Belső ellenségünk

Ez történt tehát: Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok régi-új elnöke. Őszintén, nem hozott lázba ez az egész, nem tölt el sem örömmel, sem bánattal. Bevallom, csak fél szemmel figyeltem az amerikai eseményeket. Persze azt is tudtam, a végeredmény függvényében kiktől milyen reakciókra számíthatok - és amit sejtettem, hiánytalanul és tökéletesen beigazolódott. Mindez azonban rossz tünete annak, hogy nem tudjuk ki a valódi ellenség, ki ellen érdemes igazán hadat viselni és kik azok, akiket hátrébb lehetne sorolni.

Az a helyzet, hogy a társadalmi-politikai polarizáció túlságosan kiszámíthatóvá tette a nyugati világban zajló közbeszédet. Az a dualista látásmód, ami a baloldal-jobboldal, illetve demokrata-republikánus leosztást vastagon keretezi, egy idő után fárasztóvá tesz mindent, és még az érdekesebb kérdések lelkét is teljesen kiöli. Hiszen a képlet világos. Ha te demokrata vagy és republikánus nyer, akkor azt fogod mondani, hogy itt van a világvége, a maradiság tort ül, a következő években visszahull minden a sötét középkorba, lábbal tiporják majd az emberi jogokat és betiltanak mindent, ami az életnek élvezetet adhatna. Ha te republikánus vagy és egy demokrata kerül a bársonyszékbe, akkor valószínűleg úgy érzed majd, hogy a "mocskos libsik" átvették a hatalmat, ránk szabadítják a meleg hordákat, elnyomják a vallásokat, megtaposnak mindent, ami nemzeti és pokolba hajtják a világot. És persze ott van a legjobb forgatókönyv: amikor az az oldal diadalmaskodik, ahol te is vagy - mert ekkor még az is előfordulhat, hogy a béke országának eljövetelét prognosztizálod és megkönnyebbülten felsóhajtasz, hogy van azért még jóság és igazság ebben a gonosz világban, a dolgok innentől biztosan jobb irányba mennek majd.

Ami engem őszintén meglep, hogy az emberek még nem fáradtak bele az ilyesféle dualizmusba, a világ jókra és gonoszokra osztásába, a sötét és a világos oldal kontrasztos szétválasztásába. És még egy dologba, amire pedig nagyon hajlamosak vagyunk: hogy az ellenséget mindig kívül keressük.

Az elmúlt hetekben sokat tanulmányoztam azt a történetet, amikor Izrael népe megütközik a sivatagban az amálekitákkal (2Móz 17, 8-13). Rengeteg tanulság van a sztoriban, valószínűleg azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy Izraelnek egyáltalán harcolnia kellett. Egészen eddig Isten maga küzdött értük, szabadította ki őket Egyiptomból, engedte rá az egyiptomiakra a tíz csapást vagy éppen a Vörös-tenger zúduló hullámait. A kiszabadított rabszolgák életében azonban eljött az az idő, amikor meg kellett  tanulniuk küzdeni az ellenségükkel. Mégpedig olyasvalakikkel, akik az útjukban álltak az "üdvösségüket", vagyis a kánaáni megérkezést illetően: és ezek voltak a félnomád beduin amálekiták.

Nos, sok bibliamagyarázó úgy értelmezi ezt az egészet, hogy az egyiptomi kiszabadítás aktusa hasonlít ahhoz, mint amikor az ember kiszabadul a bűnös életéből, vagyis röviden és egyszerűen: megtér. Az interpretációk szerint az ószövetségi exodus-narratíva tehát az újszövetségi megváltástörténet előképe. Természetesen ahogy a zsidók sem tudták magukat kiszabadítani Egyiptomból (Istennek kellett közbelépnie), úgy az ember sem tudja magát megváltani (ezt Jézusnak kellett megtennie). A kiszabadulás-megváltás után azonban eljön majd az idő, amikor a keresztény ember harcolni fog. És amikor ez megtörténik, nem mindegy kiben ismeri fel az ellenségét. 

Nos, szó ami szó, Magyarországon bőségesen el vagyunk kényeztetve, ami az ellenségeket illeti. A legtöbb esetben azonban ízlés dolga, hogy ki kit tekint ellenségnek. Valakinek Trump az, valakinek Harris. Valakinek Mohamed és az iszlám. Valakinek Darwin és az evolúció. Valakinek Orbán Viktor és a Fidesz, valakinek meg Magyar Péter és a Tisza Párt. Valakinek a "libsik" és az LMBTQ, másoknak a "konzervek" és a hagyományos értékek. Az én kérdésem viszont az, hogy amikor keresztények a fenti listából a korábban már ismertetett dualista befolyás alatt kiválasztják a csépelendő gonoszt, vajon tényleg a megfelelő irányban harcolnak?

Attól tartok, a mi amálekjeink sokkal rágósabb falatok, mint a közéletben egymást utáló és megvető politikusok, vagy ideológiai formációk, amelyek hatását persze nem kívánom lebecsülni sem - magam is többször foglalkoztam velük itt a blogban. Ezek az "ellenségek" tálcán kínálják magukat, hiszen könnyen beazonosíthatók, észlelhetők, célkeresztbe tehetők. Ám a szekuláris kultúra minden kihívása ellenére sem gondolom, hogy a korjelenségekben kellene keresni Amáleket, és így nem is a politikai közbeszéd porondján. A helyzet rosszabb. Sajnos egy sokkal ádázabb ellenfélről van szó, ami próbál minket akadályozni a földi vándorlásunkban, nehogy elérjünk az üdvösségig. Ez az ellenség pedig nem kívül, hanem belül található és az Újszövetség óembernek nevezi. Na, nekünk elsősorban vele van dolgunk, vele kell kézitusába bocsátkoznunk, vele kell elbánnunk, még akkor is, ha teljesen megszabadulni ebben a valóságban sosem fogunk tőle. Tartok azonban attól, ha az energiáink mindig a külső ellenségek beazonosításába és levadászásába csatornázódnak, nem sok figyelmünk és erőnk marad a belső ellenséggel való küzdelemre. Minél inkább arra optimalizáljuk a harci stratégiánkat, hogy a külső ellenségekkel csatázzunk, annál több területet veszítünk a belső ellenséggel való küzdelemben. És tudjuk jól, ez csak Amáleknek kedvez...