A szőrszál és hasogatása a Chosen kapcsán

Az elmúlt hónapokban viszonylag sok időt töltöttem a "The Chosen" című sorozattal, amiről egyszer már írtam itt a blogomban, sőt egy podcast műsorban is beszélgettem róla - ráadásul éppen holnap tartok majd előadást arról, hogyan helyezhető el a produkció a krisztusfilmek sorában és milyen alkotói szándékok vezérelték a készítőket. Ahogy olvasgatom a The Chosen-t érintő kritikákat, egyre kontrasztosabban jelenik meg a tudatom felszínén az a szó, ami a legtöbb bíráló írást összefoglalhatja: szőrszálhasogatás.

A szőrszál bizony iszonyú vékony, és hát a helyzet az, hogy már csak ezért is nehéz hasogatni. Mégis sikerül, ha az ember nekiveselkedik, márpedig minél inkább áll egy adott dolog - zene, könyv vagy éppen egy film - a reflektorfényben, egy idő után rajzani kezdenek a fény körül azok, akik készek a szőrszálhasogatásra. Tudom, hogy ezek a szavak egyfajta keserű szájízzel megformált véleményt tükröznek, de őszintén ez volt a benyomásom a Chosen-t utolért kritikák egy jó részéről.

Természetesen szó sincs róla, hogy ez a sorozat tökéletes volna, vagy ne lehetne fogást találni rajta. Mert azt mindenen lehet. Az is teljesen normális dolog, ha valaki a nyilvánosság elé lép, számoljon azzal a lehetőséggel, hogy a tevékenységét a többiek megítélik, mérleget vonnak, artikulálják a gondolataikat. A The Chosen nem tökéletes film, persze, hogy nem az. És nem élvez semmiféle mentességet a bírálatok alól. Szabad és kell is józanul szemlélni.

Azonban látványos, hogy a kritikák többsége milyen kifejezetten buta módon közelít a filmhez. Meglepő például, hogy több népszerű szerző szerint mennyire problémások azok a dramaturgiai megoldások, melyek "kipótolják" a bibliai narratíva réseit. Azaz a produkció számos esetben eljátszik a gondolattal, hogyan történhettek az evangéliumban leírtak a valóságban - és amiről nem olvasunk, azt a művészi szabadság módján sajátosan tálalja. Nyilvánvaló, hogy ennek egyaránt vannak veszélyei és lehetőségei. Ugyanakkor számonkérni ezt a tényt meglehetősen furcsa egy olyan műfajú filmtől, ami deklaráltan és éppen a műfaji sajátosságai miatt is él ezzel a lehetőséggel. No meg egyébként: amikor a Biblia szövegét olvassuk, mi is pontosan ezt tesszük - mármint ha figyelmes olvasók vagyunk. Hát nem az a normális, hogy az ember saját fantáziájával kitölti a szöveg réseit? Ez vajon nem egy ösztönös tett, ami narratív énünk természetes működéséből fakad?

Ennél is furcsább azonban, amit Kate Orson ír cikkében: "minden új kereszténynek, aki úgy gondolja, hogy a The Chosen segíthet neki jobban megérteni a Bibliát, inkább azt javasolnám, hogy keressen egy pontos, de könnyen olvasható fordítást (az ESV az egyik kedvencem), és egy jó tanárt." Nem világos azonban, hogy miért kell a filmet kiváltani ilyesmivel? Eleve egy kifejezetten vizuális dolgot mennyire képes egy írott szöveg helyettesíteni? Azt az élményanyagot, amit egy színes-szagos-hangos filmélmény nyújt a maga vizuális eszközeivel, egy papírra nyomtatott szöveg valószínűleg képtelen pótolni - ahogy az olvasásélmény is biztosít olyasféle átélhetőséget, amire a mozgókép képtelen. Miért ne lehetne mindkettőt egyszerre alkalmazni és a bibliai szöveg mellett a sorozat által felvázolt értelmezést is megtekinteni - ami tapasztalatom szerint még segíthet is a narratívák továbbgondolásában, megértésében.

Ami azonban most nagyon felkapott lett a film kapcsán, hogy állítólag erős mormon befolyás alatt készül a produkció. A Mormon Egyház biztosítja a tőkealapot, beleszól a koncepcióba, sőt még a díszletek egy részét is szállítja. A rendező Dallas Jenkinsnek pedig vannak mormon barátai. Mindamellett, hogy ezeknek a pletykáknak egy jó részét az alkotók maguk is többször is cáfolták, meglehetősen butácskának is tűnik a felvetés. Másként fogalmazok: végignézve a sorozat első három évadát én ugyan semmi kifejezetten és határozottan mormon teológiára utaló jelet nem találtam - ha van is egy-egy motívum, amit össze lehet kapcsolni a mormonizmussal, az annyira látens a narratíva szövetében, hogy említésre sem méltó. A Mormon Egyház helyében nagyon elégedetlen lennék, ha ilyen mértékű támogatás mellett ennyire rejtett maradna az a teológiai koncepció, aminek terjesztésére szerettem volna felhasználni a sorozatot...

A film koncepcióját érintő egyik legjellegzetesebb kritika arra is felhívja a figyelmet, hogy a film nem igazán provokatív, azaz egy meglehetősen konvencionális Jézus-képet mutat. Élesebben megfogalmazva, ez nem Martin Scorsese Jézusa, a "Krisztus utolsó megkísértése" c. produkcióból, amiért csaknem kiátkozta a rendezőt a katolikus egyház. Kétségtelen, hogy a The Chosen jézusábrázolása tudatosan közelít az evangéliumi karakterhez - azonban szerintem most pont egy olyan világot élünk, ahol ez számít provokációnak. A blaszfémia ideje lejárt a mozgóképes Krisztusok tekintetében olyan értelemben, hogy főleg a szerzői filmek világának sikerült már sokféle igazán botrányos Jézus-ábrázolást kitermelniük. Ma az a botrány, ha a bibliai Krisztus-karakterhez közelít egy film, ha úgy tetszik konvencionális kép kerül a képernyőre.

Egyszóval és röviden, ezek a kritikák sokkal inkább egy rosszhiszemű megközelítés karakterjegyei számomra, mintsem teológiai szempontból komolyan vehető szempontok. Persze ez végső soron jó hír a film szempontjából - aztán majd meglátjuk, merre fut ki az egész. Nem vagyok kifejezetten rajongója a filmnek, sem fogadatlan prókátora, sőt a keresztény filmeket általában rossznak, didaktikusnak és filmnyelvi megoldásaiban is erőtlennek szoktam érezni. De most végre úgy tűnik, mintha lenne egy jóval vállalhatóbb produktum is - amin láthatólag nem sikerül igazán fogást találni.