Az Odafelvalókkal törődő - Fényes Lóránd földlakóval beszélgettem

Bevallom őszintén, én nemcsak a csillagokat, hanem a csillagászokat és az asztrofotósokat is csodálom. Bennem nincs akkora türelem, odaadás és lelkesedés, ami az égi tüneményekkel való foglalatossághoz szükséges: azt hiszem túlságosan is földlakó-típus vagyok. Nem így Fényes Lóránd, aki a képmutatás elképesztően magas szintjére jutott és mégis úgy kezdte a beszélgetésünket, miszerint alá kellett hullania ahhoz, hogy igazán felemelkedjen...

A podcastomban mostanra elég sokféle vendég megfordult, de olyan nem nagyon, aki saját magáról kimondta volna, hogy büszke ember volt a sikerei miatt és ezért megérdemelte, hogy Isten kicsit letaszigálja saját trónjáról. Persze hozzáteszem, emberi számítás szerint ilyenkor lehetne mondani, hogy Lórándnak volt némi oka a büszkeségre: számos rangos nemzetközi elismerés, publikálás a National Geographic magazinban - és milyen már az, amikor a NASA szemlézi a képeidet? Ezzel a teljesítménnyel már lehet házalni, és mégis olyan hübriszhez vezetett, hogy Lórándnak "le kellett tennie az arcát" - most pedig már önmaga kedvéért fotózza az eget, a sikerei pedig nem csökkentek, hanem továbbra is növekednek.

Őszintén bevallom, számomra valahol felfoghatatlan, hogy amint esténként felnézek az égboltra, egy időgépet látok a fejem felett. Ami ott van, az maga a múlt - még a Holdat sem teljesen valós időben szemlélem. Teljesen igaza van Fényes Lórándnak, hogy az asztrofotózás a természetfotózásnak egy különösen izgalmas határállomása: egyszerre van esztétikai, tudományos és metafizikai tartalma. 

Utóbbi kapcsán a műsorban kérdeztem is tőle, mit mondana annak a kedves ismerősömnek, aki egyenesen berzenkedik az általa készített képektől: mert mindig az jut eszébe a csodás galaxisokat és csillagködöket látva, hogy mekkora kis senki, milyen jelentéktelen nulla az Univerzumban. (Egyébként a kérdéssel már korábban foglalkoztam itt a blogban is.) Nagyon megfogott Lóránd válaszában az a gondolat, hogy az égbolt szemlélése valahol minket is leleplez önmagunk előtt: nem baj, ha negatív előjelű az élmény, mert rákényszerít bizonyos dolgok (például saját jelentőségünk) végiggondolására. Valahol tehát miközben a határtalan Univerzumot bámuljuk, az bennünket is vizsgáztat saját magunkról. Az égbolt metafizikai élménye olyan üzenet, amit érdemes meghallani és megrágni.

A Lóránddal készült beszélgetést pedig pláne érdemes megnézni: itt máris megtehetitek!