A haláltéma nem engedi el végleg az embert - csak szünetet tart a fejünkben. Ezen a héten azonban három, egymástól teljesen különböző forrásból is elém került a dolog. Egyrészt, volt egy kiváló apologetika konferencia, ahol Békefi Bálint tartott egy remek előadást a transzhumanizmusról és a tudatunk lehetséges feltöltéséről (mint amivel "túlélhető a halál"), másrészt olvasom Tom Morris filozófiai bevezetőjét, ahol most éppen ez az adott fejezet témája, harmadrészt pedig dolgozom egy könyvön, melyben ez a kérdés is szerepet játszik. No meg amúgy is esik az eső, úgyhogy a haláltéma jól illeszkedik az általános hangulathoz is. :-)
Tom Morris népszerűsítő könyvében próbál felsorolni materialista válaszokat a halálproblémára. Az egyik ezek közül a társadalmi halhatatlanság, vagyis nagyjából az a gondolat, miszerint amit földi életünk során véghezviszünk, majd a gyermekeink génjeiben és neveltetésükben, valamint a közösségi tudatban fog továbbélni. Thomas Campbell skót költő mondta egyszer: "Ha élünk a hátrahagyottak szívében, nem halunk meg." Ehhez hasonló, csak még anyagibb megközelítés a kozmikus halhatatlanság érve, amely azt hangsúlyozza, hogy amikor meghalunk, a testünk molekuláira bomlik és beépül a környezetbe, a növényekbe és állatokba, vagyis valamiként egybeolvadunk az univerzummal, a valósággal, amiben most önálló entitásként létezünk. No, hát az ilyesféle "halhatatlanságokról" csakis Woody Allen szellemes mondása jut eszembe: "Kérdezték, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében? Én inkább a lakásomban szeretnék tovább élni."
Ezek a materialista válaszok a legtöbb ember számára elégtelenek. Van azonban egy mostanában egyre erősödő felelet is a materialista oldalon, amit transzhumanista halhatatlanságnak is nevezhetnénk. Ennek megközelítése szerint az ember tudata (agyi és idegi állapota) valamilyen módon tárolhatóvá válik, rögzíthetővé, így adathalmazként feldolgozhatóvá is a megfelelően korszerű informatikai megoldások segítségével. Nem néztem ennek utána, a bevezetőben említett apologetikai előadás konkrétabb számokat hozott erről a sci-fi műfajából már régóta ismerős megoldásról - amit bármilyen hihetetlen is, többen komoly elszántsággal kutatnak, ráadásul pénzért és fizetésért. A digitalizált tudat a transzhumanizmusban visszatérő toposz, és olyan személyiségek kardoskodnak mellette, mint például az ismert író és gondolkodó Yuval Noah Harari.
Szeretném megismételni, hogy nem vagyok a kérdés szakértője - most csak annyit kívántam erről mondani, hogy létezik olyan látásmód, miszerint a halál legyőzése végső soron technológiai kérdés, amit a kellően fejlett műszaki lehetőségek révén egyszer majd meg lehet valósítani. Így szól tehát a transzhumanizmus eszkatológiája a boldog digitális eljövendőről. Azon túl, hogy én nem hiszek ennek a realitásában, van egy filozófiai-tudományos probléma is vele. Ha jól ismerem az általános tudományos magyarázatokat, az Univerzum előtt alapvetően két út áll a távoli jövőt illetően: az egyik a lassú hőhalál (az entrópia maximuma), a másik a "Nagy Reccs", amikor a táguló univerzum mintegy "visszafordul" és magába roskad. Akármelyiket is tartjuk szem előtt, örök életről semmiféleképpen nem beszélhetünk, mármint ha az örök kifejezés alatt valamiféle abszolút időtlenséget értünk. Ha létezne is digitális megoldás az emberi tudat konzerválására, a testünk elbomlását túlélhetnénk, de az egész Világegyetem pusztulását aligha.
Így pusztán materialista alapon nehezen tudom elképzelni, hogy a "halál, hol a te fullánkod?" kérdést adekvát módon lehetséges megválaszolni. Lélektanilag viszont nagyon érdekesnek tartom a transzhumanista "nyújtózkodást", hiszen remekül megmutatja azt a sóvárgást, amivel az ember kívánkozik az elmúlás elkerülésének akármilyen megoldását illetően.
Mondani sem kell, az idealista válaszok már nem a materializmus, hanem a (szubsztancia)dualizmus oldaláról érkeznek, amely azzal számol, hogy az ember rendelkezik egy nem-anyagi természetű komponenssel, ami éppen emiatt képes az anyagi oldal pusztulását túlélni. De honnan tudjuk vagy sejtjük, hogy egyáltalán van ilyen komponens? Mi bizonyítja ezt? Ezzel a kérdéssel már foglalkoztam a blog korábbi írásaiban (nem kívánom megismételni), csak azért említem újra, mert érzésem szerint ha valaki a halállal nem kíván megbékélni, nehezen fog tisztán materialista úton belátható és valamiféle megelégedettséget nyújtó érzést találni.
No persze a kőkemény materializmus egyáltalán nem is akar mást választ adni annál, minthogy szimplán nyugodjunk bele, hogy meg fogunk halni. De meg lehet ebben nyugodni? Az érv egyszerűen úgy szól, hogy mivel a halál az abszolút vég, ezt a nemlét örökkévalósága követi - ami nem kell, hogy izgasson minket. Hiszen ahogyan nem aggódtunk a születésünk előtti nemlétezésünk miatt sem (ezt hívhatjuk a "múlt örökkévalóságának"), úgy a halálunk utáni nemlétezésünk sem lesz rosszabb, hanem pont ugyanilyen lesz. William Hazlitt angol filozófus szerint: "Volt idő, amikor még nem léteztünk, ez nem foglalkoztat minket - akkor pedig miért nyugtalanítson minket az, hogy eljön majd az idő, amikor megszűnünk létezni?"
Csakhogy ez a gondolatmenet problémásnak tűnik, mert igenis van különbség a múlt és a jövő között. A múlt folyamatosan távolodik tőlünk, azaz a születésünk előtti "nemlétezésünk" egyre kevésbé zavar (ha egyáltalán). A jövő ugyanakkor folyamatosan közeledik hozzánk. A múlttól nyilván nem félünk annyira, mivel nem számítunk arra az élményre, hogy szembesülnünk kell vele. Egy tőlem távolodó nagy teherautó kapcsán nem érzek szorongást - de egy hozzám egyre közeledő, elkerülhetetlennek tetsző miatt nagyon is. Ez perdöntő különbség. Nem csoda tehát, hogy az ember kétségbeesésében ki akarja húzni a címben említett fullánkot.
De mi van akkor, ha valaki tényleg kihúzta?
Szia Sytka!
VálaszTörlésNyilván a materialista gondolkodásban sok más lehetőség nincs, mint a mosolygó nihilizmus. Egy időben feldobált nekem valamelyik közösségi médiás algoritmus egy filmrészletet, amiben egy karakter épp arról beszél mosolyogva, hogy senki nem fog rá emlékezni. És hogy ez így rendben van, nincs baj vele, ennyi az emberi élet, egy pillantás, tulajdonképpen semmi nyoma nincs, de nem is kell, hogy legyen, és kész. És ez elég.
Engem mostanában a kérdés apologetikai-missziológiai vetülete érdekel egyébként. Tegyük fel, hogy a halál az tényleg a nemlét "állapota". Nirvana. Ez a default elképzelés a nyugati világban. Hogy lenne valamilyen tudatos, nem materiális létezés, az jobb esetben bárgyú vigasztalás a gyászban, rosszabb esetben rémmesékkel ijesztgetés, de egyik sem vehető igazán komolyan.
DE ha elfogadjuk ezt az alaplállást, hogy a halál fogalma a Bibliában nem valami körmönfont metaforája az Istentől való elszakadás állapotának, hanem tényleg az elsődleges jelentésről (ok: amit a mi kultúránk annak gondol) van szó, attól még továbbra is igaz, hogy "utolsó ellenségként eltöröltetik a halál", vagyis az evangélium akkor is örömhír, ha nem valami örök tudatos szenvedéstől szabadít meg, "csak" a nemléttől.
De mit jelent ez egy olyan kultúrában, ahol a nemlét semlegessé, esetleg vágyottá válik (ld. eutanázia kérdéskör)?
(Ez csak zárójel, de a fizikalizmus-dualizmus között létezik egy csalóka középút, az emergencia-elmélet, ami abból indul ki, hogy VAN lélek, de csak mint az evolúciós folyamat által "létrehozott" funkció, ami valahogy azonban mégis több, mint a fizikai valóság általá létrehozott érzéki csalódás, viszont attól nem elválasztható)
Az emergenciajelenség szerintem is csalóka középút, hiszen végső soron a lélekfunkció ott is az anyag terméke, és nem képes önálló entitásként fennmaradni. Egyébként - érdekességként - a lélekalvást valló vallási mozgalmak (pl. az adventizmus) még osztoznak is a materialista ideológiával abban, hogy a halálban az ember teljesen, mindenestül megsemmisül, semmi nem éli túl a halált. Az idealizmus ott kezdődik, hogy Isten újrateremti majd, amikor eljön a pillanat. Ezt csak azért írtam most le, mert még ha valaki a materializmust is választja, nem feltétlenül kell ateistának lennie...
Törlés"És hogy ez így rendben van, nincs baj vele, ennyi az emberi élet, egy pillantás, tulajdonképpen semmi nyoma nincs, de nem is kell, hogy legyen, és kész. És ez elég."
Elképesztő, hogy ez mennyire nem elég valójában és hogy mennyire elemi erővel dolgozik az ember személyiségében az a gondolat, hogy reményre vágyik, túlélésre, nem hajlandó belenyugodni az élete végességébe. Mondhatjuk erre - és nyilván ennek van is alapja -, hogy ez evolúciós örökségünk (mármint az, hogy kapaszkodunk a létezésünkbe és nem akarunk meghalni), a halálfélelem és az életösztön természetes működésünk része, és ezért találtuk ki az idealista válaszokat, a vallási feleleteket. Én most nem is akartam ebben a bejegyzésben döntést hozni arról, hogy van-e lélek vagy nincs, van-e élet a halál után vagy nincs. Csak arra akartam rámutatni, hogy a legtöbben nem tudunk úgy élni, hogy rezignáltan beletörődjünk és boldogan tudomásul vegyük, hogy meghalunk. Akár vallásos valaki, akár nem, saját elmúlására nem tud szenvtelenséggel gondolni.
Az ókori ember örökké akart élni, kereste ennek a titkát. (Pl. kaját, pénzt és dezodort rakott a kriptába, gondolván, hogy az lesz a tuti.) Szintúgy kereste az ideális világ receptjét. Ezért volt Jézus idejében általános Messiás- és üdvösségvárás: Messiás = a világot tökéletessé tevő politikai vezető; üdvösség = örök élet és pasiknak ingyen sör / csajoknak korlátlan romantika. :)
VálaszTörlésA mai ember többet tud, tudja, hogy a DNS igazából, ha belegondolunk, intergenerációs örök élet, szóval ez meg van oldva már itt, a földön.
A tökéletes világ pedig a "tehetség x erőfeszítés x szerencse = előrejutás" képlet elfogadása. A pokol meg a lázadás ez ellen. Szóval, ez is meg van oldva.
Mai ismereteink fényében "kereszténység = ideális interperszonális etika". Sokféle interperszonális etikát kipróbáltunk már, és mind rosszabb eredménnyel járt, mint a Jézus által tanított.
De akkor szerinted a Kriszusban való hit nem ad örök életet? Vagy milyen értelemben értelmezed azokat az evangéliumi textusokat, miszerint aki hisz a Fiúban, "ha meghal is él"?
Törlés