Amorth atya kalandjai, avagy ördög a falon

Élménybeszámoló következik: egy ismerősöm kérésére végigolvastam Gabriele Amorth könyvét, aki az ördögűzés világszerte talán legismertebb papja volt - és a mai napon ráadásul beszélgettem egy olyan kedves testvérrel is, aki a Vatikánban tanult ördögűzést! (Utóbbit podcast formában hamarosan megnézhetitek!) Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de az egészről különféle gondolataim támadtak, remélem nem túl sötétek...

Isten és Fia még okés, na de a Sátán az már más: ő a szekuláris korban még a hívők egy része számára sem létezik, vagy ha mégis, csak a gonoszság metaforikus és szimbolikus alakjaként. Ha egy hívő ember nem számol a valóságos ördöggel, annak valószínűleg nemcsak a teológiai ismerethiány vagy a pőre hitetlenség az oka, hanem a korszellem és az érzések is: az ördög létezése hülyeségnek tűnik a modernitás számára, na és persze a minket segítő, támogató, menedzselő istenségben hinni klassz dolog, de a nagybetűs Gonoszra kinek van szüksége?

A magyar ember pedig a szekuláris nyugati miliőben is speciális. Mi Ferikén és az "ekszöszájzbúkon" szocializálódtunk. Vagyis a téma olyan szintű ostobaságnak tűnik, hogy a népszerű horrorfilmeket leszámítva senki nem tudja az ördögűzést komolyan venni. Vásári mutatványnak, bulvárirodalomnak, az intelligencia tekintetében alacsony szinten állók riogatásának megfelel - de nagyjából ennyi.

Gabriele Amorth atya valószínűleg nem így gondolta. A vatikáni pap 2016-ban hunyt el, a világ talán legismertebb exorcistája volt, aki - stílszerűen szólva - évtizedeken át űzte a "szakmát". Állítása szerint hatvanezer(!) esettel találkozott, igaz ebből csak mintegy száz alkalommal volt feltételezhető, hogy valóban valamiféle démoni megszállottság áll a háttérben. Egy barátom kérésére elolvastam Amorth bestseller könyvét, melyben élettapasztalatait rögzítette - de hívőként is azt kell mondjam, nem lettem tőle okosabb. Sőt, többször is azon kaptam magam, hogy megszólal bennem egy hang (ne tessék félreérteni!), miszerint képtelenség, amiről olvasok. Amorth atya egyfelől igyekszik sokat hivatkozni a Bibliára, és ezt szerintem jól teszi. Amikor így jár el, nem is ír semmi gyanúsat, tulajdonképpen az újszövetségi témába vágó eseteket említi.

Valószínű túlságosan protestáns vagyok, de a problémák számomra akkor kezdődnek, amikor beemeli a katolikus technikákat, mint amelyek szerinte "elengedhetetlenek" vagy legalábbis "nagyon hasznosak" az ördögűzésben (szenteltvíz, keresztek, papi stóla). Ezeket egyszerűen nem tudom elfogadni teológiai szempontból. A másik erősen fiktív és obskúrus okoskodás, amikor mindenféle praktikákról beszél, melyeknek jó eséllyel semmi közük a valósághoz. Csak egy példát említek: az átkozott tárgyakat az ördögűzés helyszínén meg kell hinteni szenteltvízzel aztán elégetni - de nem szabad a hamvakat a lefolyóba önteni. Miért is? Mert volt egy atya, aki ezt tette és láss csodát, egy hónap múlva eldugult a lefolyója. Azt hiszem, ezt most itt hagyom így és inkább nem minősítem...

Tudni kell azonban, hogy Amorth atya felfogását a katolikus egyházban széles körű kritika illeti, sokan képtelenségeknek tartják az általa elmondottakat, babonás gyakorlatnak, teológiai szempontból is túltolt biciklinek, amitől elhatárolódnak. Ám van egy dolog, amit tipikusan a vele kritikusok ellen szoktak felhozni: Amorth atya "páciensei" megszabadultak. És ha az eredmény felől nézzük, akkor nem ez a lényeg? Hát nem az számít igazán, hogy a dolog működött? Kit érdekel a szenteltvíz meg a fakereszt - az a lényeg, hogy a megszállottakból megszabadultak lettek, nem?

Hát, nem.

A karizmatikus mozgalmak és a katolikus karizmatikusság egyik gyenge pontja az a logika, miszerint az eredmények szentesítik a szellemi eszközöket és a megoldásokat. Ha valaki tehát felszabadul egy exorcizmus eseménysora végén, akkor azt automatikusan úgy értelmezzük, hogy megszabadult a démonoktól, vagyis ez az egész akciót spirituálisan legitimálja. Pedig a megszabadulás tényének van másik magyarázata és olvasata is. Ez az olvasat nem kívánja azt állítani, hogy nincsenek démonok, nem lehet valaki démonizált, vagy az ördög nem létezik. Pusztán arról szól, amivel talán ritkább esetben számolunk: hogy egy-egy rítusnak mekkora ereje van bizonyos esetekben.

A rítus alatt gyakran a templomi istentiszteletet értjük, pedig sokkal több annál. Vannak ugye "mindennapi rítusaink" is - például az az algoritmikus lépéssor, amit valaki minden reggel ébredés után gondolkodás nélkül végrehajt: felkel az ágyból, vécére megy, megmossa az arcát, megissza a kávéját, végül fogat mos. Ez a rítus automatizáltan működik és pontosan arra használjuk, amire a rítusok valók: hogy nagyobb odafigyelés nélkül éljük a napjainkat.

A vallási rítusok azonban ennél sokkal mélyebbre mennek: sokszor dramatizálnak. Miért van erre szükség? Nagyon egyszerű: ha valamit dramatizálunk, a dolgokat megfoghatóbbá és átélhetőbbé tesszük. Teljesen más szintje a megélésnek ha azt mondom a feleségemnek, hogy szeretem, vagy ha nemcsak mondom ezt neki, hanem közben megölelem és megcsókolom. A dramatizálás teszi valóságossá azt, ami egyébként nem kézzelfogható. A vallási rítusok bevonnak a drámába, ezáltal felkínálják azt, hogy ami történik, az valóságos élménnyé legyen, igazi tapasztalattá válhasson. Egyébként a pasztorálpszichológiában szoktak is "bibliodrámákat" csinálni, vagyis bibliai sztorikat játszanak el bizonyos emberek, így kicsit átélve azok tartalmát - és ez sok esetben felszabadító módon hat a lelki elakadásaikra.

Nos, ha innen nézzük az ördögűzést, az gyakorlatilag egy dramatizált rítus. Ha pedig belépsz egy ilyen dramatizált rítus terébe, az események már sodornak a dráma szabályai szerint - nem fogsz tudni "menet közben" csak úgy kiszállni. És ha "jól játszod a szereped" (nem szó szerinti színjátékra gondolok, hanem inkább önátadásra), akkor a végén tényleg megkapod a felszabadulás élményét. Ez a felszabadulás persze nem szó szerint a létező démonoktól szabadít meg, hanem pszichés jellegű lesz, de kétségkívül valóságos. Aki átéli, jogosan gondolhat arra, hogy tényleg történt vele valami - mert valóban történt. Ilyen értelemben lehet az is, hogy a "drámában" van helye a szenteltvíznek és a fakeresztnek, amennyiben ez kell a hatás eléréséhez a papi oldalnak és erre számít a "beteg" páciens a másik oldalon.

Azonban mindenki tudja, hogy az ilyen módon "sikeres ördögűzés" nem az, mint amiről a Biblia beszél. Jézus ördögűzései pont attól erőteljesek és hitelesek, hogy mindenféle "színpadi kelléket" (kereszt, szenteltvíz, latin szöveg) mellőznek - és éppen ezért nem tűnnek puszta rituális drámáknak. Nem tudom pontosan, hogy Amorth atya hatvanezer esetéből a fennmaradó száz milyen volt pontosan - de gyanítom, hogy az ötvenkilencezerkilencszázban bőségesen akad dramatizált rítus, ami tényleg elvezetett valamiféle megszabaduláshoz. Hogy a démonoktól, magától az ördögtől vagy csak pszichés problémáktól - ezt a kérdést most nyitva hagyom. Az egész problémakör persze sokkal összetettebb ennél, és azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy egy igen izgalmas beszélgetést folytattam erről egy Vatikánban ördögűzést tanult teológussal - ami majd decemberben megnézhető lesz a podcast csatornámon.