Belső ellenségünk

Ez történt tehát: Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok régi-új elnöke. Őszintén, nem hozott lázba ez az egész, nem tölt el sem örömmel, sem bánattal. Bevallom, csak fél szemmel figyeltem az amerikai eseményeket. Persze azt is tudtam, a végeredmény függvényében kiktől milyen reakciókra számíthatok - és amit sejtettem, hiánytalanul és tökéletesen beigazolódott. Mindez azonban rossz tünete annak, hogy nem tudjuk ki a valódi ellenség, ki ellen érdemes igazán hadat viselni és kik azok, akiket hátrébb lehetne sorolni.

Az a helyzet, hogy a társadalmi-politikai polarizáció túlságosan kiszámíthatóvá tette a nyugati világban zajló közbeszédet. Az a dualista látásmód, ami a baloldal-jobboldal, illetve demokrata-republikánus leosztást vastagon keretezi, egy idő után fárasztóvá tesz mindent, és még az érdekesebb kérdések lelkét is teljesen kiöli. Hiszen a képlet világos. Ha te demokrata vagy és republikánus nyer, akkor azt fogod mondani, hogy itt van a világvége, a maradiság tort ül, a következő években visszahull minden a sötét középkorba, lábbal tiporják majd az emberi jogokat és betiltanak mindent, ami az életnek élvezetet adhatna. Ha te republikánus vagy és egy demokrata kerül a bársonyszékbe, akkor valószínűleg úgy érzed majd, hogy a "mocskos libsik" átvették a hatalmat, ránk szabadítják a meleg hordákat, elnyomják a vallásokat, megtaposnak mindent, ami nemzeti és pokolba hajtják a világot. És persze ott van a legjobb forgatókönyv: amikor az az oldal diadalmaskodik, ahol te is vagy - mert ekkor még az is előfordulhat, hogy a béke országának eljövetelét prognosztizálod és megkönnyebbülten felsóhajtasz, hogy van azért még jóság és igazság ebben a gonosz világban, a dolgok innentől biztosan jobb irányba mennek majd.

Ami engem őszintén meglep, hogy az emberek még nem fáradtak bele az ilyesféle dualizmusba, a világ jókra és gonoszokra osztásába, a sötét és a világos oldal kontrasztos szétválasztásába. És még egy dologba, amire pedig nagyon hajlamosak vagyunk: hogy az ellenséget mindig kívül keressük.

Az elmúlt hetekben sokat tanulmányoztam azt a történetet, amikor Izrael népe megütközik a sivatagban az amálekitákkal (2Móz 17, 8-13). Rengeteg tanulság van a sztoriban, valószínűleg azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy Izraelnek egyáltalán harcolnia kellett. Egészen eddig Isten maga küzdött értük, szabadította ki őket Egyiptomból, engedte rá az egyiptomiakra a tíz csapást vagy éppen a Vörös-tenger zúduló hullámait. A kiszabadított rabszolgák életében azonban eljött az az idő, amikor meg kellett  tanulniuk küzdeni az ellenségükkel. Mégpedig olyasvalakikkel, akik az útjukban álltak az "üdvösségüket", vagyis a kánaáni megérkezést illetően: és ezek voltak a félnomád beduin amálekiták.

Nos, sok bibliamagyarázó úgy értelmezi ezt az egészet, hogy az egyiptomi kiszabadítás aktusa hasonlít ahhoz, mint amikor az ember kiszabadul a bűnös életéből, vagyis röviden és egyszerűen: megtér. Az interpretációk szerint az ószövetségi exodus-narratíva tehát az újszövetségi megváltástörténet előképe. Természetesen ahogy a zsidók sem tudták magukat kiszabadítani Egyiptomból (Istennek kellett közbelépnie), úgy az ember sem tudja magát megváltani (ezt Jézusnak kellett megtennie). A kiszabadulás-megváltás után azonban eljön majd az idő, amikor a keresztény ember harcolni fog. És amikor ez megtörténik, nem mindegy kiben ismeri fel az ellenségét. 

Nos, szó ami szó, Magyarországon bőségesen el vagyunk kényeztetve, ami az ellenségeket illeti. A legtöbb esetben azonban ízlés dolga, hogy ki kit tekint ellenségnek. Valakinek Trump az, valakinek Harris. Valakinek Mohamed és az iszlám. Valakinek Darwin és az evolúció. Valakinek Orbán Viktor és a Fidesz, valakinek meg Magyar Péter és a Tisza Párt. Valakinek a "libsik" és az LMBTQ, másoknak a "konzervek" és a hagyományos értékek. Az én kérdésem viszont az, hogy amikor keresztények a fenti listából a korábban már ismertetett dualista befolyás alatt kiválasztják a csépelendő gonoszt, vajon tényleg a megfelelő irányban harcolnak?

Attól tartok, a mi amálekjeink sokkal rágósabb falatok, mint a közéletben egymást utáló és megvető politikusok, vagy ideológiai formációk, amelyek hatását persze nem kívánom lebecsülni sem - magam is többször foglalkoztam velük itt a blogban. Ezek az "ellenségek" tálcán kínálják magukat, hiszen könnyen beazonosíthatók, észlelhetők, célkeresztbe tehetők. Ám a szekuláris kultúra minden kihívása ellenére sem gondolom, hogy a korjelenségekben kellene keresni Amáleket, és így nem is a politikai közbeszéd porondján. A helyzet rosszabb. Sajnos egy sokkal ádázabb ellenfélről van szó, ami próbál minket akadályozni a földi vándorlásunkban, nehogy elérjünk az üdvösségig. Ez az ellenség pedig nem kívül, hanem belül található és az Újszövetség óembernek nevezi. Na, nekünk elsősorban vele van dolgunk, vele kell kézitusába bocsátkoznunk, vele kell elbánnunk, még akkor is, ha teljesen megszabadulni ebben a valóságban sosem fogunk tőle. Tartok azonban attól, ha az energiáink mindig a külső ellenségek beazonosításába és levadászásába csatornázódnak, nem sok figyelmünk és erőnk marad a belső ellenséggel való küzdelemre. Minél inkább arra optimalizáljuk a harci stratégiánkat, hogy a külső ellenségekkel csatázzunk, annál több területet veszítünk a belső ellenséggel való küzdelemben. És tudjuk jól, ez csak Amáleknek kedvez...

Tovább

Jelentem: megjelentem!

Nem minden nap fordul elő velem, hogy egy könyvem megjelenik a könyvpiacon - de ez az esztendő még ezt a mérföldkövet is elhozta az életemben. Tehát magyarul és egyszerűen: kapható első könyvem, amit a doktori disszertációm alapján írtam. Kétszázhúsz oldal gondolatébresztés egy szerintem amúgy is gondolatébresztő témában...

Ha puszta reklámot akarnék csinálni magamnak - és talán nem lesz meglepő, hogy persze azt is akarok -, akkor elegendő lenne most beszúrni ide egy linket, aztán hozzátoldani egyetlen mondatot: "rendeld meg innen". Persze örülök, ha valaki tényleg úgy dönt, hogy beszerzi a könyvemet, ami a blogomban többször is tárgyalt fowleri hitfejlődés elméletről, az opponens teóriákról, valamint az elmélet gyakorlatba ültethetőségéről szól. A disszertációhoz képest egyébként javított és némileg bővített verzióban. Magát a kötetet pár hete mutattuk be témavezető professzoraim színpadi segítségével együtt  - egy véleményem szerint remek hangulatú beszélgetés keretében. 

Azonban minden önreklámnál fontosabb és számomra személyesebb maga a téma, amiről az egész kötet szól. Egy könyvet be lehet és be is kell fejezni, de egy ilyen kérdés talán soha nem lezárható. Nemcsak azért, mert az ember hite az élete utolsó pillanatáig folyamatos mozgásban van, mindig változik, formálódik, új felismerésekkel gyarapodik vagy régebbiek újraértékelésével alakul át - hanem azért is, mert bőven vannak még olyan irányok, melyek felé Fowler felismerései alapján el lehet indulni.

Csak gondolatkísérletként vetem itt fel azt, amin néhanapján töprengeni szoktam. A könyv utolsó - szerintem egyébként legizgalmasabb - fejezetében a gyakorlati teológia keretei között vizsgálom milyen szerepe lehet a hitfejlődés elméletének egy keresztény gyülekezetben. Például hogyan prédikáljon egy igehirdető, ha szeretné tekintetbe venni, hogy a hallgatói más és más "fejlődési szinten" vannak a hitükben? Hogyan lelkigondozzon egy lelkipásztor, ha ügyelni kíván a hozzá segítségért forduló ember "hitszintjére"? Vagy mitől lesz egy missziós területen tevékenykedő tanú, aki éppen a hitéről beszél másoknak, hiteles? Ehhez melyik "hitszinten" érdemes tartózkodnia?

Jól bemutatok mindenkinek, tőlem jobbra témevezetőim: dr. Németh Dávid és dr. Siba Balázs

Összefoglalva a fenti kérdéseket, felmerült bennem a fejlesztő gyülekezet puszta elképzelése. Itt persze most valamiféle precíz, definíciószerű meghatározást kellene adnom arról, mit értek pontosan a kifejezés alatt. Mivel egy kósza ötletről van szó, nagyon szabatos meghatározásra most (még) nem vállalkoznék. De a fejlesztő gyülekezet talán leginkább egy olyan keresztény közösség, ahol nemcsak konzerválni akarják az emberek hitét, megtartani azt, ami megvan, hanem a meglévő szintre építve tudatosan ösztönözni kívánják a hívőket a továbblépésre - például a fowleri skálán. Ezt persze le kellene bontani konkrétumokra is, mert csak ennyit mondani pusztán egy szép gondolat és nem több. Csupán egyetlen területet kiragadva: egy fejlesztő gyülekezetben a lelkigondozás nemcsak akkor történik, amikor valami "lelki probléma" felüti a fejét, hanem akkor is állandóan zajlik, ha éppen minden rendben megy az egyén életében. Ilyen kontextusban a lelkigondozó nem problémamegoldáshoz segítő ember lesz, hanem a növekedési lehetőségek és potencialitások keresésében és feltárásban nyújthat kezet.

Ezen a ponton inkább megállok, és áruba bocsájtom a fejlesztő gyülekezet ötletét: szabad a vásár, bárki hozzászólhat! És persze ameddig gondolkodtok, akár meg is rendelhetitek a könyvemet a L'Harmattan kiadó oldaláról: kattintsatok ide!

Tovább

Az óvatosság tipológiája

Az előző bejegyzésben beszéltem egy általam kitalált fogalomról, amit az óvatosság teológiájának neveztem el. Ennek alapvető lényege az a megfigyelés, hogy érzékeny kérdésekhez a Biblia láthatóan az "inkább legyünk óvatosak" elvével közelít - azaz a biztonság kedvéért talán túl nagy szigorúsággal von meg bizonyos határokat. Az óvatosság teológiája persze nemcsak a szexualitásban, hanem más területeken is érvényesnek tűnik.

Nem értek a polgári repüléshez, de egy hozzáértő barátom - aki nem mellesleg pilóta - elárulta nekem, hogy a korszerű repülőgépek vezérlő rendszereit nagyjából négyszeresen túlbiztosítják a mindenféle katasztrófákkal szemben. Persze így is előfordul, hogy egy repülőgép lezuhan: nincs tökéletes elkerülő megoldás a világ összes problémájára. Ám nagyon valószínű, ha csak háromszoros lenne a túlbiztosítás, az is elegendő volna a repülésbiztonság szempontjából. A túlzottnak tetsző óvatoskodás mindenesetre jól kifejezi azt a szándékot, hogy egy repülőút maradjon meg egy unalmas eseménynek, ahol minden rutinszerűen történik és nem igényel különösebb beavatkozást.

Az általam csak óvatosság teológiájának elnevezett koncepció valami hasonló szándékot sejtet számomra a Biblia erkölcsi hozzáállása és teológiai szemléletmódja kapcsán. Adott egy kérdés, ami elég összetett és emellett érzékeny is ahhoz, hogy "körülpárnázottan" kezelje a Biblia - mint amilyen az előző bejegyzésekben a szexualitás. Nekem úgy tűnik, mintha "négymezős" megközelítést látnánk az ilyenekkel kapcsolatban. Ezt megpróbálom most egy hevenyészett ábrán szemléltetni:

Hogyan értelmezem ezeket a mezőket a fent említett "érzékeny kérdések" tekintetében?

Kezdem a legszigorúbbal, vagyis a piros színű mezővel. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás és az abból levezetett hit számos tiltó jellegű dolgot tartalmaz. A házasságot és szexualitást érintő tiltás lehet például a "Ne paráználkodj!", vagy pontosabb fordítás szerint a "Ne törj házasságot!". Az életvédelemmel kapcsolatos egyik legalapvetőbb tiltás nyilván a "Ne ölj!" parancsolat. Ezek a parancsok világosan tilalom alá helyeznek valamit, ami egy terület épségét és a normális, közös, társadalmi boldogulásunkat egyébként veszélyeztetné. Nem kell hosszasan magyarázni, ha a házasságtörés vagy a másik ember legyilkolása társadalmi léptékű mintázattá válik, az tönkreteszi az együttélésünket.

A szürke színű mező már a lehetőségekről szól, azaz olyan dolgokról, melyeket érdemes vagy legalábbis meg lehet tenni egy adott dolog helyes működtetése érdekében. A házasság esetében ilyen lehetőség, sőt kötelesség szeretni a házastársat, gondoskodni róla, megvédeni, hűségesnek lenni hozzá.  Az embertársaink felé helyes gyakorlatnak tűnik szeretettel fordulni ("szeresd felebarátodat... ellenségedet!"). Aligha akad értelmes ember - mégpedig hittől függetlenül -, aki ezek értékét elvitatná. 

A sárga mezőt én most "anomáliának" neveztem el, vagyis olyan ritka kivételeknek, melyek előfordulnak az adott témakörben - de nem lehetnek önmagukban irányadók. A házasság témakörében például ilyen Hóseás próféta esete, aki egy prostituáltat vett feleségül - az pedig számtalanszor megcsalta. Ez persze érdekes kérdéseket vethet fel. Talán rosszul házasodott a próféta? Annyi esze volt, hogy egy parázna nőt vett magához? A könyvből gyorsan kiderül, hogy ezt a furcsa dolgot Isten kérte tőle - ami viszont további kérdésekhez vezet. Isten azt akarja, hogy valaki eleve rosszul házasodjon? Hogyan kérhet olyasmit az ő szent prófétájától, ami finoman szólva sem felel meg Izrael erkölcsi elveinek? Nos, hosszú lenne itt és most belemenni az okokba, mindazonáltal Hóseás prófétai küldetéséhez tartozott, hogy a rossz házassága maga üzenet legyen a kortársai számára arról, mennyire szereti Isten a hozzá hűtlen Izraelt. Aligha van azonban olyan keresztény, akinek az lenne a benyomása, hogy Isten tipikusan ehhez hasonló házasságok megkötésében érdekelt. Ugyanilyen kivételes eset a korábban már említett Ezsdrás-befejezés, ahol a férjeknek el kellett küldeniük az idegen feleségeiket. Ezek a bibliai sztorik emberi szemszögből anomáliák, különcségek, melyek összeférhetetlennek tűnnek az első két mező erkölcsiségével. Ám vegyük észre, hogy mind Hóseásnál, mind Ezsdrásnál maga Isten rendelkezett a szokatlan megoldásokról. Tehát talán kimondható, hogy az anomália-típusú esetek akkor elfogadhatók, ha különleges isteni kinyilatkozás társítható hozzájuk! Annyit viszont mutatnak, hogy legalábbis különleges helyzetekben előfordulhatnak hasonlók.

Végül az utolsó, kék színű mező tőlem most a "Hiány" feliratot kapta. Ide olyan dolgok kerülhetnek, melyekről nincs explicit bibliai iránymutatás, viszont a mindennapi életgyakorlat sodrában mégis előkerülnek. Erre rengeteg példa van az érzékeny kérdések területén, beleértve a házassággal, az általános erkölcsökkel, életvédelemmel, joggal és igazsággal kapcsolatos kérdéseket. A nagy dilemma természetesen az, vajon ha egy életkérdés a kék színű mezőbe esik, egy keresztény ember milyen úton induljon el a megoldás felé? Tipikus példa lehet erre a válás kérdése: a Szentírás leginkább két esetben beszél róla úgy, hogy elfogadható. Gyorsan és röviden: ha valaki megcsalja a párját, vagy akkor ha az egyik házastárs nem hívő, és válni kíván - ebben az esetben a hívő is fogadja el ezt az opciót. De nincs szó például válóokként arról, amit házasságon belüli erőszaknak nevezhetnénk. Mit csináljon az a feleség, aki rendszeresen kénytelen elszenvedni a férje brutális erőszakoskodását - például heti háromszor megveri részeg dühében?

Az óvatosság teológiája nem mondhatja ki explicit, hogy "azonnal váljon el!" - és nem azért, mert szívtelen, hanem mert maga a Szentírás nem tartalmaz expilicit rendelkezést erre az esetre. Egyértelmű, hogy az ilyesmi az utolsó, kék színű mezőbe tartozó kérdés. Ugyanakkor ha az életvédelem oldaláról közelítünk - ami viszont leginkább az első két mezőhöz kapcsolható -, láthatjuk azt, hogy az emberi élet megóvása kiemelt és szinte minden törvényen felül álló kérdés. Valószínűsíthető ennek alapján, hogy Isten nem kívánja a napi verést elszenvedő asszonytól, hogy egész életét egy ilyen házasság terrorja alatt szenvedje végig! Tehát bár nincs explicit tanítás a válásról, más bibliai elvek mentén viszont valószínűség létezhet. Az óvatosság teológiája viszont önmagában nem szolgálhat felhatalmazásként. A döntést mindenképpen az ilyen helyzetben lévő embernek kell meghoznia, ám a Biblia nem lehet ebben végső és perdöntő hivatkozási alap számára.

Nagyon nehéz kérdés, mihez kezdjen valaki, ha az általános bibliai elvek nem segítenek a konkrét életproblémájában - és ilyenek abszolút elő is fordulhatnak. Többet kellene talán a lelkészeknek, teológusoknak, egyházi gondolkodóknak tipródni a fenti tipológia mentén arról, hogyan találhatunk kontrasztosabb vagy kevésbé éles képeket az eligazodást tekintve - mert ha az egyház nem tud legalább megközelítő választ adni a hozzá forduló emberek napi szintű kérdéseiben, akkor vajon ki fog?

Tovább