Ami a szívemen, az nem a számon - beszélgetés Karsai Dániel ügyéről

Már nem szeretném újra leírni, hogy az alkotmányjogász Karsai Dániel halálos betegségben szenved, és emiatt saját aktív eutanáziájáért lobbizik az Európai Bíróságon. Az ügyet valószínűleg mindenki jól ismeri, hiszen nagyon sokszor előkerült az elmúlt hónapokban - most pedig Ungvári Péterrel beszélgettünk róla egy kicsit eklektikus kivitelben - mert annyira szerteágazó, mert annyira dilemmatikus és mert annyira szomorú is egyben...

A lelkiismeretünk nemcsak arra való, hogy segítsen nekünk eligazodni a jó és a rossz kérdésében, hanem felhasználható egészen más célok érdekében is. Jól tudják ezt a meggyőzés olyan mesterei, mint a reklámszakma képviselői, a nagypolitikában forgolódók vagy akár a világvallások térítő munkáját végző szószólók is. Karsai Dániel borzasztó és valóban mély empátiaérzést kiváltó életnehézsége kapcsán azonban fontos szerintem kiemelni, hogy itt nemcsak az ő érzéseiről van szó - hanem legalább ennyire a miénkéről. Nemcsak ő vívódik és tipródik, de bizonyos értelemben mi is vele tipródunk. Legyünk bármennyire kívülállók, akik nem élnek meg hasonló krízist, ez nem azt jelenti, hogy érintetlenek maradunk és rezignáltan állunk hozzá az ő személyes kálváriájához. Mitöbb: ez olyannyira nem így van, hogy pont az érzéseinkre apellálva próbálják velünk ezt a kérdést eldöntetni.

Meg is állok ennél a bokornál egy pillanatra. Ezt most nem feltétlenül Karsaival kapcsolatban, hanem általánosságban írom: a mai nyugati világ terében rendre a lelkiismeretem, az érzékenységem, az empátiára való fogékonyságom mentén próbálnak meggyőzni különféle ügyekről. A szeretetre hivatkozva akarják, hogy legyek támogatója a melegházasságnak - elvégre ki vagyok én, hogy gátoljam két önálló felnőtt ember szerelmét? A tolerancia érzését ébresztgetve igyekeznek arra hajlítani, hogy elfogadó legyek más vallások vagy misztikus spiritualitások kapcsán - hiszen a tolerancia fontos érték, no meg ki vagyok én, hogy azt állítsam, csak az én hitem igaz? És az empátia mentén érzek most egy szívem felé irányuló ostromot, hogy bólintsak rá az aktív eutanázia előtti kapunyitásra - hiszen csak nem akarom, hogy Karsai Dániel értelmetlenül szenvedjen? Milyen alapon korlátozom őt abban, hogy dönthessen a saját élete végéről?

Vagyis: szeretet, tolerancia, empátia. Csupa olyan érték, amit minden épeszű ember a magáénak vall és aligha kívánkozik arra, hogy akármilyen konstellációban szembekerüljön ezekkel. 

Mégcsak azt se állítom, hogy makacs keresztényként nem csap meg engem ezeknek a szele. Azt a szelíd ostorozást viszont nem szeretem, ahogyan ma használják ezeket a nekem is fontos értékeket - ráadásul velem szemben. De attól még el kell ismernem, ezek az ostorcsapások rám is hatást gyakorolnak. Sőt, töredelmes vallomást teszek az olvasónak: szívem szerint azt mondanám, engedjék meg Karsainak az aktív eutanáziát. Igen, tegyék lehetővé szegénynek, hogy elkerülje a brutális szenvedést, aminek ráadásul végig a tudatában lesz. Hozzanak létre, alakítsanak ki olyan jogszabályi környezetet, ami szigorúan "körbepárnázza" az aktív eutanáziát, hogy ahhoz ne férhessen hozzá ezentúl bárki, csakis azok kapjanak rá lehetőséget, akik bizonyítottan nagyon rászorulók. Ezt mondja tehát a szívem, az empátiám, az őszinte együttérzésem Karsai Dániellel, és ezt nem győzöm hangsúlyozni újra meg újra. Néhanapján eszembe szokott jutni és szomorú leszek. Elképzelem milyen lehet, hogy egyik nap még akármilyen színű övet szereztem egy küzdősportból - aztán rövid idő múlva már nem tudok az ágyból sem kikelni. Erre nincs jó szó, ideillő kifejezés. A "sajnálom" meg az "együttérzek" nevetségesen semmit sem mondanak és elszállnak a levegőben.

Ugyanakkor az a helyzet, hogy nem bízok meg az érzéseimben. Pont azért, mert ismerem annyira magam, hogy így tegyek. "Ami a szívemen, az a számon" - tartja a bölcs mondás, de van, amikor ezt bizony felül kell bírálni. Még akkor is, ha ez most embertelenül nehéz. Karsai Dániel ügye neki elsősorban mélyen személyes és egzisztenciális válság - ami teljesen érthető -, nekem viszont nyilván nem az. Rendkívül fontos azonban rámutatni, hogy ő maga sem csak személyesnek véli a saját ügyét, vagyis tudatában van annak, hogy az ő ügye nemcsak az ő ügye, az ő története nemcsak az ő története - hiszen azért lobbizik és törekszik, hogy mások előtt is ajtót nyithasson az aktív eutanázia kérdésében. Időközben már csatlakoztak is hozzá olyan sorstársai, akik szintén ebben a betegségben szenvednek.

Innentől viszont kicsit más a leányzó fekvése. Ha egy ügy túlmutat egy emberen, ha egy egész társadalmat átformáló jelentőségűre kíván növekedni, a személyes érzéseknek zsugorodni szükséges. Bármekkora is az együttérzés az ember szívében, egyszerűen nem lehet érzésekre alapozva meghozni egy döntést, ami hosszú távon egy többmilliós közösséget érint. Ez persze nem azt jelenti, hogy az érzéseket teljesen ki kell iktatni, de azt mindenképpen, hogy a racionalitásnak és józanságnak felül kell ezeken kerekednie. Nem azért, mert ridegek és hidegek vagyunk, hanem pont ellenkezőleg: becsüljük annyira Karsai Dániel felvetéseit, hogy nem érzelmi alapon hozunk döntést róluk, hanem alaposan megfontoljuk őket. A dolog persze innen válik bonyolulttá és nagyon régi rétegek, régi vitatémák, sokszor előkerült kérdések újra felvetését is magával hozza. 

Nos, ezekről a kérdésekről - kissé eklektikus és csapongó módon - beszélgettem most Ungvári Péterrel egy podcast epizódban. Nem lesz tőle jó kedvetek, ha megnézitek, de ez nem is kabaré. A műsorban nem oldottunk meg semmit, csak összeraktuk, ami eszünkbe jutott. Mégis, talán felmerültek szempontok, látásmódok, érzések és érvek. S miközben ezeken gondolkodunk, figyelni fogjuk az eseményeket is, hiszen a tervek szerint januárban kiderül, hogyan döntött Karsai Dániel ügyében az Európai Bíróság. 

A műsor megnézhető itt: