Engem is meglepett, hogy az előző bejegyzésben feszegetett igazán klasszikus kérdés - vagyis a bűn mibenléte - ilyen nagy diskurzusba torkolló fejtegetésekhez vezetett. Az ember azt gondolná, ezek már "túltárgyalt" témák, amihez nehéz utat találni. Örülök, ha tévedtem: így is nagyon keveset foglalkozunk és beszélünk a bűnről, ami annak bibliai szemléletmódját illeti. A téma kapcsán egy még elhanyagoltabb területre szeretném a fókuszt irányítani, ráadásul nem is kicsit provokatív módon: magára az ördögre, akivel kapcsolatban még azt is felvetem mennyire lehet személyként értelmezni...
Lehet, hogy tévedek, de a Sátánról szóló tanításokat és eszméket boncolgató könyvektől nem roskadoznak a polcok - mármint ami a biblika teológiát vagy dogmatikát illeti. (A szappanos köteteket és a "pokolbanjártamötpercet" típusú műveket most nem bolygatnám...) Persze az ördög menjen a pokolba! - kiálthatunk fel, de az az igazság, hogy a Sátán személyének ez a mellőzése szerintem sokkal inkább táplálkozik abból a dologból, hogy nem akarunk nevetségessé válni. Elvégre a felvilágosult világhoz felvilágosult hit illik, amibe belefér a bennünket szeretgető Jézus figurája, de a patás ördög a népmesék lapjaira való. A modernitás eszmélkedése amúgy is az illúziók birodalmába űzött minden szellemit - a technológia korában élő emberek nagy százaléka hisz valamilyen "Jóistenben", de az ördög valóságát tagadja.
Az kétségtelen, hogy a Szentírásnak nincs túl sok mondanivalója az ördögről. Ráadásul az a kevés is, ami van, jelentős változáson esett át a vallástörténeti kutatások szerint. A Sátán alakja a Biblia kései adaléka: Isten és a gonosz viszonyáról az ószövetségi korai szövegek bizonytalan képet adnak. Az időben legősibbnek tűnő textusokban a Sátán egyáltalán nem szerepel, később is inkább egyfajta általános "ellenség" képében jelenik meg, aki valamiképp Isten szolgálatában áll (gondoljunk itt Jób könyvére). A legszembetűnőbb példa az a népszámlálás, amire Dávid király engedi magát elcsábítani. A 2Sám 24,1 szerint Isten vitte bele a dologba Dávidot, de az 1Krón 21,1 alapján a Sátán volt a hibás. A kutatók szerint utóbbi szöveg a későbbi. Az Újszövetség ehhez képest már sokkal direktebb módon beszél a Sátánról, mint a gonosz és a bűn megtestesítőjéről.
Amit itt elsőként fontos nekünk, hogy a sátán Isten valamiféle ellenlábasaként, de nem Vele egyenrangú félként jelenik meg - nem lehet tehát azt mondani manicheista-dualista teológiával, hogy Isten az érme egyik, a sátán a másik oldala. A kettő nem említhető egy lapon, azaz egy érmén. Nagyon tetszik Augustinus megfogalmazása: a gonosz privatio boni, azaz a "jótól való megfosztás". Ha ez így van, akkor a bűn és a rossz nem egy önálló erő, hanem parazita, ami a jóból él, a jót akarja megfosztani a maga valóságától. Tehát: a bűn a jó hiánya. Nem volt része az eredeti tervnek, hanem élősködőként működik a teremtésben. De hogy került bele a levesbe? A kígyó miatt? A sátán volt? Egyáltalán: ki a sátán?
No, itt kezdődik a provokatívabb szakasz, amit most két holland teológus, Gijsbert van den Brink és Cornelis van der Kooi szerintem kitűnő dogmatika könyvében olvastam. A kötet alapvetően inspiráló és számos vitaindító tanítást hoz, de a sátánról szóló kis szakaszt azt hiszem még emésztenem kell - ha egyáltalán meg tudom emészteni. A szerzőpáros ugyanis azt mondja, hogy amikor az egyház Krisztus nevében imádkozik Istenhez, Őt személyként ismeri el. Ha a személylétet olyan fogalmakkal írjuk le, mint a megszólíthatóság, felelősség, integritás, áldás és jóság, akkor Isten mindenképpen személy. Isten az őskép (analogans), mindenki más csupán származatott értelemben személy (mint hasonmás). A személy ilyen tartalmától az ördög viszont messze áll. Az ördög a dezintegráció, elidegenítés, üresség és átok entitása, a személytelenítést végzi. Ilyen értelemben inkább antiszemély, mintsem személy. Aki a hatalmának enged, dezintegrálódik, szétesik, elveszti önmagát. C.S. Lewis sci-fi regényében (Perelandra) a sátán belebújik az egyik szereplőbe, akit innentől "the Un-man"-nek hívnak, azaz "Embernélküli"-nek, mintha csak arcát veszítené, megszűnne valaki lenni. Az ördög szó görög eredetije egyébként a diabolosz, azaz szétdobáló, tehát maga az elnevezés is a szétszórásra és dezintegrálásra utal.
Persze a szerzők is tudják, hogy a Biblia személyjelleggel ábrázolja az ördögöt, akit Jézus megszólít - és nem is tagadják, hogy valamikor így kell kezelni. De beszélünk róla mindkét értelemben: Gonoszként (nagybetűvel) és gonoszként is (ami inkább a hatásmechanizmusaira utal). Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, a "szabadíts meg a gonosztól" passzus görög szövegét (apo tú ponéru) lehet személyes és személytelen értelemben is értelmezni. Kicsit talán fel is sejlik ebben az a homályosság, ami az ördög létét körbeveszi.
Mielőtt valaki félreérti: nem állítom, hogy az ördög nem lehet személy. Azt a gondolatot vetettem fel, hogy ha a személyt a megszólíthatóság és integrativitás fogalmai felől közelítjük, ezek nem igazak a sátánra. (Érdekes azonban mondjuk a Mesterséges Intelligencia kontextusában is ezt végiggondolni!) Akárhogyan is, a gonosz / Gonosz a bűn forrásaként tűnik fel a Szentírás lapjain. Nem az ember bensejéből támad a bűn, hanem mintegy megérkezik hozzá és megfertőzi. Ha erre gondolok, akkor viszont problémásnak tűnik a sátánt nem személyjelleggel elképzelnem: hiszen nem egy erő hatására engedett az ember a nyomásnak, hanem egy vele interakcióban álló, nagyon is személyes jellegű kérés áll a háttérben - amit az Őstörténet a kígyóval szimbolizál. Azaz megint oda lyukadunk ki, hogy ez az öreg kígyó meglehetősen síkosnak bizonyul, és hatékonyan csúszkál ki a gondolatcsapdáink elől. Nehezen tudjuk befogni.
Érdekes irány egyébként. A gyakorlati szabadítószolgálatos tapasztalat azért nem ebbe az irányba mutat, de itt különösen nehéz elválasztani, hogy mi az, ami értelmezés, és mi az, ami valóság.
VálaszTörlésÉpp most hallgatom Tim Mackiék káosz sárkányok sorozatát, és ők is megálltak ott egy picit, hogy a káosz, a nemlét, a semmi, az tulajdonképpen nem valami, hanem a valaminek a hiánya. Nem létezik.
De a semmibe visszarángatni igyekvő erők szimbólumai (leviatán, nahas, tanninim, bukott csillagok stb.), amik mögött van valami spirituális valóság is, hatnak ránk, az biztos. Az Édenben a kígyó féligazságokkal épp arra akarta rávenni az embert, hogy a nemlétbe a saját döntésével jusson vissza.
És a narratívában nagyon érdekes, hogy bár Isten azt mondja, hogy ellenségeskedést támasztok a te magod és az asszony magva között, a következő történetben sehol egy kiskígyó. Viszont ott van az asszonynak két magva is - akik közül az egyik lesz tulajdonképpen a káosz ügynöke. "Viperák fajzatja", ugye. A kígyó lehet a testvérem is.
Pedig Isten szólt Káinnak, hogy "a bűn az ajtó előtt leselkedik, és vágyódása van rád, de te uralkodjál rajta". Ott az ajtónál valami elbújt, rejtőzködik, támadni készül, a káosz uralmát akarja visszahozni. A kígyó mésgem tűnt el, csak épp nem kígyó a neve, hanem bűn.
A bűn személyes, mert a káosz erői személyeket "toboroznak" a saját ügyüknek.
De azért van ebben az egészben valami nagyon megnyugtató is. A káosz nem Isten ellensége. A káosz a teremtés ellensége. Mi dönthetünk, hogy a káosz, vagy a rend, a teremtés oldalán harcolunk. De Isten nem egy súlycsoportban van a káosz erőivel, mert nem Ő maga a rend, hanem a rend Teremtője.
"De Isten a királyom kezdettől fogva, aki szabadító tetteket vitt véghez a földön. Te szorítottad vissza erőddel a tengert, te törted össze a tengeri szörnyek fejét. Te zúztad szét a Leviátán fejeit, és a puszta népének adtad eledelül."
(A Perelandrában egyébként Westont az én fordításomban nem-embernek hívják, ami szerintem találó. Ha Maleldil az embert a saját képére teremti, és küldetést ad neki, hogy képviselje a világban a teremtést, a rendet, akkor ha valaki átadja magát teljesen a pusztulás erőinek, onnantól megszűnik embernek lenni, mert megszűnt kép-hordozónak lenni. Ha a nemlét, a semmi képét hordozzuk, akkor pedig magunk sem vagyunk semmik)
Törlés"A káosz a teremtés ellensége. Mi dönthetünk, hogy a káosz, vagy a rend, a teremtés oldalán harcolunk. De Isten nem egy súlycsoportban van a káosz erőivel, mert nem Ő maga a rend, hanem a rend Teremtője."
TörlésPontosan, ez nagyon jó megfogalmazás, és a 74. zsoltár, amit utána idézel, rendkívül idevágó!
Talán annyi kiegészítés még: a káosz ellen harcolhatunk, de soha nem szoríthatjuk ki teljesen. Van abban valami iszonyatos (és itt mán megint az eredendő bűn felé kanyarodunk vissza, elnézést ;-)), hogy a káosz már a Paradicsomban is jelen van a kígyó formájában. Azaz az elvileg ideális kezdőállapot része!
Ugye a pairideiza perzsa kifejezésből jön a paradicsom szó, ami eredetileg egy fallal körülvett kert volt (királyi udvarokban álltak ilyesmik). Erre mondja Jordan Peterson, hogy nem lehet a valóság egy szeletkéjét elkeríteni egyfajta kis Paradicsomként - előbb-utóbb felüti benne a fejét a káosz. A kígyó bekerül vagy bent van/lesz az elkerített részben: mert nincs hermetikus elzárás. Ez szerintem roppant tanulságos. A világ kezdetén az sem volt elég, hogy ott egy elzárt kert - a káoszteremtmény (kígyó) mégis benne van.
Az ember rendszeresen tapasztalja ezt. Eltervez valamit tökéletesen, és egy külső körülmény - amit nem láthatott előre - belerondít. Pedig olyan szépen "elkerítette" azt a részt az életéből...
Nem akarom tovább feszíteni az eredendő bűn témáját, de valahogy nekem még ebben is ez sejlik fel: hogy még az idilliségben is lappang a káosz.
Attila
TörlésIgen, a teremtés határt szab a káosznak (Isten megteremti a fényt, amit jónak nevez, majd elválasztja a káosz sötétjetől, első nap, elválasztja a káosz vizét két részre, itt nem hoz létre a káosszal szemben valami újat, nem is hangzik el, hogy látá Isten, hogy ez jó, majd a harmadik napon határt szab a káosz vizeinek, és megjelenik a jó szárazföld. Aztán meg is tölti persze teremtményekkel ezeket), de nem eltörli.
A teremtés jó, de nem biztos, hogy úgy tökéletes, ahogy szeretjük gondolni...
Viszont van arra is ígéret, hogy lesz új teremtés, ahol nem lesz tenger, ami igyekezne felfalni a szárazföldet, és nem lesz éjszaka.
A káosz ellen harcolhatunk - igen, ezért is volt a közelkeleti gondolatvilágban ciklikussága a villámisten és a tengeri szörny harcának.
De ezzel szemben meg ott a Biblia: ha Baál legyőzi, hát Yahweh játszi könnyedséggel győzi le Leviatánt. Sőt, máshol azt olvassuk, hogy Isten azért alkotta, hogy játszadozzon vele. Talán nem a legszofisztikáltabb kommentár az egzisztenciális rettegés képe mellé, de: lol. Nem, mi nem győzhetünk, de a végső győzelem nem kérdés.
A perzsa eredetről amúgy nem tudtam, érdekes nagyon!
Örülök, hogy a káosztémában ennyire egyetértünk. Amióta olvastam Levensont és másokat erről, azóta lettek érthetőbbek a zsoltárok idevágó részei, meg az olyan kis mondatok, hogy "ott tenger többé nem lészen" (amit említettél is). Az ember nem is gondolná, hogy a víz, mint káosz-szimbólum megértése nélkül mennyire nem lesz logikus a teremtéstörténet egésze, így viszont sokkal inkább azzá válik.
TörlésTulajdonképpen minden olyan dolog, amit az egyház karitatív munkaként csinál (szegények ápolása, felruházása, élelmezése), vagy "szolgáltat" (drogmentés, oktatás, stb...) a "vizek visszaszorítását" jelenti, vagyis a káosz ellenében hat.
Ennek érdemes az első bekezdését elolvasni.