilatkoztatásban „te”-ként szólítja meg. Ez a megszólítottság kölcsönöz az embernek „személyiséget”. Ezzel szemben a misztikát az immanencia vallásaként értelmezi, amelyben az ember feladata, hogy kifejlessze a magában rejlő spirituális „potenciált”, hogy egyre istenibbé váljon."
      - Ezek a mondatok nagy csúsztatások, vagy egyenesen tévesek, hiszen pont a misztikus élmény a személyes, a Te-én viszonylat magával Istennel. Le lehet söpörni egyetlen mozdulattal Avilai Teréz "élményeit", csak óvatosan, mert magát Istent kiritzáljuk amikor megszabjuk: kinek, mikor, és hogyan szólhat hozzánk! És az viszont nem jó út.

      Törlés
    2. Kedves Rita,
      Vitába szállnék azzal, hogy a misztika sose lett volna közösségi élmény: az utolsó vacsora óta ez nem igaz, legalábbis az úrvacsorára.

      Törlés
  3. Egy-két megjegyzés:

    Alapvetően a cikkem fókuszában nem az élmény-hajhászás áll, nem is annyira a kiüresedett keresztyénség, hanem az, hogy az önnön kiüresedettségüket érzők (jogosan vagy "jogtalanul") mivel szeretnék kitölteni ezt a hiányt a protestáns egyházakban. Nem vagyok az élmények ellen – egy jó igehirdetés is élmény, az úrvacsorában való közös részvétel (a communio) is élmény, a gyülekezetben való részvétel is élmény. Én itt kifejezetten a misztikával, mint hiánykipótlásra szánt úttal kapcsolatosan fejtettem ki az averzióimat, mert mint rendszert tartom szimptómának, és semmiképp sem az érzékelhető problémára adott adekvát válasznak. Le lehet söpörni azzal, hogy a misztikával kapcsolatos érvelés eleve téves, mert az a személyességre épül, de ennél szerintem picit többet érdemelnek Bart és Brunner gondolatai. Érdemes végigolvasni a cikket, és utána megfogalmazni a kritikát.

    Tamás

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Tamás,

      "Én itt kifejezetten a misztikával, mint hiánykipótlásra szánt úttal kapcsolatosan fejtettem ki az averzióimat" -- nekem úgy tűnik, a misztika és miszticizmus szavakat felcserélhetően használod. Számomra nem felcserélhető a kettő, a misztikus, misztika szó jóval tágabb jelentésű. Onnantól, hogy a dolog "izmus"ba csap át, onnantól osztom is az averziót.

      Ugyanakkor köszönöm szépen, az úrvacsora szerintem hiánypótlásra szánt, hiszen "az én testem az valóban étel s az én vérem valóban ital", és a kálvini unio mystica kapcsán nagyon nincs bennem averzió :)

      Törlés
    2. "Én itt kifejezetten a misztikával, mint hiánykipótlásra szánt úttal kapcsolatosan fejtettem ki az averzióimat, mert mint rendszert tartom szimptómának, és semmiképp sem az érzékelhető problémára adott adekvát válasznak."

      Én ezt értettem, ismét megjegyzem, hogy nem vitázni vagy kiigazítani szeretnék, csupán a saját gondolatmenetem mentén továbbvittem a témát. Egyébként be kell vallanom őszintén, hogy nem igazán ismerem a misztikát, sosem olvastam ilyen műveket, nem vagyok otthon ebben. De szerintem fontos szempont, amit Gyurkovics Rita itt megfogalmazott, miszerint ez sokszor egyéni, személyes jellegű dolog (még ha van is ellenpélda). Mindenképpen van benne egy őszinte istenkeresés is, a személyes kapcsolat megélése utáni vágy - és ebben feltétlenül eltér azoktól a korjelenségektől, amikor keresztények tömegei együtt szórakoznak, kikapcsolódnak, élvezkednek pl. egy koncerten - amire aztán ráfogják, hogy ott összpontosul igazán "Isten jelenléte".

      Törlés
    3. Én azt gondolom, hogy az is élménykeresés, csak annak egy "értelmiségibb", kifinomultabb változata. De ezentúl a misztika lényege szerint is tévút szerintem, mert a "már igen még nem"-et nem veszi eléggé figyelembe, és egy olyan közvetlen istenkapcsolatra vágyik, és akar elérni, ami rendszerint túllép a teremtényi korlátoltságainkon, valamint a kötött írott kijelentésen is. Nem azt mondom, hogy mindig, de inherens hajlama van erre. Az istenkapcsolat bensőségességére vágyni helyes dolog, de nem hiszem, hogy a római egyház misztikus szerzői kellenének ehhez.

      Törlés
  4. Kedves Tibor,

    miközben az általad felvetett problémát én is látom, és a felvetés irányával egyetértek, úgy látom, kontextusából kiemelve értelmezed Márkus Tamás írását. (Mondom ezt úgy, hogy az eredeti kontextust a jól körülhatárolható, de nem teljesen egységes körrel nekem sem sikerült beazonosítanom... alighanem túl fiatal is vagyok hozzá, meg teológiában túlságosan műkedvelő, nem mozgok eleget lelkész körökben...)

    Ezzel együtt nagyon nem tudom mire vélni a barthi és brunneri fejtegetést, illetve szerintem egyszerre lehet igaz az, hogy a mezei egyháztagokra általában a "normatív hitvallások ismeretének és a tanfegyelemnek hiánya" jellemző, miközben a lelkészek akár egy jelentős részét akár jellemezheti a ">>dogmatizmus<< és >>túlzott racionailtás<<" (itt kénytelen voltam az eredeti idézőjeleket megváltoztatni), és ez a veszély talán különösöen leselkedik a neo-ortodoxiát valló lelkészekre...) Csak feltételezni tudom, hogy Barth és Brunner közös vitaalap keresése lehet az általam be nem azonosított körrel...

    Merem remélni, hogy az eredeti írás kiegyensúlyozatlansága az általam nem ismert kontextusnak szól, mindenesetre van egy javaslatom a kiegyensúlyozására: hozzuk be a képbe a kálvini unio mysticát!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves dzsaszper, nem annyira volt szándékomban Tamás írását értelmezni, inkább csak leírtam a szabad gondolataimat annak kapcsán - mármint amiket elindított bennem. Én kicsit túlbonyolítottnak érzem a fejtegetést, igyekeztem is meglehetős egyszerűséggel megfogalmazni a saját kiegészítéseimet.

      A probléma szimplán az, hogy a kereszténység élménytelen, unalmas, fárasztó sok ember számára, akiket nem érdekel a "mélyteológia", a vallásfenomenológiai fejtegetés vagy az eredeti héber / görög szöveg. Nem mondom, hogy a sokszor sekélyes korkívánalmakhoz kell igazodni, mindazonáltal ha nem vagyunk képesek figyelembe venni hogy mi mozgatja meg belülről a mai embert, akkor végképp elveszítjük vele a kapcsolatot.

      Törlés
    2. Keedves Tibor,
      értem, ezzel egyet is értek.
      Ide annyi a megjegyzésem, hogy a mi mozgat meg belülről kérdést érdemes magunkon kezdeni...

      Törlés
    3. A kálvini unio mystica be van hozva – lásd a cikk végi jegyzeteket.

      Üdv,
      Tamás

      Törlés
    4. Kedves Tamás,

      a magam részéről azt mondanám a cikk végi jegyzet kapcsán: be is van hozva meg nem is :(
      Még ha félreteszem a Bernardus-szal kapcsolatos szálat az unio mystica és a középkori katolikus misztika összefüggései kapcsán (ld. az eredeti poszt alatti kommentemet) (hozzáteszem, Osiander illetve a jezsuiták, meg egyáltalán a _késő_ középkori katolikus miszticizmus kapcsán a tévedés szerintem is megáll; Kálvin azon túl, hogy épített Berrnardusra, tett is hozzá), akkor is féloldalasan leginkább arról szól, mivel nem azonosítható az unio mystica, arról kevésbé, hogy miről szól.... vagy akárcsak olyan elsőre vadnak tűnő társítások is érdekesek lehetnek, hogy van-e bármi összefüggés az unio mystica kapcsán bármilyen kegyességi gyakorlatnak a lelkészi kiégéshez.

      Kálvin kapcsán a rendszeresebb úrvacsorázás pl. triviálisan felmerülhet -- jóllehet a katolikusoknál a papok naponta misézhetnek, és ott is fordul elő kiégés, tehát a kérdés sokkal inkább lelkületről és a kegyességi gyakorlatnak mint a lelkület megnyilvánulásairól kellene szólnia, mint tisztán formai kérdésekről). Egy szó mint száz, örülnék, ha az itt-ott legalább jórészt jogos kritika mellett többet foglalkoznánk előremutató altermatívákkal.

      Ha előkészületben van ilyen irányú folytatás blogposzt, akkor vedd a kommentemet puszta türelmetlenségnek :) )

      Törlés
  5. "Az élménycentrikus kereszténységre nem jó válasz az élmény-csapok elzárása és az sem elég, ha felhívjuk a figyelmet az élménykeresés veszélyeire."
    - Élményről és élménytelenségről is vannak szentírási részek: élmény a csoda, a feltámadás, a Szentlélek, élménytelenség a tékozló fiú bátyjának lenni, vagy hajnaltól napszámosnak az Úr szőlejében, mikor napszálltakor beelőznek az újak... Calcuttai Szt. Teréznek is volt pár élménytelen évtizede, amit ki kellett bírnia. Szerintem bátor és ma különösen fontos kiállás kijelenteni, hogy az élmény nem garantált, nem is követelmény. Van, aki nem kér, mégis kap; és van, aki kér, de nem kap - az Úr dönti el, kit mi visz közelebb az üdvösséghez.
    Egyébként meg tudjuk tapasztalatból, mi lesz azzal, aki a munkában vagy a párkapcsolatában folyton az élményt hajszolná kötelességteljesítés helyett. Semmi jó.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves László,
      Majdnem teljesen egyetértek, egyedül az élmény hajszolás és kötelességteljesítés szembeállítást találom nem annyira találónak.
      A magam részéről az élmányhajszolást a valódi személyes kapcsolattal állítanám ellentétbe (amiben persze van kötelességteljesítés is...)

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)