Honnan tudod, amit tudsz?

Nem kívánom az előző bejegyzést a norvégiai Barnevernet-ügy kapcsán tovább görgetni, de a mögöttes témát, ami számomra kibontakozott az összeesküvés-elméletekről, továbbra is igen fontosnak tartom. Tudjuk, hogy a keresztény egyházak sem mentesek attól, hogy viszonylag komplex és jól kidolgozott konteókat vagy álmagyarázatokat szüljenek bizonyos kérdésekre - és ezáltal olyan gondolatok terjengjenek egyházon belül, melyeknek semmiféle alapjuk nincs. Miért csináljuk ezt? És egyáltalán honnan tudhatjuk mi igaz és mi nem az?

Nyilvánvaló, hogy az összeesküvés-elméletek és álhírek azért is léteznek és virulensek, mert valamilyen értelemben hasznot hoznak mind a létrehozóiknak, mind a terjesztőiknek. Az előző bejegyzésben is emlegetett Krekó Péter könyv alaposan kitárgyalja a pszichológiailag beazonosítható előnyöket, melyek együtt járhatnak egy-egy hamis hír terjesztésében. Ahogy a szerző fogalmaz, az összeesküvés-elméleteknek és álhíreknek nem kell igaznak lenniük, az a fontos, hogy megnyugtatók és a meglévő nézeteket megszilárdítók legyenek. Ugyancsak hasznos, ha képesek megnevezni és egyben a terjesztők csoportján kívül tartani a bizonyos problémákért felelősöket. Azaz az álhírek és konteók sok esetben a csoportkohézió növelésére és fenntartására valók. 

Mindezek alapján bennem felmerült a kérdés, egyáltalán honnan tudjuk azt, amit tudunk, vagyis "hogyan érkezik meg a tudás", az ismeret, az információ a fejünkbe? Az elmúlt hetekben olvastam a tudásszerzésről egy érdekes tanulmányt (ez most nem túl fontos, de egyébként egyszerű vidéki életet élő embereket vizsgáltak, honnan szerzik meg a környezetük élővilágával és annak működésével kapcsolatos ismereteiket), ennek alapján pedig úgy látom, a tudásszerzési forrásokat illetően van három alapvető módja annak, ahogyan az ismeretek a fejünkbe kerülnek. Ezek a következők:

1. vertikális tudásszerzés. Ez a forma tulajdonképpen az ősök által elérhetővé tett ismereteket jelenti. Egyszerűbben kifejezve amit tudunk, azt az elődeinktől is tudjuk. Beleértem most ebbe a saját szüleimet, nagyszüleimet és korábbi felmenőimet épp úgy, mint akár a Bibliát, az egyháztörténetet vagy akár az emberiség által eddig felhalmozott és elérhetővé tett tudás összességét. Nyilván ez egy hatalmas kondér, amiből nem lehet eleget meríteni - de két fontos dolog idekívánkozik vele kapcsolatban. Az egyik, hogy mindannyian részei leszünk ennek a tudásszerzési folyamatnak, hiszen mi is továbbadjuk az ősöktől kapott ismereteket az utódainknak, alapvetően a gyermekeinknek és unokáinknak. A másik, hogy pusztán a vertikális tudásszerzés önmagában nem feltétlenül elég. Ezt csak azért írom, mert nagy divat manapság "ötezer éves kínai bölcsességre" vagy ehhez hasonlókra hivatkozni - mintha az időben hosszú ideje meglévő tudás garantáltan megbízható volna. Persze az idő, különösen a hosszú idő jó próbája az igazságnak - de nem kölcsönöz csalhatatlan bizonyosságot. Éppen ezért a vertikális tudásszerzés rendkívül fontos, ám szerintem nem lehet egyedüli módja az ismeretgyarapításnak.

2. horizontális tudásszerzés. Valószínűleg nem nehéz kitalálni, hogy a horizontális tudásszerzés a kortárs ismeretek elérhetőségére utal, vagyis olyan tudásformákra, melyeket itt és most a jelenünkben megragadhatunk. Ahogy mondani szokták, ezek "a tudomány mai állása szerint" tudható dolgok. A horizontális tudásszerzésbe persze nemcsak a tudomány, de a művészetek által felkínált gondolatok, illetve a többi ember (kollektív és egyedi) tapasztalata is beletartozik. A horizontális ismeretforrások természetesen nélkülözhetetlenek azoknak, akik szeretnének lépést tartani a trendekkel, tudni akarják hogyan gondolkodik egy mai átlagos ember, egyszóval nem akarnak lemaradni az aktuális valóságról. Ugyanakkor itt is el lehet követni hibákat - például automatikusan jónak tartani a kortrend által felkínált ismereteket, és lesajnálóan, cinikusan, nagyképűen leírni az ősök tudását, mondván hogy azok még buták voltak, hiszen egy felvilágosult és technológiára építő kor előtt éltek. Ezt a nagyarcúságot sokszor csökkenti, amikor az ember azzal szembesül, hogy az egetrengetően újnak tetsző gondolatok jó részére rá lehet bukkanni az antikvitás valamelyik forrásában. Vagyis ahogy Salamon megírta már az ő korában: nincs új a nap alatt.

3. személyes tapasztalat. Végül szerintem fontos kiemelni a sok hívő számára elsődleges és (sajnos) egyetlen ismeretszerzési formát - azaz a személyes élmények, benyomások és tapasztalatok erejét. Meg sem tudom számolni hányszor hallottam már a mondatot: "nekem mondhatsz bármit, én átéltem amiről beszélek". A személyes tapasztalat - valahol érthető okokból - olyan domináns tudásszerzési forma egy ember számára, hogy képes simán felülírni az előző kettőt. Elvégre amit a saját bőrünkön érzünk, az a legközelebbi impulzus - ha azt megkérdőjelezzük, úgy érezzük hogy tulajdon eszünkkel fordulunk szembe. Nem akarom tagadni a személyes tapasztalat erejét - hiszen éppen személyesen tapasztaltam számos alkalommal, hogy ez milyen fontos -, de mindannyian tudjuk, hogy az igazság végső fokmérője semmiképpen sem lehet önmagában. Ha pusztán a személyes tapasztalatra hagyatkozunk, még az egymáshoz hasonló élmények dacára is olyan fokú diverzitással kell szembesülni, hogy képtelenek leszünk kimondani törvényeket, hitelveket, univerzálisnak tetsző megállapításokat. Ráadásul a személyes tapasztalat soha nincs önmagában: amit átélünk, azt azonnal értelmezzük és magyarázzuk is valamiféle teljesen egyéni hermeneutikával. Azaz két ember, aki nagyon hasonló dolgot tapasztal, teljesen máshogyan értelmezi a saját tapasztalatát. Ismétlem, nem akarok gyanút ébreszteni a személyes tapasztalattal szemben, inkább csak óvatosságra intek: mint tudásforrás sokkal kevésbé megbízható szerintem, mint a másik kettő - ehhez képest hívő emberek között sokkal felülreprezentáltabb.

Mondani sem kell, a fenti három tudásszerzési forma mellett léteznek még más formák is, de kétségtelenül ezek a legmeghatározóbbak. Rengeteget lehetne filozofálni arról, melyiknek mekkora teret kell és érdemes biztosítani, illetve mi történik ha egymásnak ellentmondó dolgokat tudunk meg egyik vagy másik csatornán. Például ha a személyes tapasztalatom ellentmondani látszik a vertikális tudásformáknak, vagy akár a horizontális tudást nem igazolja vissza az, amit én magam átélek.

Mivel nem kívánom végtelen hosszúságúra nyújtani ezt a bejegyzést, ezért befejezésül csak egy klasszikus tévtanítást szeretnék megemlíteni illusztrációként: a bővölködés evangéliumát. Tudja jól mindenki, ez egy mondatban arról szól, ha sokat adakozok az egyháznak / gyülekezetnek, Istennek kötelessége nagyon megáldani engem, azaz sok pénzem lesz és egészséges is leszek. Ha megkérdezünk bizonyos embereket, alapvetően a személyes tapasztalatra fognak hivatkozni: bedobtak a perselybe egy köteg pénzt, és az történt, hogy kis idő múlva óriási bevételre tettek szert. Általában ilyenkor kerül elő valami hasonló mondat: "Látod, a dolog működik, én átéltem ezt, úgyhogy nekem mondhat bárki bármit, a bankszámlám a legjobb bizonyíték!" A személyes tapasztalat tehát minden mást felülír: nem számít, hogy a Szentírás (mint vertikális tudásforrás) alapvetően nem támogatja, sőt meglehetősen elutasítja az automatikus meggazdagodás kicsavart teológiáját. Az sem számít, hogy a horizontális tudás szerint nem mindenki gazdagszik meg, aki rendesen adakozik. Ha a három vektor közül az egyik visszaigazol egy eszmét, akkor azt sokan azonnal helyesnek tartják.

De nem lehet, hogy a megbízható tudásformák alapvetően (ha nem is mindig) mindhárom tudásszerzési forrás szerint összhangban állnak egymással? Tehát ha valami igaz, akkor az nem feltétlenül csak most igaz, hanem igaz lehetett régen is - miközben visszaigazolják a mostani ismereteink, valamint harmóniában áll a személyes megéléseinkkel is. Az összeesküvés-elméletek és álhírek mindig valahol hibáznak. Vagy ellentmond egymásnak ez a három forma, vagy ellenőrizhetetlenül terjednek és nem lehet visszaigazolni őket mindhárommal. Akárhogy is van, a stabilitás hiánya intő jel velük kapcsolatban, hogy valami nem stimmel.