Unalmas kereszténység? - felvetés Márkus Tamásnak

Márkus Tamás nem kímélte sem magát, sem a billentyűzetét, mert igen hosszas cikket fogalmazott meg a mai kereszténység parttalan élménykereséséről, vagyis arról a vágyról, hogy a misztika segítségével töltsük meg elevenséggel a hitünket. Szó se róla, tényleg van egy komoly rétege az egyháznak, ami élménycentrikus és különféle módon igyekszik "izgalmasabbá tenni" a hitéletét - ez pedig rengeteg szempontból nagyon problémás. Tehát egyáltalán nem kívánok vitatkozni Tamással, egyetértek az írásával is, inkább csak továbbgondolom az egész témát a magam módján.

Képzeljen mindenki maga elé egy tipikus mai tinédzsert, aki gimnazista, szabadidejében sportol, emellett játékkonzolon pörögve múlatja az időt vagy sorikat néz valamelyik streaming-csatornán. No és persze a nap jó részében ott van a kezében a mobilteló, ahol 5 másodperces Tik-Tok videókat pörget. Megjelent lelki szemeink előtt ez a karakter?

Na, ő az, akivel az egyház semmit nem tud kezdeni. Pedig ő lenne az is, aki az egyre öregedő egyház számára a potenciális célközönség magját kellene képezze. Teljesen jogosan mondjuk egy ilyen fiatalra, hogy az állandó telefonozás nagyon problémás, hogy a sok játékkonzolozás nem használ, hogy a hülye sorozatok csak elbutítják... De ezt megállapítani és deklarálni bizony édeskevés, mert nem jelent semmiféle kiutat a helyzetből. Kínáljunk neki jobbat, ami a pörgéshez, élményekhez, színességhez szokott személyisége számára lebilincselő és értékközvetítésében is maradandóbb lesz! Semmi nem gátolja az egyházat abban, hogy erre törekedjen, senki nem tiltja meg számunkra, hogy a hitet egy impulzív, vibráló, élményeiben is érdekes jelenséggé tegyük - miközben ez nem megy az igeszerűség, istenfélelem és elkötelezett igazságkeresés rovására! A probléma az, hogy nem találjuk ehhez a megfelelő kulcsot, ezért míg a keresztények egy része nyakig merül a felszínes élmények keresésében, a másik részük rámutat arra, hogy ez milyen sekélyes és eltorzult hitélethez vezet. De akkor mi a megoldás?

Fiam jön haza a gimiből, meséli nekem, hogy "ma volt áhítat", és egyébként a téma amit bedobtak érdekes lett volna, de az egész "szörnyen unalmas volt". Persze nem lepődik meg ezen, mert mindig az van, hogy szinte lefordul a székéről izgalmában. 

A következő generáció már most tudni véli, hogy a kereszténység egy piszkosul unalmas dolog.

Már ki is találtunk az "áhítat" szó helyére egy sokkal praktikusabb és odaillőbb kifejezést, ez pedig az "ásítat", ami tartalmában is jól kifejezi mit érez egy mai kamasz, amikor az egyházzal találkozik. Nyilvánvaló persze, hogy a kamasz téved, mert a kereszténység egyébként nem unalmas, soha nem is volt az, de ez nem jelenti, hogy lehetetlen unalmassá tenni. Két feladat áll az egyház előtt, ha ezen az áldatlan állapoton változtatni szeretne:

1. Kerülje az élménycentrikusságot - amiről Márkus Tamás is írt cikkében. A kereszténység nem az élményekre épít, márpedig sokan a hitük mély ismerete és megélése helyett a sziporkázó-misztikus zagyvaságokat akarják.

2. Kerülje el azt, hogy a hit mindösszesen száraz teológiává degradálódjon, amit a hozzám hasonló vízfejű teológusok nagy élvezettel művelnek, miközben az átlagemberek körülöttük szép lassan elmaradoznak.

Az elméleti kiutat valószínűleg minden normális hívő ember látja maga előtt. Olyan elementarizált hitmegélésre lenne szükség, ami igenis képes élményt nyújtani, miközben a bibliai igazságokra épül, azokból indul ki és nem teszi olcsóvá a hitet. Érdemes belegondolni abba is, mit jelent maga az élmény kifejezés: egyszerűbb megközelítésben olyan személyes tapasztalatra utal, ami maradandó lelki lenyomatot hagy az ember benső világában. Az emberek folyton ezt keresik, ezért töltjük meg a kultúránkat számos olyan megoldással, ami valamiféle átélhetőséghez segíti hozzá a lelkünket. Ennek az elementarizált hitéletnek a felépítése lenne a nagy feladat, amelynek - ismétlem - nem az egyház "izgalmasabbá tétele" vagy "a hívők szórakoztatása" lenne a célja, hanem leginkább az, hogy a zagyva misztikusság helyett valós alternatívát kínáljon a hívők és érdeklődők számára. Jogosan bíráljuk azokat az egyházi jelenségeket, amelyek csak az élményt kínálják fel, a pillanatnyi érzelmi hullámvasutazást, de nincs mögöttük korrekt és pláne igeszerű tartalom. Vegyük azonban észre, hogy a mai egyház élménykeresésre koncentráló tömegeire úgy is tekinthetünk, mint annak tünetére, hogy valami hiányzik az egyházból. Van valami, amit a puszta teologizálás, a sok szöveg, a könyvlapozgatás és elmélkedés nem tud megadni - egyébként nekem sem, aki pedig szeretem az ilyen dolgokat. 

Az élménycentrikus kereszténységre nem jó válasz az élmény-csapok elzárása és az sem elég, ha felhívjuk a figyelmet az élménykeresés veszélyeire. Azt is meg kellene mondanunk, milyen az elementarizált hitélet, amikor igenis van pezsgés a hívő körül, miközben a hitélete nem az élményekre épül. A saját gyülekezetemben évek óta próbálunk ilyen dolgokat csinálni, ám be kell vallanom őszintén, ezek egyelőre nem az istentiszteleteken, hanem inkább más közösségi alkalmak keretei között valósulnak meg. Az viszont bizonyos, hogy egy kreatívabb, felcsigázóbb és elementárisabb kontextus megteremtése sokkal-sokkal több munkát követel az embertől - de talán mégis ez a jó út, amin haladni kell. Nem engedhetjük meg magunknak az unatkozás és untatás luxusát, amikor olyan üzenet van a kezeink között, mint az evangélium.