Nagy agyak hangja: jegyzet Dawkins és Peterson vitájához

Magyarországról talán nem látszott, de a közelmúltban lezajlott egy érdekes beszélgetés két ismert mai teoretikus, azaz az ateista Richard Dawkins és a talán legjobban idealista jelzővel illethető Jordan Peterson között. Két nagyon ismert, nagy kaliberű személyiségről van szó, akik vitája bár kissé csalódást okozó volt számomra, viszont azt jól megmutatta, hogy nem pusztán "két nagy koponya" találkozott egymással, hanem kétféle szemlélete is a valóságnak. Egyikkel sem tudtam igazán azonosulni - még ha Peterson egy lépéssel közelebb is áll hozzám.

Pedig szeretem az ilyesmit. Amikor két művelt és intelligens ember leül egymással szemben és egy normális hangvételű, de azért szenvedélyes disputában elmondják miről mit gondolnak. Nem az a tétje az ilyen beszélgetésnek, hogy végre "kiderüljön az Igazság", esetleg megtudjuk "ki nyeri a vitát", hogy a résztvevők közül "ki a hülye" és "ki az okos". Aki erre számít, eltéveszti a házszámot.  Ennél fontosabb az, hogy kiderüljön, többféleképpen közelíthetünk a valósághoz, mert vannak multidimenzionális igazságok, és létezhet valami értékelhető a tőlünk teljesen eltérő ember véleményében, amit lehetséges respektálni. Hogy bár ugyanabban a világban élünk, mégis eltérő módokon ragadhatjuk meg saját létünk súlyát és értelmét. De a legjobban talán akkor csináljuk, ha nem csak egyféle szemszögből közelítünk, beleragadva valamiféle monokultúrába, ahonnan érkeztünk, hanem integrálni kívánjuk a különféle látásmódokat. Ez az, ami talán nem annyira sikerült. 

Nos tehát, leült egymással szemben ez a két megmondóember, hogy a hit és a valóság értelmezéséről beszélgessenek, összerakják a metafizikájukat és felszínre hozzák azt is, miben nem értenek egyet. Nem állítom, hogy semmi nem jött ki ebből az eszmecseréből, hiszen elhangzottak remek meglátások, mindkét résztvevő, sőt még a moderátor is hozzá tudott tenni az egész tartalmához, de szerintem több is kikerekedhetett volna belőle, mint ami végül lett belőle.

Peterson túl sokat beszélt. Az idő nagy része az ő bonyolult és többször is túlbonyolított eszmefuttatásainak kibontogatásával telt. Sokszor belefojtotta a szót Dawkinsba, ami meglehetősen illetlen és váratlan magatartás olyasvalakitől, aki azzal is keresi a kenyerét, hogy klinikai pszichológusként emberekkel foglalkozik. A legrosszabb azonban, hogy amikor Dawkins kerek perec feltesz neki tiszta és világos kérdéseket ("Hisz Ön a feltámadásban? És a szűztől való születésben?"), akkor Peterson elkezd angolnaként tekeregni: minden erejével kitér a konkrét válaszadás elől. Aligha hiszem, hogy ne fogná fel az egyszerű kérdések tartalmát. Az ember inkább azt érzi, hogy kínos lenne igent mondania, de ha nemet mond, abból pedig más fajta kínos kérdések adódhatnak. Így aztán bölcselkedésbe menekül és úgy tűnik, harapófogóval is alig lehet valamiféle konkrét, megragadható, értelmezhető feleletet kapni tőle. Nem bántásként, de ez egy olyan embertípus, akivel kapcsolatban tíz perc után úgy érzem, mintha már napok óta hallgatnám - vagyis szörnyen fárasztó tud lenni.

Dawkins legalább ebben szöges ellentéte Petersonnak, de ettől nem lesz kevésbé rossz hallgatni. Az egyik legdöbbenetesebb állítása valami olyasmi volt, hogy őt nem érdeklik a szimbólumok és a mítoszok, nem hozzák lázba, nem foglalkozik velük - hanem szinte monomániásan ismétli, hogy "csak a tények" izgatják. Még oda is szúrja kissé gúnyosan Petersonnak, hogy vitapartnere láthatólag "meg van részegülve a szimbólumoktól". Bevallom őszintén, itt egy kicsit leesett az állkapcsom, hiszen Dawkins egész "filozófiai" életműve a kereszténység kritizálásáról szólt, valamint a vallások ekézéséről: de vajon hogyan lehet ebben hiteles valaki úgy, hogy láthatóan hidegen hagyják a szimbólumok és a mítoszok?  Hogy a jelek szerint nem is tesz igazán kísérletet a velük való foglalkozásra. Ez nonszensz: egyetlen vallási rendszert sem lehet megérteni a szimbólumok és mítoszok alapos ismerete, azok hatásmechanizmusainak, funkcióinak tisztázása nélkül! A legrosszabb azonban, hogy míg Peterson érezhetően tényleg túlságosan elveszik a mítoszok és szimbólumok világában, addig Dawkins annyira földhözragadt, hogy képtelen felfogni amit Peterson néhol nagyon is jogosan mond neki. Például amikor Dawkins erőlteti Kain személyének történeti létezését ("honnan tudjuk, hogy élt egy Kain nevű ember?"), Peterson értetlensége nagyon is indokolt: a bibliai történet jelentése nem akar ilyesmire választ adni, ő pedig (pszichológusként) a történetben archetipikus mondanivalót fedez fel, ami valószínűleg egyébként is a (teológiai) tanulságok miatt került lejegyzésre.

Valóságból csak egy van, de ezt az egy valóságot nemcsak egyféleképpen tudjuk megközelíteni. Ami Peterson gondolatmenetei egyikéből viszont szépen kirajzolódott, hogy a tény vagy igazság fogalmaihoz tartozó dolgokat nem lehet pusztán steril természettudományos metodikával kezelni. És a Dawkins által lenézett mítoszok, valamint szimbólumok pontosan erre valók: az igazságok elvontabb és többszempontú megközelítéséhez, hiszen maga a szimbólum is hordoz egy látens (felszín alatti) és egy manifeszt (konkrét) jelentést. Lesöpörhetjük ezt az asztalról, de akkor a valóság sokkal szegényebb, kreativitás és színek nélküli, unalmas verziójához jutunk - amiről Alister McGrath az ateizmus kapcsán írt valami olyasmit, hogy az egész "bántóan üres". Pontosan így van: a mítosztalan világ kong, akár az üres hordó.

A beszélgetést itt tudod megnézni.