Gyermekrablók vagy konteósok?

Szabados Ádám friss bejegyzése a norvég Barnevernet nevű gyermekvédelmi szolgálat tevékenységéről igen felkavaró. Ha valaki még nem hallott volna a szervezetről, az utóbbi években nagyon hírhedtté vált intézmény Norvégiában állami felhatalmazással és a gyermekvédelem ürügyén állítólag elveszi a szülőktől a saját gyermekeiket - hogy aztán például meleg pároknak örökbefogadóként átadja őket... Tudom, ez az állítás árasztja magából az összeesküvés-szagot - de valóban csak erről van szó?

Hiba lenne annyit mondani, hogy a fejlett nyugati világ információdömpingjében élünk. Mert a teljesebb igazság az, hogy dezinformációdömping is van, azaz a hamis hírek és hamis értelmezések kavalkádja vesz körül bennünket. Vagy ahogy Krekó Péter kiváló szociálpszichológiai könyvében a post-truth kifejezés kapcsán megjegyzi, az érzelmek és szubjektív személyes hiedelmek nagyobb szerepet játszanak a közvélemény formálásában, mint maguk a tények. A post-truth korszak sajátossága tehát, hogy a tényeket nem szimplán bemutatja, hanem politikai-ideológiai szinten értelmezi és bizonyos látószögben tálalja ezeket, valamint megpróbál minél több embert meggyőzni a maga igazáról.

Nem akarom azt mondani, hogy a Barnevernet históriája is ide tartozik, nem akarok faragatlan lenni, de amit eddig olvastam a norvég szervezetről, az csak növelte bennem a kérdőjelek számát és kigyulladt a fejemben az óvatosságra figyelmeztető lámpa. Ide tartozik az a friss és sokkoló rövidfilm is, amit a kormánymédiához közeli Ábrahám Róbert és társai készítettek az igencsak felkavaró ügyről. A filmből többek között kiderül, hogy a Barnevernet vezetője egy bizonyos Hege Hovland-Malterud, aki nemcsak orvos, hanem felvállaltan leszbikus, ráadásul tisztséget visel egy keresztény szövetségben is, amely melegeket tömörít és a norvégiai egyházi élet egészében komoly befolyással bír. Összefoglalva, a Barnevernet a híradások szerint mindenféle mondvacsinált indokokra hivatkozva tömegesen fosztotta meg a norvég családokat saját gyermekeiktől (köztük sok migránsként érkezett családot, akik eleve kiszolgáltatottabbak, de keresztény családokat is) - azaz állami gondozásba emelte át őket, majd sokukat az örökbefogadás révén például odaadott meleg pároknak. Ilyen, kissé talán metaforikus értelemben beszélnek egyesek gyerekrablásokról, és bizonyos források szerint akár hatvanezerre(!) tehető azoknak a gyerekeknek a száma, akiket az elmúlt évek során végleg elszakítottak a szüleiktől! Hozzáteszem, mert ez fontos: a Barnevernet "gyerekrabló" akcióiról nem kizárólag a konzervatív-kormányközeli médiaforrások, hanem a velük politikai ízlést tekintve szembenálló hírportálok is beszámoltak (lásd például ezt, ezt és ezt). Ezen felül olyan hírmédiák is beszélnek az ügyről, mint például a BBC. Ugyancsak ide tartoznak a nemzetközi felháborodást kifejező tüntetések a Barnevernet ellen, melyekből volt már jó néhány az elmúlt években.

Egyszóval: hatvanezer kis ember, szétszakadt norvég családok, állami erőszakkal elvett gyermekek. Valljuk be őszintén, ez így első és második olvasatra elképesztő képtelenségnek tűnik! Hihetetlen és sehogyan sem fér az ember fejébe, hogy éppen a jóléti államok egyik európai csúcsáról, a nyugati életminőség fellegváráról, azaz a Skandináv országok egyikéről van szó. Létezik, hogy egy óriási elefánt tör-zúz a porcelánboltban és eddig ennyire nem vettük észre? A hatvanezres szám is elképesztőnek és emészthetetlennek tetszik - ennél nagyságrendekkel kisebb ügyektől is teljes a felháborodás a nemzetközi sajtóban. Szóval, ez itt vagy a világ egyik legjobban összerakott és megkomponált szemfényvesztése, a konteó műfaj ragyogó ékköve, vagy az ördögi rémtettek elképesztő példája, maga a megtestesült gonoszság, ami ellen minden rendelkezésre álló eszközzel harcolni kell.

Mi a fene zajlik Norvégiában?

Nem akarok a megoldóember pozíciójában tetszelegni, mert egyelőre csak kavargó gondolataim vannak. Az érzéseim két irányba is húznak. Egyrészt nem szeretnék bedőlni egy jól összerakott összeesküvés-elméletnek, még akkor sem, ha jóindulatból, a gyermekek és családok féltéséből táplálkozik. Másrészt olyan ostoba sem kívánok lenni, hogy egy brutális társadalmi jelenséget szem elől tévesztek, mert nem fér bele a nyugati társadalom anatómiájáról alkotott felfogásomba. Az elmúlt hetekben néztem végig a kiváló Dopesick című sorozatot, amely az amerikai opioidválságról szólt: az OxyContin nevű gyógyszer okozta függőségbe legalább kétszázezer ember belehalt. Döbbenetes, de az egész válság csak a közelmúltban zárult le Amerikában, és a gyógyszert gyártó cég, valamint a piaci forgalmazást engedélyező szervezet erkölcstelen és gátlástalan hozzáállása szinte észbontónak, hihetetlennek és lehetetlennek tűnik - márminthogy ilyesmi előfordulhatott a fejlett nyugaton. Ismétlem: nem a távoli múltról beszélek, hanem egész pontosan 2007-ről (ekkor jutott valamiféle nyugvópontig az egész gyógyszerügy, habár teljesen még itt sem zárult le), ami azért nem dédszüleink idejében volt.

Nos, a Barnevernet gyerekrabló akciói kapcsán is el tudom képzelni, hogy szisztematikus és tervszerű, bizonyos (politikai-társadalmi) érdekek által vezérelt, állami eszközökkel kivitelezett családrombolásról van szó. Ismétlem, elképesztően felháborítónak és gusztustalannak tartom ezt a dolgot, ha tényleg igaz. Ám úgy érzem, mintha nem lennének megfelelő eszközeim ennek biztos eldöntésére. Hogy az így bennem meglévő hiátust az összeesküvést látni vélők vagy éppen a valós összeesküvést szövögetők szeretnének kihasználni - ez itt a kérdés. Egy dolog viszont biztosnak tűnik: a világban jóval több az összeesküvés-elmélet, mint a tényleges összeesküvés. 

Itt utalnék vissza a bejegyzés elején említett post-truth kifejezésre. Igazság szerint egy valóság utáni világban élünk, ami a hírek feldolgozását és értelmezését jelenti. A post-truth társadalomban elmosódik a tények és a vélemények közötti választóvonal. Ez a Barnevernet-ügy kapcsán úgy értendő, hogy egyáltalán nem mindegy mivel állunk szemben. Valamivel, amit látunk vagy valamivel, amit látni szeretnénk. Egy biztosnak tűnik: valami nyilván történik Norvégiában, de hogy mi történik, az nem lehet pusztán vélemény és ízlés kérdése. Tudom, hogy az ottani gyermekvédelmi törvények sokkal szigorúbbak, mint amihez Európa nagyobb részében szokva vagyunk - a családon belüli erőszak sok mindent jelenthet kezdve a veréstől az elfenekelésen át a verbális inzultálásig, vagy tényleg pusztán kitalált, mondvacsinált indokokig. Szakmai kérdés, amiről lehet és kell vitatkozni, hol húzzuk meg a pontos határokat, amikor az államnak már muszáj beavatkoznia egy önmagát megvédeni képtelen gyermek esetében. 

Csak egy példát hozok, a többször említett migránscsaládokat, akiktől egyes hírek szerint a Barnevernet előszeretettel veszi el a gyerekeiket. Lehet azt mondani, hogy a Barnevernet idegengyűlölet miatt nem akarja, hogy a bevándorlók terjesszék a kultúrájukat Norvégiában. Tehát állami hatalmánál fogva valamilyen ürügy okán elveszi a gyerekeket a családjuktól és egy norvég családnak adja őket az örökbefogadás keretében. Ez természetesen előfordulhat. De az is lehetséges magyarázat, hogy a többnyire muszlim országokból betelepült családok olyan kultúrát hoztak magukkal, ahol nem számít különösebb bűnnek néhány pofon lekeverése, a családon belüli történéseket pedig magánügynek tekintik, amibe az állam sehogyan se szóljon bele. Márpedig ha ez igaz, egy muszlim hátterű migránscsaládban valószínűleg jóval gyakrabban fordulhat elő erőszakos gyereknevelés - amit viszont egy norvég gyermekvédelmi hatóság a hatályos törvények miatt nem fog szó nélkül eltűrni, és a szigorúan érzékeny törvényeknek köszönhetően keményen beavatkozik. No és természetesen még az is előfordulhat, hogy ez a két dolog együttesen igaz: a bevándorló családok eleve jobban hajlanak az erőszakosabb nevelési eszközökre, a Barnevernet pedig kapva ezen a tényen, sokkal könnyebben szakíthatja el gyermekvédelem felkiáltással az ilyen gyerekeket a szüleiktől.

Vegyük azonban észre, hogy a fenti példában ezek csupán magyarázatok és nem tények. Csak az én elmeszüleményeim, ötleteim, elképzeléseim. Lehet, hogy igazak, de lehet hogy nem, vagy csupán részigazságokat tartalmaznak. Ha egy szervezetet azzal vádol valaki, hogy mintegy hatvanezer gyermek "elrablásáért" felelős, ezt az elképesztő állítást viszont nem magyarázatokkal, hanem bizonyítékokkal kell alátámasztani. Valamivel, ami több annál, mint amikor az egyik hírportál hivatkozik egy másik állításaira, amelyik visszahivatkozik az előző által tett állításokra. Az sem mindegy, hogy a Barnevernet által üzemeltetett gyermekvédelmi rendszerben előfordulnak problémák,  előfordulnak túlkapások vagy rendszerszintű a hiba és az egész szervezet a szándékos túlkapásokra épít? Mondok egy meredeket: szerintem igenis lehetséges, hogy például száz bevándorlócsaládban mind a száz helyen folyamatosan megvertek több száz gyermeket - mert az a kultúra, ahonnan érkeztek ezt teljesen elfogadhatónak véli. Így előállhat az a szituáció, hogy drasztikusnak látszik a Barnevernet beavatkozása, a szülők pedig valós tragédiaként élhetik meg, hogy elvették a gyermekeiket, a maguk kulturális értékrendje szerint jogosan állnak tétlenül a dolog előtt - és mégsem  jelenthető ki, hogy az így kialakult nagy esetszám a gonoszság csalhatatlan jele. Azt kellene tehát bizonyítani, hogy itt szisztematikus, alapvetően szakmailag hibás és gonoszságból elkövetett, tendenciaszerű gyerekrablások zajlanak, és ezekben a Barnevernet visszaél az állami hatalmával, gátlástalanul elveszi a szülőktől a gyerekeket, hogy őket melegpároknak vagy akárki másnak átadja. Ez a riportok és filmek állításának magja, a tulajdonképpeni probléma, amiről beszélnek. Amit egymástól független, az ügyben kevéssé érdekelt, amennyire lehet ideológiailag semleges vagy többféle források révén bizonyítékokkal alátámasztott kell legyen.

A kérdésem tehát az, hogy ezt az állítást bizonyította valaki? Elfogadom, ha igen, és belátom ennyire nem mélyedtem el ebben az ügyben. Megköszönöm, ha valaki megoszt ezzel kapcsolatos bizonyítékokat - nem újabb állításokat, hírportál cikkeket és történeteket! -, melyek ezt a súlyos vádat alátámasztják. Ismétlem, egyáltalán nem zárom ki, hogy sok igazság lehet a Barnevernet elleni tiltakozásokban, melyeknek ha csak a fele vagy annál is kevesebb valósnak bizonyul, az is felháborító és kellő alap az egész szervezet elleni hatékony fellépéshez! Ha itt ideológiai alapon gyermekeket választanak el a családjaiktól, arra semmiféle mentség nem létezhet és akár durva beavatkozások révén is szükséges meggátolni az egész folyamat előrehaladását.