Református borotválkozás?

Ha jól belegondolok, egyszerre két borotvát szoktam használni: az egyiket az arcszőrzetem eltávolításához, a másikat pedig a feleslegesen kusza és bonyolult gondolatok lemetszéséhez. Ahogy a  most zajlott református megújulás konferencia beszámolóit olvastam, folyamatosan az a szándék erősödött bennem, hogy utóbbi borotvát most használnom kellene. Megújulás történik? Ha igen, miért csak néhányan vesznek ebben részt? Ha nem, akkor mi az, ami történik?

Ockham borotvája. Ha valaki foglalkozik eszme- vagy teológiatörténettel, minden bizonnyal hallott már arról az elképzelésről, melyet a takarékosság elvének is szoktak nevezni. Nos, akkor csak takarékosan megfogalmazva annyiról van szó, ha egy adott jelenségre számos magyarázat létezik, valószínűleg a legegyszerűbb lesz a helyes. Ockham borotvája tehát lenyisszantja a feleslegesen túlbonyolított szőrszálakat és segít a képet tisztábbá, átláthatóbbá, világosabbá tenni. Fontos azért látni, hogy nem mindig és minden helyzetben hasznos az ilyesféle borotválkozás, ám kívülálló szemmel nézve a Református Megújulás Konferencia körüli eseményeket, az ember reflexszerűen nyúl az ilyesféle technikákhoz.

Mert az a megújulási kísérlet, ami most elkezdődött, nekem nem teljesen tiszta, nem teljesen átlátható, nem teljesen világos. Nem bántani akarom azokat, akik az egészet kezdeményezték! Becsületszavamra mondom, kifejezetten szimpatizálok az esemény több szervezőjével, semmiféle személyes érdekellentétem nincs velük, egyáltalán semmi okom arra, hogy rosszindulattal forduljak feléjük. Ráadásul pünkösdi keresztényként nem is volnék református, tehát még ilyen értelemben sem gondolom magam érintettnek. Sőt, azt hiszem alapvetően értem a mögöttes szándékot, szurkolok a konferencia szervezőinek, átérzem a csalódottságukat a Balog-ügy kapcsán - és úgy általában is, ami a reformátusság hazai helyzetét illeti. Szó mi szó, az én felekezetemre is ráférne egy alapos megújulás, de aligha akad olyan szegmense az egyháznak, amely ezt nem mondhatja el magáról.

A kérdőjel bennem csak arról szól, hogy az egész kezdeményezés nem tűnik egyházi szintűnek, hanem csupán bizonyos meghatározó személyiségek projektjének, akik egymásba karolva próbáltak létrehozni valamit, aminek a hangvételét a botrányos események teológiai jellegű feldolgozása határozza meg. Azután a teológiai bázisú rendezvény köré időközben "odakerült"(?) egy politikai jellegű tüntetés is,  és hogy a dolog még érdekesebb legyen, az egész fővédnöke a Magyarországi Református Egyház Zsinati Elnökségi Tanácsa - amelyben az a Balog Zoltán is benne van, akinek a távozását szeretnének a szervezők. Lehet, hogy én értek valamit rosszul, de az érdeklődő laikus szemszögéből úgy néz ki a dolog, hogy az egész eseménynek az egyik támogatója egy olyan tanács, amelynek egyik oszlopos tagjáról is szól a rendezvény: hogy neki mennie kellene.

Őszintén, ez így nekem kicsit fura. Mintha a saját gyülekezetem szervezne egy konferenciát az én távozásomról, és közben felkeresnének, hogy adjam áldásomat lelkészként az egészre - ráadásul egy csoport tüntetne is ellenem a helyszín közelében az utcán. Szóval, a kívülállók nézőpontjából nehezen érthető, hogy ez az egész tulajdonképpen mi? Egy ébredési összejövetel? Egy teológuskonferencia a Balog-ügyről és a püspök távozásáról, amit a "botrányhős" maga is támogat? Politikai szálakat sem nélkülöző, egyházon belüli kibeszélése a kegyelmi botránynak? Közös gondolkodás a reformátusság jövőjéről és lehetőségeiről?

Egy biztos. "Ecclesia semper reformari debet" - vagyis "az egyháznak mindig reformációra van szüksége", mindannyian ismerjük a bölcs mondást. De megújulhat-e egy egyház, ha a szálak így összegubancolódnak? Lehet-e újat kezdeni egy felekezetben úgy, hogy nem kapaszkodik össze egy emberként a teljes református közösség? Ha nem mindenki társul többé-kevésbé egységesen a reformációt sürgetők zászlaja alá? Egyáltalán mi lenne a konkrét megújulás - hiszen az, hogy Balog Zoltán távozik, még önmagában nem vezet egy friss szemléletmódhoz?

Ezekre a kérdésekre persze nem nekem kell válaszolni, hanem a szervezőknek, sőt tágabb értelemben magának a magyarországi református egyháznak. Gyanítom, ha én felteszem ezeket a kérdéseket, ők is feltették már maguknak és tipródtak rajta. Megismétlem, én szurkolok nekik! Abszolút annak a pártján állok, hogy a magyarországi kis- és nagyegyházak megtalálják a módját a saját megújulásuknak, talpra állásuknak, felfrissülésüknek. Lehet, hogy ez első körben valamiféle ventilálással, a problémák megfogalmazásával és artikulációjával kezdődik, azután jöhetnek a teológiai újragondolások és végül a gyakorlati teendők megvalósítása. De ha egy egyházat szeretnénk megújítani, abban az egyház egészének érdemes részt vállalnia - mert ha mégsem, abból végső soron nem megújulás, hanem szakadás következhet. De hát nem valahogy így indultak el a protestantizmus szekerei is Luther idejében? Maga a reformáció is abból lett, hogy a meglévő struktúrák képtelenek voltak az újdonságot befogadni. Vagy ahogy Krisztus mondta, újbort nem lehet ótömlőbe önteni. Az új a régiből növi ki magát, de mégis olyan szintű lehet az inkompatibilitás közöttük, hogy nem férnek össze egymással. 

Mielőtt valaki félreérti, nem kívánok szakadást a református testvéreimnek, ahogy nyilván ők sem kívánják saját maguknak. Szubjektív meggyőződésem szerint nincs szükség már több szétválásra az egyházon belül, történt abból éppen elég. Pünkösdiként pláne azt mondom, az én felekezetemnek bőven mit szégyellnie ebben a kérdésben - talán nem is létezik olyan pünkösdi gyülekezet, ami legalább egyszer ne szakadt volna ketté. Az ideális út tehát az, ha az egyház egyben marad, miközben nem marad meg olyannak, amilyennek most látjuk. Az elsőt vélhetően minden református szeretné - de kívánja-e a másodikat is?