A valóság és az igazság két különböző dolog...

Az elmúlt hetekben volt egy érdekes beszélgetésem Puzsér Robival (majd pénteken megnézhetitek) a metafizika témaköre kapcsán, ami számos olyan gondolatot felszínre hozott, amiről a keresztények általában nem beszélnek. Ennek oka egyszerűen az, hogy a metafizikai eszmélkedés minden bizonnyal túl elvontnak tűnik (az is) - ettől függetlenül azonban mégiscsak érinti a hitünket, a valóság- és igazságszemléletünket.

Mitagadás, töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem is elég fárasztó és kimerítő tud lenni egy idő után a túlbonyolított filozófiai jellegű diskurzus. Aki ült már le azért megnézni valami ócska akciófilmet, bontott már ki üveg bort vagy csinált valami testmozgással kapcsolatos tevékenységet, hogy kiszellőztesse a fejét a sok okoskodás után, az tudja miről beszélek. A többnyire masszív elmélkedésre épülő eszmecseréket sokan értelmetlennek és értéktelennek vélik, pedig szerintem van értelmük és értékük is, csak vámpírként képesek lemeríteni az ember tartalékait.

Puzsér Róbert most írt egy vaskos könyvet Metafizika címmel, úgyhogy azt gondoltam, üljünk már le egy asztalhoz erről (is) beszélgetni. Sikerült, habár véleményem szerint voltak olyan pontjai az egész diskurzusnak, amit talán többször kell majd visszanézni, hogy valamennyire követhető legyen. Maga a  metafizikai témafelvetés azonban az igazság-valóság kérdéséről önmagában is izgalmas és értékes - s persze nem új, hiszen számos formában előbukkan a filozófiai, sőt teológiai gondolkodás eddigi évezredeiben.

Miről van szó pontosan? Próbálom primitíven megfogalmazni! 

Legcsupaszabb megközelítésben arról, hogy amikor a dolgok természetére rákérdezünk, látnunk kell a tényt, miszerint mást jelent a valóság és mást az igazság. Természetesen mi emberek mindkettőt magunknak akarjuk. Azt gondoljuk, hogy a valóságban élünk és többnyire tudni véljük azt is, mi az igazság. Azonban míg a valósághoz meglehetősen konkrét és egyenes út vezet, valamint a valóságot többnyire képesek vagyunk kifejezni a szavainkkal, az igazság bizonyos értelemben kifejezhetetlen, leírhatatlan, fogalmilag szavakba önthetetlen. Mégpedig azért is, mert az általunk használt emberi nyelv (legyen bármilyen csodálatos például a magyar) eleve elégtelen az ilyesmihez. Ezt nem Robi mondja csak, hanem például az ismert 20. századi filozófus, Ludwig Wittgenstein (ld. fotón) is.

Wittgenstein szerint a nyelv kijelentésekből áll, vagyis állításokból, amiket dolgokról teszünk - míg a világ tényekből tevődik össze, ahogyan a dolgok bizonyos módon egyszerűen vannak. Namost, a kijelentések a tények "képei", ahogyan egy térkép is a világ egyfajta képe. A beszélt és írott nyelv tulajdonképpen a világ tényeiről szóló állításokra korlátozódik. A nyelvem határai végső soron egyben a világom határai is lesznek. Úgy is fogalmazhatok, hogy a nyelv írja le a világot, amiben élek - de ez még csak a valóság, nem az igazság.

A nyelv arra való, hogy címkékkel lássuk el a valóság elemeit és beleszorítsuk őket konkrét formákba. Mondok egy egyszerű példát, legyen ez egy 42-es férficipő: ha valaki ránéz, akkor ezt fogja benne látni. Miért hívják ezt a tárgyat "cipő"-nek? Mert ez a szót alkottuk meg rá és egyfajta címkeként így használjuk, legalábbis a magyar nyelvben. Ám ha jól belegondolok, amikor én még kisfiú voltam, édesapám cipője számomra nem feltétlenül csak cipő volt, hanem valamikor autó, amit tologattam a parkettán. Egy csecsemő a 42-es férficipőben egyáltalán nem is látja a cipőt, csak egy tárgyat észlel, amit a szájába vehet és próbálja megrágni. A macskáim számára pedig egy 42-es férficipő egyáltalán nem létezik cipőként, hiszen egy állat tudatában nincsenek emberi szavak és eleve a "cipőség" mint olyan sem valós fenomén egy macskának. Nekik ez csak egy szilárd test, amin nem lehet áthaladni, viszont puha és rá lehet feküdni. Vagyis azt kell mondanunk, hogy a példámban szereplő 42-es férficipő csak a valóságban egy férficipő - de az igazság alapján nem feltétlenül az. Talán így érthetőbb, hogy a valóságot általában nagyon konkrétan éljük meg, míg az igazságról csupán elvontan tudunk beszélni. A valóság pedig attól konkrét, hogy a nyelvi struktúrák használata során formákba öntjük. A dolgok természete azonban valószínűleg az igazság, amihez a címkéket használó nyelvünk révén csak botladozva férhetünk hozzá. Fokozandó még azt is hozzáteszem, a példámban egy 42-es férficipőről, azaz egy kézzelfogható tárgyról esett szó - a helyzet sokkal bonyolultabb, amikor lelki természetű entitásokról (például az érzéseinkről vagy fogalmakról) akarunk konkrét kijelentéseket tenni.

Tudom, hogy mindez meglehetősen posztmodern gondolatnak hangzik, amitől sokan berzenkednek mindazonáltal szerintem abszolút plauzibilis annak fényében, amit eddig a valóság és az igazság kérdésében kiderítettünk a létezésről. Miért jó mindezt végiggondolni? Talán azért, hogy legalább megsejtsük milyen rejtélyes és szövevényes maga az igazság. Talán azért is, hogy felfedezzük, a dolgokat nem tudjuk a nyelv konkrét elemein kívül könnyedén megragadni, az általunk használt nyelv viszont gyakran szemfedőként is működik és a címkék nem világosabbá teszik az igazságot, hanem képesek leplezni azt. És talán azért is, mert meríthetünk belőle magunknak némi alázatot, amikor kényszeresen és szögletesen teszünk kijelentéseket az igazságról.

Nem meglepő, hogy a Szentírás sem teljesen kivétel ezalól, hiszen emberi nyelven lett megfogalmazva. Amikor a Biblia megkísérli leírni az igazságot vagy csak kijelentéseket tenni Istenről, az mindig sok utánagondolást igényel és a nyelv korlátai miatt szükségszerűen hiányos lesz. Isten abszolút, márpedig a nyelv nem az: amikor Istenről beszélünk, az abszolútat végülis viszonylagossá rontjuk le. Ezért nem lehet az abszolút igazságról abszolút módon beszélni. Igen, Jézus szavai számomra igazak, az igazságot (és nemcsak a valóságot) tartalmazzák, de mivel emberi szavakban lettek megformálva, ráadásul nem magyarul, ami hozzám végül megérkezett, az is a nyelv korlátai között szólal meg. Kicsit olyan ez, mint amikor az ószövetségi időkben felépült a jeruzsálemi templom, a szöveg pedig az "átadó ceremóniáról" tudósítja az olvasóját. Salamon nézi-nézi a hatalmas épületet és az első gondolat, ami eszébe jut, csaknem blaszfémnek és ünneprontónak tűnhet egy ilyen emelkedett pillanatban: "hát emberek, ez kicsit lett!". Merthogy Istent az "egek egei" sem képesek befogadni, pláne nem egy templom! A templom, amit egyébként Isten jelenléte ennek ellenére betöltött és amit maga Isten felhasznált, valahol mégis alkalmatlan a feladatra, hogy az Abszolút tere legyen.

Hadd fejezzem be ezt az egész okoskodást amolyan "pünkösdi módra", merthogy a nyelv korlátairól óhatatlanul eszembe jut a nyelveken szólás. Erről korábban már két részben próbáltam írni (itt és itt), most csupán egy töredéket emelnék ki az egész kérdésből. Nagyon érdekesnek tartom, amit Pál említ ennek kapcsán: "Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat." A wittgeinsteini filozófia alapvetései a nyelv korlátairól mintha kissé feloldódnának Pál szavaiban. A nyelveken szóló tehát "titkokat mond", még ő se feltétlenül érti mit beszél, de úgy néz ki, átlépi a normális nyelvtani szerkezetekben beszélt nyelvet és Isten felé fordulva kommunikál. Talán ez egy olyan, spirituális értelemben vett intim pillanat, amikor a szavak már nem a valóságról beszélnek, hanem az igazságról mondanak valamit, aminek artikulálása a valóságban használt konkrét és címkéző nyelv alkalmazásával nem sikerülne. Persze ez spekulatív megállapítás részemről - de egy metafizikai agymenésbe el kell hogy férjen. :-)