Spingyülekezetek és spinpapok

Olvasok egy remek könyvet a spindiktátorokról, melyet ráadásul olyan szerzőpáros alkotott, akiket talán ritkán fúj össze egymással a szél: egy orosz közgazdász (Szergej Gurijev) és egy amerikai közgazdász-politológus (Daniel Treisman). Mondani sem kell, bár mindketten szakmai jellegű érvelést és gondolatokat vetnek fel, azért bőven rendelkeznek személyes tapasztalatokkal is a témáról. Azonban a spindiktátorokról szóló felvetés bennem is felhozott néhány kérdést - például olyanokat, hogy létezhetnek-e "spingyülekezetek", ahol "spinlelkészek" végzik a feladataikat a nekik adatott hatalom kontextusában?

Gondolom, ha valaki még soha nem hallotta a spindiktátor kifejezést, elsőként talán azt szeretné megérteni, egyáltalán miről van szó. Nos, nehéz dolgom lesz, ha egy blogbejegyzésben akarom az egész könyvet bemutatni, ezért csak a tények summázatára vállalkozom. Kezdjük talán azzal, hogy mindenki hallott már diktátorokról, azaz olyan despotikus hajlamú politikai vezetőkről, akik a saját országukat rémuralom alatt tartják és erőszakos eszközökkel próbálják bebiztosítani a hatalmukat. Ilyen "klasszikus" diktátorokat sokat találunk a 20. századi történelemben - a legismertebbek természetesen Adolf Hitler vagy Sztálin, de ott van Mao-Ce Tung vagy hogy mondjunk egy kisebbet, a romániai Nicolae Ceausescu. 

A könyv szerzői ezekre a tipikus diktátorokra és az általuk fenntartott rendszerre a félelemdiktatúra kifejezést alkalmazzák. A legtöbben valószínűleg már ennyiből is sejtjük, milyen paraméterek állhatnak ennek a szónak a hátterében. A félelemdiktatúrában a diktátor a félelem fenntartása révén uralkodik: sokszor nyúl erőszakos eszközökhöz, például a nyilvánosság előtt végez ki embereket, vagy fizikai veréssel fenyíti meg őket. Gyakoriak a politikai gyilkosságok, de enyhébb esetben is jellemző, hogy a politikailag nemkívánatos személyeket bebörtönzik. Természetesen a félelemdiktatúrák át vannak itatva a cenzúra mindenféle technikáival, így jellegzetesek a könyvégetések, szerkesztőségek bezárásai és persze a teljes médiafelügyelet. Ehhez kapcsolódik még az agresszív propaganda, amely népszerűsíti a Vezért és az eszmét, megvetően nyilatkozik minden liberális demokráciáról és próbálja akár meggátolni azt is, hogy nemzetközi szintről jelentős információk bejussanak a diktatúra falai közé. Jó példa erre a "szépséges" csomagra Kim Dzsongun és Észak-Korea.

A bevezetőben említett könyv szerzőpárosa nem tagadja az ilyesféle nyílt diktatúrák erejét és borzalmait, de állításuk szerint a 21. századra ezek a rezsimek jelentősen megkoptak - mert a hatalom megtartása szempontjából kevéssé tűnnek ma már szalonképesnek és hatékonynak. Főleg, ha van hozzájuk képest sokkal jobb alternatíva - és ezt az alternatívát nevezzük végső soron spindiktatúrának. Az ilyen típusú országok száma statisztikailag is igazolható módon megemelkedett mára a félelemdiktatúrák és az igazán demokratikus országok kárára! Nem akarom most hosszasan ecsetelni mi is a spindiktatúra definíciója és hogyan jött ki ez a matek - ha valaki kíváncsi a részletekre, olvassa el a könyvet, nem fogja megbánni! A lényeg most az, hogy a spindiktatúra alapvetően nem a félelemkeltés, hanem a megtévesztés révén próbál működni. Úgy fegyelmez, hogy kerüli a nyílt erőszakot: így például nem megvereti az ellenségeit, hanem bizonyos okokra hivatkozva mindig rájuk küldi az adóhatóságot. Nem felgyújt egy egyetemet, hanem számokra és adatokra hivatkozva bezáratja. Nem megtiltja az ellenzéki sajtó működését, hanem korlátozza és nehézzé teszi. No és persze mindeközben elbábozza a demokráciát, a szólásszabadságot és a fair választásokat. 

Az elmúlt évtizedek politikai áramlatai sorban felszínre hozták a spindiktátorokat - mint amilyen Erdogan, Trump vagy éppen a könyv szerint Orbán Viktor is -, akik egymáshoz elképesztően hasonló taktikai megoldásokkal kormányozták a saját országaikat. Kellemes szociálpszichológia vita bontakozhatna ki arról, milyen folyamatok járultak hozzá ezeknek a vezetőknek a színrelépéséhez. A könyv statisztikáiból kiderül, hogy a félelemdiktatúrákból a spindiktatúrákba való átmenet akár képes továbbhaladni egy nyílt demokráciába is - de persze nem valószínű, hogy ez meg is történik. Sőt, éppen Putyin esetében mintha azt látnánk, hogy az általa működtetett spindiktatúra egyre inkább kezdene "visszahajolni" a klasszikus félelemdiktatúrába: nemcsak a háborús pusztításra gondolok most, hanem a tüntetők tömeges letartóztatására vagy éppen ablakokból véletlenül kipotyogó, rendszerkritikus emberekre...

Az egész autokrata spindiktatúra-koncepciót talán Orwell egyik mondása foglalja össze a legszemléletesebben az 1984 című művéből:

"A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk."

Bevallom őszintén, én a spindiktátorságot egyfajta politikai lelkiségi irányzatként is tudom magamban azonosítani. Egyszerűen vannak olyan típusú emberek, akik nemcsak tehetségesek (már ha azok egyáltalán), hanem kényszeresen ragaszkodnak ahhoz, hogy minden lehetőleg úgy történjen, ahogyan ők szeretnék. Viszont elég belátóak és intelligensek, hogy a saját akaratukat ne direkt és otromba eszközökkel kényszerítsék a népre - abból csak vérontás és nemzetközi felháborodás lehet -, hanem sokkal finomabb hatalomtechnikai eszközökkel.

Ha igazam van és a spindiktátorság valamiféle lelkiség is, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, az egyház (mint a lelkiségek egyik fő terjesztője) mennyire felvevőpiaca az ilyesminek? Valószínűleg nagyon is az. Autokrata emberek persze mindenhol lehetnek, de az egyház eleve lelkiségek köré épül, még a "száraz" teológiai irányzatok is rendelkeznek lelkiségi jelleggel. Ráadásul az egyházban relatíve gyorsan lehet "vezetői pozícióba" kerülni, a kisebb felekezetek esetében még inkább. A neoprotestáns irányzatok - baptizmus, pünkösdizmus, szabadkeresztény vonal - a teológiai karokon képeznek lelkészeket, de (tudomásom szerint) nincs szigorú feltételekhez kötött rendszer, megszerzendő jogosítványokkal, miszerint ennyi és ennyi szolgálati év után szentelnek fel valakit lelkésznek. Legáció, azaz kiküldés egyházi helyekre persze létezik, de az igazság az, hogy ha elvégezted a teológiát, akár máris vezetői pozícióba kerülhetsz! Ez a dolog a kisegyházak mozgalmi múltjából is ered - hajdanában még a tanultságot se várták el a lelkészektől, elegendő volt az elhívás és a puszta lelkesedés. (Ma már szerencsére a helyzet azért ebben pozitívan változni látszik!) Ha jól sejtem, a nagyobb egyházakban létezik "szamárléta", amit végig kell csinálnia egy kezdő papnak - de ott meg örülnek lassan, ha akárki jelentkezik a szemináriumra.

A helyzet tehát az, hogy valós lehetőség a "spingyülekezetek" létrejötte "spinpapokkal" és "spinlelkészekkel" - hogy picit kicsavarva adjam vissza a könyv egyik alapkifejezését. Nem állítom, hogy ez most az egyházak legnagyobb problémája, de a tekintélyelvű vezetés mégis állandó kihívás és visszatérő probléma - ahogy időről-időre a felszínre is kerül. Néha az az ember benyomása, hogy csak szerencse kérdése, milyen lelki alkatú ember kaphat szócsövet és ezáltal hatalmat magának: egy autokrata beállítottságú, még rosszabb esetben kifejezetten diktátor-típus vagy a nyílt és szabad meggyőződést támogató személy.