"Nincs kis bűn, nincs nagy bűn"

Azt hiszem ez a legenda eddig még nem szerepelt a blogban. Pedig nagyon is létező és időről-időre bele szoktam futni. Egyes keresztények valódi meggyőződéssel állítják, hogy Isten a bűnök között nem tesz különbséget. "Nincs kis vagy nagy bűn" - hangzik a szlogen, ami egyáltalán nem igaz és felületességről tanúskodik.

Amikor közszájon forgó tévedések jutnak el az ember füléig, bizonyos mértékben kíváncsi arra honnan eredhetnek és kiindulópontjuknál mennyire egyeztek meg jelen verziójukkal. A "kis bűn-nagy bűn" egybemosásával kapcsolatos kijelentés valószínűleg abból az elgondolásból indulhatott, hogy az ember súlyos vagy kevésbé súlyos bűn miatt is elkárhozhat - ebben a tekintetben, vagyis a végeredmény szempontjából nem érdemes különbséget tenni a bűnök között. Szerintem ez az elképzelés "fejlődött tovább" addig, hogy némelyek bagatellizálni kezdték a kérdést, mondván igazából nincs is különbség bűn és bűn között. Ha ilyen emberrel találkozom, mindig visszakérdezek: komolyan gondolja, hogy a falusi tyúktolvajt, aki mondjuk éhségét csillapítandóan lop, Isten abszolút egy kalapba teszi például egy diktátorral, aki emberiségellenes bűnöket követ el? Tényleg pontosan egyformának lát két embert, akik közül az egyik másolt DVD-ről telepít Windowst, míg a másik szórakozásból gyerekeket gyilkol? Remélem nem. A bűnök között ugyanis van különbség - furcsa volna, ha nem lenne.

Azt már az Ószövetségben látjuk, hogy a különféle bűnök nem estek azonos megítélés alá és jóvátételük sem volt ugyanaz. Ennek mikéntjéről, a büntetés mértékéről sokat lehet olvasni, aki kíváncsi rájuk, lapozgassa a Pentateuchost. Említsük meg a dolog másik oldalát is: az Újszövetség - például a mínák példázatában - a jutalmazás eltéréséről is beszél. Logikus, hogy ahogy a büntetés, úgy a jutalom sem egységes Istennél.

Miért mossák egybe némelyek mégis a dolgokat? Azt hiszem ebben sokszor az játszik főszerepet, hogy ők maguk sárosak valamiben: minél súlyosabb hibát vét az ember, annál nagyobb fájdalom elismernie. Ilyenkor jól jöhet azzal takarózni, hogy Isten tulajdonképpen nem tesz különbséget a bűnök között. "Nincs kis vagy nagy bűn" - hangzik el a mondat, ami egy ilyen szituációban valójában azt jelenti: "Nem vagyok én rosszabb, mint más, Isten szemszögéből nézve nem követtem el súlyosabb bűnt, mint a másik ember". Ugyancsak indok lehet az igazságosság elve: Isten nem személyválogató, mindenkit ugyanúgy kezel, vagyis a bűn az bűn, nem kell ezt tovább cifrázni. Végül pedig sokkal egyszerűbb kétpólusú világban élni és eligazodni, ahol van fekete (az összes bűn) és van fehér (jutalom), a dolgok így átláthatóbbak és kevésbé fárasztók lesznek.

Kivételesen hadd írjak le ide egy kis anekdotát az iszlám világából - merthogy az "isteni igazságosság" fogalmáról nem csak nekünk, keresztényeknek vannak gondolataink. Arra már más vallás követői is rájöttek, hogy az egyforma ítélet és jutalmazás nem lehet elfogadható. Az egyik iszlám legenda arról szól, hogy három igazhívő elmegy Harun Al Rasidhoz:
- Mi hárman kókuszdiót termesztünk. Idén nagyszerű volt a termés. Mégis félünk, hogy összeveszünk az osztozkodáskor. Ezért kérünk, hogy te oszd el közöttünk a termést, de olyan igazságosan, mintha Allah tenné!
Ekkor a kalifa egyiküknek ad két diót, a másiknak semmit, az összes többit a harmadiknak adja. Kétségbeesetten tiltakoznak:
- Mi nem így gondoltuk! Egyformán oszd el!
- Egyformán? Úgy is lehet. Csak ti Allah igazságosságáról beszéltetek. Az egyformaság nem az Isten igazságossága, hanem a szolgáké.

Tovább

Szent kockák

Úrím és tummím

A keresztény nem lottózik, nem rulettezik és nem foglalkozik semmiféle szerencsejátékkal. Élete nem a szerencse és a különféle kockák, kártyák, golyók kezében van, hanem Istenében. Általános álláspont tehát, hogy az ilyesféle időtöltésből jobb kimaradni, de mivel indokoljuk, hogy egy lottószelvény kitöltése is bűn?

Mindenki tudja, hogy a Biblia számos esetben ír a sorsvetés gyakorlatáról, ami teljesen megszokott eljárás volt az ókori népek között. A sorsvetést egészen az Újszövetségig használták a zsidók, utolsó alkalommal Mátyás apostol megválasztásakor olvashatunk róla (Csel 1:26). Az ószövetségi papság ruházatában kerül elő egy érdekes kis holmi: a hósan, ami zsebszerű kialakítású eleme volt a ruhának, a zsebben pedig a szent sorsvetés kockái lapultak, azaz az úrím és tummím nevű kövek. Az úrím jelentése leginkább fény, talán a bűnt leleplező világosság értelmében, míg a tummím a tökéletességet és ártatlanságot jelképezte.

Nos, pontosan nem tudni hogyan használták sorsvetés során ezeket a kövecskéket, mindenesetre leginkább igen/nem típusú kérdések eldöntésére alkalmazták. Az alapelv természetesen az volt, hogy nem létezik véletlen, hanem minden döntés hátterében és kimenetelében isteni kéz nyomát kell felfedezni. Ahogy maga a Biblia írja:

"Az ember végzi a sorsvetést, de mindig az ÚRtól való a döntés." (Példabeszédek 16:33)

Sorsvetéssel igen komoly dolgokról is döntést hoztak az ókorban: földterületeket osztottak így szét, életről és halálról foglaltak állást, sőt ahogy fentebb írtam, apostol is ezen a módon lett Mátyásból. Jónást azonban sorsvetés után dobták ki a hajóból a háborgó tengerbe, ahogy Jézus köntösére is sorsot vetettek.

Egyszóval úgy tűnik, kockázni nem is annyira istentelen tevékenység? Ha emberéletekről döntöttek abban a meggyőződésben, hogy a sorsvetés mögött Isten áll, miért lenne olyan nagy hiba kitölteni manapság egy lottószelvényt?

A magyarázat szerint a szerencsejátékok alapvető célja nem igazán szellemi, hanem anyagi jellegű: tulajdonképpen a gyors és egyszerű meggazdagodás ígéretét lobogtatják a játékos szeme előtt, ami viszont már elég messze áll a Biblia szellemiségétől. Senki nem azért lottózik, mert Isten akaratát kutatja, hanem mert pénzt akar nyerni, méghozzá a lehető legtöbbet, ez teljesen nyilvánvaló. Szerintem nem is maga a játék a probléma, hanem az a gondolat, ami mögötte áll és ami bizony súlyos függőséget is képes kialakítani.

A szerencsejáték krónikus változata ugyanis a viselkedési addikciók körébe tartozik, vagyis egyfajta belső kényszerből fakadó cselekmény, amikor a játékos rosszul ítéli meg a kockázatokat és képtelen abbahagyni a játékot. Persze itt is vannak fokozatok. A rekreációs játékos csak kevés pénzt fektet a játékba, kontrollálja magát és viszonylag ritkán fordul szerencsejátékhoz. A problémás játékos már olyan áldozatokat is képes hozni, ami károsítja személyes életkörülményeit, de adott esetben még képes leállni. A patológiás eset már súlyos: ezen a ponton már a szerencsejáték uralja a játékost és nem fordítva. Növekszenek az anyagi problémák, a kívánt izgalom eléréséhez pedig egyre nagyobb áldozatokat kell meghoznia, ami gyakran eladósodáshoz vezet.

Nyilvánvaló, ha egy keresztény kitölt egy lottószelvényt, nem fog a pokolba kerülni és nem lesz belőle patológiás eset sem. A legtöbb lottózó valószínűleg rekreációs fázisban állhat. Hülyeség lenne túlzásba esni, kár lenne azonban elhallgatni a dolog másik felét. Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy az addikcióknál nagyon könnyű egyik fázisból átkerülni a másikba. A kötődés igen gyorsan kialakulhat, sokan pedig akkor sem veszik észre a függést, amikor nyakig benne vannak. Érdekes, de a krónikus szerencsejáték pszichológiai mechanizmusai, megvonási tünetei, személyiségzavarai és egyéb jellegzetességei alapján sokban hasonlít az alkohol és drogfüggőséghez. Egyébként elsősorban férfibetegség (5:1 a férfi-nő arány), ami összetett kezelést igényel.

Tovább

A jobbik részt választotta?

Szegedi Csanád

Nem csodálkozom azon, hogy Pál apostol, aki öldökléstől lihegve üldözte az egyházat, majd egyik pillanatról a másikra megtért, nagyfokú gyanakvás kiváltója lett az első keresztények köreiben. Ez teljesen normális, elvégre vadbaromból szentnek lenni ennyire rövid idő alatt - nem kis tett. Ilyen szituációban jogosnak tűnik az első keresztények reakciója: aki ebben a helyzetben nem képes semmi gyanakvásra, az önmaga válik gyanússá.

Szegedi Csanád a Jobbik nevű, hivatalosan radikális, gyakorlatilag szélsőséges és antiszemita párt egyik (volt) oszlopos tagja úgy viselkedik, mint aki elveszett, de megtaláltatott. Szinte megtért. Az előzményekről mindenki tájékozódhatott a médiában (Csanád zsidó származásáról, a Jobbikból való kizárásáról most nem írnék, noha ezek az előzmények szerves részei történetének).

Csanád olyat tett, ami elképzelhetetlen egy magára valamit is adó fajgyűlölőnek: elment Köves Slomo rabbihoz bocsánatot kérni, egyben jelezte, hogy Auschwitzba is látogatást tesz, hogy lerója kegyeletét. Ezzel alighanem kiírta magát a szélsőjobb történelméből, viszont elképzelhető, hogy jegyezni fogják egy másikban. Nem hangzik mindennapinak, amit Csanád művelt, sőt még csodaszámba is mehet. Épp azért gyanús, mert nem szokványos. És ha a gyanakvás ellenére még igaz is, akkor nem kell feltétlenül arra várnunk, hogy a vakok szemei megnyíljanak:  épp most láthatjuk egy rendkívül izgalmas példáját.

Ha már zsidók, ha már zsidóság, ha már Jobbik, ha már változás, itt kell megemlítenem, hogy ebben az egész túldimenzionált "zsidókérdésben" két csoport van, akikkel soha nem tudnék azonosulni. Az egyik természetesen a barbár antiszemitizmus, ami minden sötét sarokban kapafogú zsidókat vél felfedezni, és úgy nagyjában-egészében az emberiség összes bűnét a zsidóság nyakába akarja akasztani. Felháborítóan buta, vállalhatatlan, embertelen álláspont az övék, több szóra nem is érdemes. De éppen ilyen távol áll tőlem az elvtelen filoszemita is, aki zsidóbb akar lenni a zsidónál, és kritikátlanul rajong mindenért, ami Izraelből származik - mintha az bármilyen értelemben is garanciája volna a tökéletességnek. Szeretem a zsidókat, éppen úgy szeretem őket, mint a kubaiakat, horvátokat vagy hollandokat. Keresztényként talán jobban is értékelem a kultúrájukat az átlagosnál, de ha úgy tartja kedvem, szombaton is melózok és kétpofára zabálom a puhára főtt disznóhúst. Miért ne lehetne a rajongó szeretet és a sötétlelkű gyűlölet szélsőértékei között, egészséges pozíciót elfoglalni? Az egyetlen igazán normálisat, tegyük hozzá.

A lényeg azonban, hogy Szegedi Csanád talán elindult egy helyesebb cél felé és nem csak egy szárnyaszegett politikus figyelemfelkeltő akcióját látjuk. Bízzunk benne, hogy felismert valamit. Kimozdult a holtpontról és nekivágott egy másik útnak. Egy jobbiknak.

Tovább

Miért éppen házasság?

Ahogy az előző bejegyzés végén említettem, a házasság intézménye egyre kevésbé divat a jóléti demokráciákban. Sokan azt gondolják, egymást szeretni papírok és egy szimbolikus szertartás megrendezése nélkül is lehet. Minek bonyolítani az életet a házassággal és miben több az, mint bármilyen más kapcsolat?

Egy ősi zsidó értelmezés szerint Isten az édenkertben Ádámot nem férfinak, hanem embernek, egyfajta férfi-nő keveréknek teremtette. A történetben úgy olvassuk, hogy Isten kivette Ádám oldalbordáját, melyből megalkotta Évát: a zsidó hagyomány értelmezésében az itt szereplő tzela szó valójában nem bordát, hanem oldalt jelent. Ádám eszerint androgén lény, akinek egyaránt volt férfi és női oldala, ám a tzela kiemelésével "kettévált", ami a nemek elkülönülését jelentette. Azóta pedig egyik oldal sem teljes önmagában, hanem keresi elveszett másik felét, akivel újra egyesülve egésszé válhat. Egyébként maga a "szex" kifejezés is a latin secare szóból ered, ami részekre osztást vagy vágást takar.

Nos, a zsidók értelmezésének igazságtartalmáról lehetne vitatkozni, mindenesetre nekem tetszik az elgondolás, miszerint az ember csak másik felével kiegészülve képes arra, hogy teljesebb legyen. Az ember nem kerek egész önmagában, mégha büszke is saját képességeire és függetlenségére, valójában társra szorul, mégpedig olyanra, aki hozzá illik. Ez a "kiegészülés" pedig nem csak szexuális, hanem testi-lelki síkon is végbe kell menjen. Erre azonban miért éppen a házasság volna a legjobb, amikor más együttélési forma is létezik?

Az egyik ismerősöm sokak véleményét fogalmazta meg, amikor azt mondta, a házasság csak papír, jelkép, szimbólum. Enélkül is lehet hűségesen együtt élni. Minek ragaszkodni egy szimbólumhoz, milyen többletet nyújthat az ilyesmi? Azt hiszem az ismert rabbi, Shumuley Boteach gondolatai nagyon találók:

"Még ha igaz lenne is, hogy a házasság csupán egy szimbólum, a szimbólumok akkor is nagyon fontosak. Minden vállalatnak szüksége van egy logóra... minden országnak van zászlaja, és minden vallásnak szüksége van olyan jelképekre, amely a hitét képviseli... Egy végzős egyetemista aligha örülne annak, ha négy év munka után nem kapná meg a diplomát, mondván "az nem lényeges"."

A házasság szimbóluma persze tényleg jelkép, egy jelkép esetében pedig nem önmaga, hanem az az érték a fontos, amire rámutat. A házasság elsősorban az elkötelezettség jelképe. Az elkötelezettségről szól és egyfajta módon hirdeti is azt a világ felé. Az elkötelezettség fogalmát a házasságon kívül mindenki tetszés szerint értelmezi - hol szorosabban, hol lazábban, hiszen nincs meg az a keret, ami medret adhat az értelmezéshez. Egy ilyen kapcsolat nem is feltétlenül vár el komoly függést a partnertől, sem anyagi, sem erkölcsi értelemben.

A házasságon belül azonban már jóval kevésbé jellemző ez az ingatagság. Ha egy házaspár valamennyire normális, akkor úgy gondolja, a házasságban mindenét megosztja a másikkal, amennyire csak lehet. Furcsán is néznénk arra a házaspárra, akik nem költöznek össze, nem vezetnek közös háztartást, nem tartják fent önmagukat kizárólag a másik számára, nem kötődnek egymáshoz testi-lelki síkon. Vannak hullámvölgyek, amikor persze ilyesmi előfordulhat, de ha tartósan ez a jellemző, a házasság felbomlik, mert ezek hiányában nem működőképes. Mondhatni, nem erre találták ki.

Befejezésül megint idézem Boteach gondolatait, aki az elkötelezettséggel kapcsolatban ezt írja:

"A nők ma egyszerűen elfelejtik, hogy mi az igazi szerelem és mi az igazi bók. Egy srác elmondhatja a lánynak, hogy szereti, hogy gyönyörű és nem tudja elképzelni az életét nélküle. A lányra ez nagy hatást gyakorol, úgyhogy fogja a holmiját és odaköltözik a fiúhoz. Az igazi bók azonban, amit egy férfi egy nőnek mondhat, ez: "Lennél-e a feleségem?". Ez a legnagyobb bók, mivel ebben benne van az az ár, amelyet a férfi hajlandó megfizetni. Minden más csupán üres beszéd."

 (Az idézetek forrása:  Shmuley Boteach: Kóser szex, Focus kiadó)

Tovább

Szex a házasság előtt?

Nagyon ritkán, csupán egyszer-kétszer futottam bele abba a kérdésbe, amikor nem keresztény emberekkel a hitemmel kapcsolatos kérdésekről beszélgettem, hogy miért propagálja az egyház a házasságon belüli szexualitást és utasítja el a házasság előtti nemi életet? Őszintén szólva nehezen tudtam érvelni, igaz a témával sem foglalkoztam túl sokat.

Két gyűrű mind felett...

Adott két ember, akik szeretik egymást, ezt pedig nemi életükben is kifejezik. Nem csalják meg a másikat, nincsenek titkos kapcsolataik, és még az is lehet, hogy egyszer talán összeházasodnak. Mi a baj ezzel? A kérdésre a keresztény egyházaknak kell válaszolni, melyek nem fogadják el az ilyesféle idillikus állapotokat, mert meggyőződésük szerint a szex csakis a házasság keretein belül képzelhető el két ember között.

Mondhatnánk egyszerűen azt az érvet, hogy Isten ezt így akarja és kész. Minden bizonnyal jobban tudja mi a jó nekünk, mint mi. Számunka elegendő lehet ez a válasz, azonban nem fogja meggyőzni azt a szexuálisan túlfűtött társadalmat, melyben autótól a fogkeféig, lakáshiteltől a gyógyszerekig mindent bikinis lányokkal, fotómodellekkel és izmos férfiakkal lehet csak eladni. Miért is mondjanak le felnőtt férfiak és nők a puszta, zsigeri érzésekről azért, mert egy több ezer éves könyvből papok ezt prédikálják nekik? Miért kapcsolják a testi élvezetet egy olyan intézményhez, mint a házasság, ami csak papírhoz köthető és bármikor felbontható?

Meggyőződésem szerint a válaszok kutatását nem is a szex, hanem a házasság oldaláról kell elindítani. Úgy gondolom a házasság nem korlátot, hanem keretet ad az élvezeteknek. A két kifejezés között nagy a különbség: míg az elsőben az akadályt, a másodikban a rendet lehet megtalálni. A kérdés inkább az, szükség van-e ilyesféle keretre vagy az erotikát mindenféle szabályozás nélkül érdemes kiélni a maga teljességében?

Nos, a szex és a kultúra kapcsolatát többek között J.D.Unwin angol antropológus is kutatta, aki megvizsgált 88 olyan civilizációt, melyek felbukkantak és később eltűntek az emberi történelem színpadán. Mindegyik civilizáció esetében azt találta, hogy életciklusuk kezdetén igen szigorúan álltak az erkölcsök és a szexualitás kérdéseihez, később azonban az emberek egyre szabadabban kezelték ezeket a területeket. Először a nemi betegségek jelentkeztek, azután felbomlottak az otthonok. A gyermekek már ingatag környezetben nőttek fel, viselkedési mintáikat természetesen szüleiktől vették és egyre szabadabban gondoltak az erkölcsökre, valamint a szexualitásra is. Unwin kutatásai egyértelműen azt az eredményt hozták, hogy a magas szexuális korlátozás magasabb, a kisebb szexuális korlátozás alacsonyabb nívót jelent egy társadalomban. A civilizált kultúrák emellett azzal is kitűntek, hogy a házasság előtti szüzesség mellett az abszolút monogámia pártján is kitartottak.

Dr. James Dobson szerintem jól összefoglalja mindezt:

"Ki tagadhatná, hogy komolyan meggyengül az olyan társadalom, amelyben a férfiak és nők közötti heves szexuális késztetés családok millióin belül válik a gyanakvás és intrika eszközévé; melyben egy nő sohasem tudja, mit csinál a férje, ha nincs otthon; melyben a férj sem bízhat meg a feleségében, ha ő nincs otthon; melyben a mennyasszonyok fele már az oltár előtt terhes..."

Ha elfogadjuk a fenti kutatás eredményeit, akkor azt mondhatjuk, az emberi civilizációk történetének tanulsága szerint a házasság intézményének meggyengülése mindig káros, a házasságon kívüli szex pedig nem erősíti, hanem aláássa azt. Ezzel szemben a monogámián alapuló társadalmak, melyek a szexualitást a házasság égisze alatt gyakorolják, életképesebbek.

Befejezésül hadd tegyek említést Csányi Vilmos egyik etológiával foglalkozó könyvéről, ahol a szerző megállapítja, hogy az emberi fajra alapvetően a monogámia gondolatköre a jellemzőbb. Még a poligám társadalmakban is kialakul a főfeleség, a kedvenc feleség intézménye, noha persze a monogám csoportoknál is megjelennek poligám tendenciák. Mégis, egy százas skálán, ahol a tiszta monogámia az egyes, a tiszta poligámia a százas értéket kapná, az emberi faj kb. tizenötös értékkel végezne, vagyis erősen hajlik a tartós kötődésre.

Ha természetünk szerint ennyire hajlunk a monogám kapcsolatokra, miért ilyen népszerűtlen sok esetben a házasság? Erről szeretnék írni legközelebb!

Tovább

Baptizmus, a határvonal

Nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, amikor beléptem a Kispesti Baptista Gyülekezet ajtaján. Sok-sok évvel ezelőtt jártam utoljára "hétköznapi" baptista istentiszteleten, kíváncsi voltam mit hoz vissza egykori élményeimből egy mai alkalom. Tulajdonképpen mindent.

Nem fogok pontosan fogalmazni, de Mészáros Kálmán, aki a Baptista Egyház elnöke volt, egy interjúban valami olyasmit mondott, hogy a baptisták egyfajta határt képeznek a felekezetek között. Valahol náluk ér véget a történelmi egyházak konzervatív vonala, egyben itt kezdődik a kisegyházi szemléletmód fesztelensége is. Amennyiben igaz ez a megállapítás - és a magam részéről hajlok arra, hogy elfogadjam -, akkor egy baptista gyülekezet majdhogynem ideálisnak nevezhető, hiszen egyszerre bírja a komoly és laza hangvételt, az ünnepélyességet és az oldottságot.

A kispesti baptistákról semmit nem tudtam, teljesen ártatlanul mentem el egyik istentiszteletükre. Önmagában jót tett, hogy az általam megszokott rituáléktól alapvetően különböző liturgika részese lehettem. Nekem úgy tűnt, inkább a konzervatív irányvonal felé hajlik a közösség (amennyire ezt egyetlen alkalom során meg lehet ítélni), de nem kizárólagosan. Míg az énekek az egykori "hit hangjai" repertoárból kerültek elő, és számomra egyfajta hagyományőrző jelleggel bírtak, az igehirdetés sokkal inkább a ma emberéhez szólt. Utóbbiból csak egyetlen jópofa momentumot emelnék ki, amikor a prédikátor egy kis történetet mesélt el, miszerint meglepetésére anglikán hívőkkel futott össze Budapesten. Érdeklődve kérdezte tőlük, hogy pillanatnyilag kicsoda az anglikán egyház feje, mire mosolygós választ kapott: "Ki lenne? Még mindig Jézus Krisztus".
Összességében jó érzésekkel távoztam ebből a gyülekezetből. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem való ez a hely: más karakter vagyok, mint ezek a tesók, de ettől még érezhetem jól magam közöttük.

Nem tudom, hogy a baptistákat hogyan ítélik meg a nagyegyházi szegmens tagjai, mindenesetre a pünkösdi-karizmatikus irányból sok kritika érte őket. Túlságosan lassúnak, Szentlélek-ellenesnek, törvénykezőnek tartották őket. Mára a helyzet szerintem sokat változott (mindkét felekezetben), de az tagadhatatlan, hogy a baptizmus teljes skálája elképesztően széles. Van itt minden, a kőkeményen tradicionálistól a szinte teljesen karizmatikusig. A széles "választék" persze azt jelenti, hogy az is találhat fogást rajtuk, aki simogatni, és az is, aki beléjük rúgni kíván.

Megint egy történet jut eszembe, amit egy barátom mesélt és jól ábrázolja az előbb említett sokszínűséget. Az elmúlt évek egyik baptista rendezvényén az igehirdető egy meglehetősen konzervatív prédikátor volt, aki - talán mondhatjuk úgy, hogy balszerencséjére - felvezetésként egy igencsak fiatalos lendületű, pörgő, táncoló, ugráló baptista dicsőítő csapatot kapott a nyakába. Miután a zenekar a maga természetességében levezényelte a dicsőítést, a prédikátor a látottakon megütközve lépett a karzatra és nehezen bár, de végül csak megszólalt, kérdőre vonva az előtte szereplőket:
- Mit szól a pásztorotok, hogy ti baptista létetekre így ugráltok a színpadon?
- Hát... - jött a válasz - ő is velünk ugrál!

Soha rosszabbat, Isten áldja meg a baptistákat! :-)

Tovább

Pszichológus a pamlagon

A címben túlzok, pamlag nem volt, inkább csak szimpla, kötetlen beszélgetés, némi kekeckedéssel nyakon öntve. Izsák Norbert, aki sokat publikált a HVG lapjain és ebben az évben más második könyvével jelentkezik, ezúttal Dr. Németh Dávid pásztorálpszichológia professzort faggatta mindenről, amiről mi is kérdeztük volna, ha nálunk van a mikrofon. Házasság, pszichológia, hitbeli kiskorúság, a református egyház erős és gyenge pontjai, ügynökkérdés, karizmatikus csodák, pokol: az ember csak kapkodja a fejét, mennyi minden van ezen a terített asztalon.

Most jöttem rá, hogy én tulajdonképpen szeretem az interjúköteteket. Azért szeretem őket, mert hosszabbak, kimerítőbbek és ezáltal mélyrehatóbbak, mint egy-egy magazin párhasábos beszélgetései. Az interjú, mint műfaj nem titkolt célja, hogy belemártson bennünket olvasókat a riportalany lelkébe. Megértet velünk egy embert, aki lehet hogy teljesen máshogy gondolkodik, mint ahogy mi gondolkodunk, mégis közelebb lép majd hozzánk. Mármint, ha jól sikerült interjút olvasunk.

Nos, ezt az akadályt sikerrel vette A Lélek titkai című kötet, mert az utolsó oldal elolvasása után az az érzés fogalmazódott meg bennem, hogy Németh professzor nem akadémikus magasságból osztja a kártyákat és világosítja fel a tudatlan olvasót mindenféle témában, hanem egyszerűen mint egy régi jó ismerős, velem beszélget. Ez még akkor is igaz, ha nem értettem egyet a professzor minden egyes állításával.

A beszédtémák közül egyről már tettem egy kis említést korábban, de ezzel korántsem írtam le mindent. Nem kívánom az egész könyvet idézni, pusztán néhány jó gondolatot ragadnék ki a sok közül. A pszichológiától való félelem mindenképpen ezek között van: mint kiderül, sok keresztény valójában azért fél, mert úgy véli, a hitbeli élmények lélektani kategóriákkal megfoghatókká válnak. Mi lesz, ha a pszichológia szépen levezeti, hogy a megtérés és más isteninek vallott esemény emberi okoskodással kielégítően magyarázható? Nos, valószínűleg ez a félelem - több szempontból is - alaptalan. Azon túl, hogy a hitélményeket nem lehet dobozolni, a pszichológia meglehetősen tanácstalan, ha az ember életében bekövetkezett gyökeres és hirtelen változásra választ kell adnia. Mint kiderül, a pszichológia sokkal inkább hosszabb folyamatokkal dolgozik, de azzal nehezen tud bármit is kezdeni, ha valaki elmegy egy evangélizációra és szinte más emberként tér haza. Még akkor sem, ha az 1870-es évektől kezdve vizsgálgatja a megtérést.

A megtérés mellett persze a hitbeli fejlődés is előkerül - szerencsére ugyancsak szókimondóan. Könyvben nem sokszor olvastam eddig, hogy valaki saját felekezete tagjainak jó részét "lekiskorúzza". Németh Dávid nem kertel, hanem feltűri az ingujját és belemondja az arcunkba: a református hívők jó része ebben a stádiumban van, noha nem itt kellene lenniük. Keresik a homogén köröket, az elfogadó csoportokat, illetve a személyes törődés érzését, ami persze nem bűn, amennyiben nem ez marad a végállomás számukra. Mégis elenyészően kevesen kerülnek át a következő stádiumba, ami a kritikus, kétkedő attitűddel jár együtt. A professzor szerint az ilyesfajta kételkedés nem bűn, hanem természetes állapot, sőt erény. Ez az a pozíció, melyben az ember saját hitére, tapasztalataira, másoktól átvett hittartalmakra és szabályokra reflektálva gondolkodik Istenről. Vagyis fontossá válik, hogy önálló legyen, önálló véleménnyel, önálló megoldásokkal. Nem mond számomra újat, egy cseppet sem, mégis örülök, hogy valaki felvállalja ezt és nyomtatásban, könyv formájában is megjelenhet.

Végül - nem kis meglepetésemre - a könyv egyik zárótémájaként olyan érzésem támadt, mintha az univerzalizmus húrjait is pengetni kezdenénk. Nem egyértelmű, hogy Németh Dávid mit gondol a pokolról, az örök büntetés mikéntjéről, de Barth Károly nyomán mindenesetre érzékelteti, hogy Isten saját magával kóstoltatta meg az Isten-nélküliség állapotát a kereszten, amit kárhozatnak is nevez. A pokol Jézus szerint nem az embernek készült: olyan színtér, ahova Isten nem néz többé.

Az ember úgy érzi, Németh professzor a róla szóló kötetben több alkalommal is szembekerül saját felekezete, azaz a református egyház felfogásával. Pusztán az a tény, hogy ez lehetséges, egyfajta elégedettséggel töltheti el az olvasót. Ahol szabadon lehet máshogy gondolkodni és a néhol kötekedő riporteri kérdésekre önálló feleletet adni, nem tartva az ember feje felett álló egyház szigorú tekintetétől, az nem is lehet rossz hely. Dr. Németh Dávid és Izsák Norbert közös szellemi vállalkozása ebből a szempontból nem is csak egy pasztorálpszichológus portréját rajzolja meg, hanem - ideillő kifejezéssel élve - a református egyház tudatalattijába is betekintést enged. Jó könyv ez.

(Izsák Norbert - Németh Dávid: A lélek titkai, Harmat kiadó, 2012, 182 oldal)

Tovább