Isten szeret, de gyűlöl?

Olvasom az evangelikál csoport legfrissebb írását Bagoly Gyula tollából, és azon kapom magam, hogy néha felszisszenek: biztosan igaza van a szerzőnek? Bagoly Gyula arról ír, hogy Isten nemcsak a bűnt ítéli el, hanem a bűnöst is képes utálni - ilyesmivel már én is foglalkoztam itt a blogban - szemben az elterjedt közhellyel, miszerint Isten utálja a bűnt, de szereti a bűnöst. Kényes mondatok vannak ebben a cikkben, mégis fontos jelenségre mutat rá, amivel érdemes foglalkozni.

Kezdjük kicsit messziről! Az egyik bölcseleti-dogmatikai okoskodás Isten személyével kapcsolatban azt a gondolatot fejtegeti, hogy tulajdonképpen Isten a maga lényében egyszerű. Legyünk őszinték, ezt a kijelentést könnyű félreérteni, ahogy általában félre is szokták. Nem arról van szó, hogy Isten olyan, mint a százas szög, vagyis könnyen felfogható, néhány mondatban összefoglalható, hiszen egy végtelen lény eleve nem lehet ilyen. Isten egyszerűsége azt jelenti, hogy Isten nem állhat "alkotórészekből", nem olyan, mint például egy autó vagy akár egy emberi test, ami különféle elemek összehangolt működéséből felépít egy komplex rendszert. 

Miért számít ez? Elsőre pusztán sima agymenésnek tűnik, pedig teológiai értelemben van benne egy fontos gondolat. Az a tapasztalatunk ugyanis, hogy ha valami alkotórészekből áll, óhatatlanul előkerül, hogy az egyes részek közötti hierarchikus különbségek lesznek. Például egy autóban a motor sokkal fontosabb alkatrész, mint a rádió. Az akkumulátor fontossági sorrendben megelőzi a könyöktámaszt, kerekek nélkül az autó használhatatlan, míg ha elromlik a kesztyűtartó zárja, abból nem lesz semmi tragédia. Hasonló módon a testemben az agyam is fontosabb szerepet lát el, mint a bal kezem mutatóujjának körme. A szívem fontosabb testrész számomra, mint a szemöldököm. Persze nem akarom lenyírni a szemöldököm sem, de szív nélkül viszont létben maradni sem tudnék. Tehát, ahol egy rendszer nem egyszerű, hanem komplex és különféle elemekből áll, ott máris hierarchia épül fel az elemek fontosságából. Isten kapcsán ezért feltételezik a bölcseleti okosságban, hogy Isten tulajdonságait tekintve nem összetett és "sok darabból" álló, hanem egyszerű: nem mondhatjuk, hogy igazsága fontosabb a szereteténél, hogy jósága kijátszható és feljebb tehető a hierarchiában a következetességénél. Legalábbis: erről beszél a filozófiai eszmefuttatás.

No, és akkor itt kezdődik amiről Bagoly Gyula már a cikke elején tök érdekesen ír, miszerint a finoman szólva paradox helyzet a következő: "A probléma itt az – és ez bizonytalanít el sokakat –, hogy Isten nem csak szereti a hitetlent, de gyűlöli is őt. Ez a kettősség pedig sokak fejében nem áll össze." Elárulom neki, ha így fogalmazzuk meg, ez az én fejemben is nehezen áll össze, mintha csak azt mondanám, miközben rajongok a mákostésztáért, közben utálom még a szagát is. 

Ugye arról van szó, hogy mivel abból indulunk ki, hogy Isten egyszerű, nem tehetjük az igazságérzetét a szeretete fölé, sem a szeretetét az igazságossága fölé. Valahogy a kettőt úgy kell egyeztetni egymással, hogy egyik se szenvedjen csorbát, és valószínűleg erre találták ki a fent már említett elcsépelt közhelyet, miszerint "Isten utálja a bűnt, de szereti a bűnöst". Szerintem teljesen jogosan hívja fel a figyelmet Bagoly Gyula arra, hogy ez a megoldásnak tűnő frázis hibás. A Szentírás több helyen bizony kerek perec arról beszél, hogy Isten képes a bűnös embert magát megvetni, sőt a föld is megnyílik alatta és kárhozatba jut - mármint nem a bűnei, hanem maga az ember. No és persze olvasunk olyat is Isten titokzatos kiválasztása kapcsán - még ha sokak szeme talán szívesen átugorja is ezt a mondatot -, miszerint "Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem" (Róm 9,13). Kemény szavak ezek, de ott vannak, láthatók, ízlelgethetők, értelmezhetők. Nem lehet tehát kijelenteni, hogy Isten a bűnösre nem képes haragudni, nem tudja elítélni, nem tud felé dühösen fordulni - csak a bűnei bosszantják. 

Esetleg azt mondhatja valaki, hogy amit Isten utál a bűnösben, az a bűnös bűne és nem magának a bűnös embernek a személyisége.  Ez azonban megint nem kellően jó válasz. A bűnt nem lehet úgy lehántani, levenni, leszedni az ember személyiségéről, mint ahogy egy kabátot a fogasra dobunk. Ez is megmutatja azt, hogy a bűn nem pusztán egy teológiai téma a biblikus látásmódban, az eredendő bűn pedig nem csupán annyit jelent, hogy természetünknek valahol része a rosszra való fogékonyság és elhajlás - hanem azt is, hogy rétegesen belénk van ivódva a görbeség. Egyszerűbben: az ember bűnössége az identitását meghatározó elem, amitől a saját erejéből képtelen szabadulni. Egy kabátot levehetsz magadról, de a bőrödből nem tudsz kibújni.

Nincs mese tehát, Istennek egyszerre kell szeretni és gyűlölni, mégpedig magát az embert. Egy dolgot illetően azonban nem vagyok biztos, ami akkor merül fel bennem, ha a fenti eszmefuttatásban említett bölcseleti okoskodást kikapcsolom, félreteszem Isten egyszerűségéről. Mi van, ha Isten mégsem egyszerű? Mi van, ha a tulajdonságait bár nem akarjuk kijátszani egymással szemben, de igenis priorizálhatók?

Konkrétabb leszek: elképzelhetetlen, hogy bár nem akarjuk szembeállítani egymással Isten szeretetét és igazságosságát, mégis előbbi fontosabb Isten számára mint utóbbi? Tudom, ez most keményen hangzik és szinte már hallom is a (dogmatikus) válaszokat. Csak azt kérem, legalább ideiglenesen gondoljuk ezt végig! Még egyszer, mielőtt valaki elkezdené félremagyarázni a szavaimat: nem arról beszélek, hogy Isten igazsága nem fontos! Azt vetem fel, hogy Isten igazsága nagyon fontos, de szeretete talán még fontosabb: hogy szeretete határozza meg, hogyan gyakorolja igazságosságát - és nem fordítva. Talán tévedek ebben - beszéljük meg! De valamiért mintha mégis utalna erre itt-ott a szöveg, például amikor Isten lényegi, esszenciális, belső szubsztanciájaként a szeretetet jelöli meg, és persze a locus classicus vers szerint is a "legnagyobb a szeretet". Hovatovább az összes parancsolat is a szeretet köré épül, ebben foglalható össze legjobban. (Mondanom sem kell, szeretet alatt nem az igazságot kizáró, hanem azt tartalmazó jelenséget értek - és nem egy szentimentálisan csöpögő érzelemhullámot.)

Ha ez a gondolatkísérletem igaz, akkor én szívem szerint úgy fogalmaznék: Isten alapvetően szeretettel fordul a bűnös felé, de képes akár haragudni is rá - miközben a bűnös bűnei felé sehogyan sem fordulhat semmiféle szeretettel. Nos, hogy ízlik mindez?

Tovább

Muszlimból ateista, ateistából keresztény - Hirsi két nagy lépése

Kis fáziskéséssel reagálok ugyan, de nem szerettem volna "lemaradni a vonatról": az ateizmus egyik ismert arca, a szomáliai származású ex-muzulmán Ayaan Hirsi Ali most keresztény lett. Ha az ideológiai pályáját áttekintjük, nem semmi utat tett meg a hölgy. Először saját iszlám vallásából lépett ki és tette a lábát a meggyőződéses ateizmus talajára, onnan elrugaszkodva pedig most a kereszténységre tért át.

Talán elegendő lenne most annyit írnom, hogy tessenek elolvasni ezt a kimerítő hosszúságú cikket, amely Ayaan Hirsi Ali útját meglehetős részletességgel ecseteli. A cikk tényleg olvasmányos, de mégsem eléggé mély azoknak, akik ezt a dupla váltást kívánják megérteni. A szóban forgó hölgy életútja ugyanis ennél sokkal szövevényesebb és a korábbi részletek bővebb megismerése adja meg mostani életváltásának is a súlyát. 

Az iszlámból való kitéréséről Hirsi Ali egyébként már könyvet is írt, amely magyarul "A hitetlen" címmel jelent meg. Ebben igen részletesen beszél arról mit is jelent a muzulmán hit, milyen gyermekkori háttérből származik, hogyan mozgolódott a nyugati kultúra miliőjében - és persze arról is beszél, hogyan vált ateistává, valamint saját édesapja milyen durva reakciókkal válaszolt erre a tényre. Természetesen képtelen vagyok egy egész könyvet ide leírni - maradjunk röviden abban, hogy igen hosszas vívódás, a Korán kutatása, nyilvános viták és számos közéleti tapasztalat után Hirsi kezébe egy ateista kiáltvány került. A könyvet elolvasva elcsodálkozott a szerző tiszta gondolatain, és ahogy ő fogalmaz:

"Még négyet sem lapoztam, már tudtam a választ. Már évekkel ezelőtt elhagytam Istent. Ateista lettem. Senkivel nem tudtam megbeszélni. Egyik este belenéztem a görög szállodában a tükörbe, és hangosan kimondtam: - Nem hiszek Istenben! - Lassan, gondosan artikulálva mondtam ki Szomáliaiul. Megkönnyebbültem. Jó érzés volt. Nem volt fájdalom, csak igazi megvilágosodás. (...) A vállam fölött figyelő angyalok, a házasságon kívüli nemi élet, az alkalmankénti alkoholfogyasztás és a vallási kötelezettségek elmulasztása miatti bűntudat - minden elillant."

A doktori disszertációm témája miatt egyszer kutattam kicsikét a kitérésfolyamat lépéseit - nem esik nehezemre Hirsi szavaiban felfedezni az őszinteséget. Szerintem ő tényleg kitért az iszlámból. És nemcsak arról van szó, hogy nem-muzulmán lett, hanem bizalommal fordult az ateista tanok és eszmék felé, amiket magáévá tett. Ezt csak azért írom, mert a könyvét olvasva világos, hogy szó sincsen arról, miszerint vallási értelemben valamiféle "közömbös döntésre" jutott volna - nem, meggyőződéses ateistává vált. Nem ideológiamentes életet élt, és nem is csak passzívat, ami a vallásokhoz való viszonyulását illeti, hanem kifejezetten ateistát.

Most pedig Hirsi tett egy második nagy lépést is, és keresztény lett. Míg az ateizmus szabadulást jelentett számára az iszlámból, a kereszténység valamiféle értelemben szabadulást jelentett neki az ateizmusból. De miért és hogyan? Bevallom, ez nekem nem teljesen világos, de az egyik ok mintha az lenne, hogy megértett valamit a nyugati világ működéséről, amit én a magam részéről korrektnek és bölcsnek tartok. Ez a fent említett cikkből is kiderül: Hirsi szerint a nyugati civilizációt három erőhatás szorongatja jelenleg:

1) A nagyhatalmi autoritarizmus és expanziós törekvés - amit például Putyin esetében látunk.
2) A globális iszlamizmus fokozódó jelenléte a nyugati típusú társadalmakban.
3) A woke-ideológia térnyerése és erősödése.

Ezeket az egyenként is borzasztó erős kihívásokat viszont a szekularizmus nem tudja igazán kezelni. A zsidó-keresztény múltban rejlő potencialitás, azaz a keresztény hit olyasféle élettudatot és értelmet ad a létezésünknek, ami sokkal inkább felvértez a szembenézéssel, mintsem a kiüresítő és céltalanná tevő szekuláris trendek. Sőt, még a szekuláris jellegű szabadság is valahol a kereszténységben gyökerezik. (Erről egyébként már én is írtam itt a blogban korábban.)

Bevallom őszintén bár ezt a választ elgondolkodtatónak tartom (és nem is rossznak), de mégis kevésnek. Az emberek nem szoktak "világnézetet váltani" - esetünkben megtérni - csak azért, mert végiggondolják saját civilizációjuk működési anomáliáit. Persze Hirsi-nek is van személyesebb indoka. Mégpedig az, hogy a spiritualitás nélküli élet bár lehet menedék az iszlám elől, mégis önpusztító hosszú távon. Szellemi-lélektani válaszok hiányában arra a primitív kérdésre sem lehet igazán jó és megelégítő választ adni, hogy mi az élet (objektív) értelme. Márpedig - magyarázzuk akárhogyan -, erre a belátásra mindannyian tipikusan sóvárgunk. Ha azt se tudjuk, hogy van-e értelme a létnek és személyesen nekünk ez mit jelent, akkor beteljesedés nélkülinek éljük meg magunkat, vagyis boldogtalanok, üresek, kielégületlenek leszünk. Az viszont jó kérdés - és ez nem világos számomra - miért pont a keresztény választ érezte Hirsi megfelelőnek. Talán később beszélni fog erről.

Miden hiányérzet ellenére szerintem egy intelligens hölgy intelligens úttalálását láthatjuk. A kihívás egyszerre érinti a nyugati civilizációt és egyszerre nagyon személyes jellegű is. Ezért a keresztény válasz miközben társadalmi léptékben is formálja a nyugat arcát, mégis az egyén belső ügye marad. Remélem Ayaan Hirsi Ali fog még írni könyvet, ahol mindkét szálat továbbgondolja és részletezi - azaz a kérdésnek mind a társadalmi, mind a személyes oldalát jobban megvilágítja. Én vevő vagyok rá.

Tovább

Megújulhat a katolikus egyház?

Ha már a Fiducia Supplicans szóba került és egyszer már korábban tettem említést arról a mozgolódási jelenségről, ami mostanság zajlik a katolikus egyházon belül, gondoltam megfogalmazom az egyszerű kérdést: vajon tényleg megújulhat a katolikus egyház? Lehetséges volna, hogy egy alapvetően monolit változatlanságra orientálódott felekezet, ami sokszáz éves teológiai konstrukciók bázisán nyugszik, nyitottabbá és jó értelemben progresszívabbá legyen? Egyáltalán milyen értelemben akar megváltozni a katolicizmus?

Tudom, szemétnek és gyilkosnak tűnik ez a kép itt baloldalt, pedig nem gúnyolódás miatt tettem ide a mesterséges intelligencia mintegy tizenkét másodperc alatt generált Ferenc pápás alkotását, hanem mert sokan talán valami ehhez hasonlóra számítanak és várnak a katolikus egyház kapcsán. Hogy legyen fiatalosabb, legyen "dögös", kortárs, mai, trendibb, megszólítóbb. És Ferenc pápában látnak ehhez valamiféle kulcsot. Nem mondom, hogy ebben nincs semmi igazság, de azért vegyük észre az alaphelyzetet: a pápa egy olyan egyház csúcsán áll, ami felette is roppant tekintély. Ha akarna sem tudna nagyot fordítani a kormánykeréken - ehhez túl nagy a hajó, túl monumentális a szerkezet, amit irányítania szükséges.

Sokszor, talán túl sokszor is mondogatják a katolikus egyházra, hogy egy globális, nagy, nehezen mozdítható, változásra képtelen rendszer - ráadásul egy folytonos változásra fogékony társadalmi térben. Tudomásom szerint a reneszánsz kor óta a pápák koronázási esküje deklarálja is a feladatot, miszerint a pápa kifejezett dolga, hogy semmit se változtasson a ráhagyott tradíciókon, hanem minden erejével ezek megőrzésére törekedjen. Tudunk persze arról, hogy a dogmatikai kérdések élénk diszkussziókat képesek kiváltani a katolikus egyházon belül, mitöbb Karl Rahner szerint a dogmák "előrefelé nyitottak" - vagyis bár a korábban lefektetett alapokhoz nem ildomos hozzányúlni, de az egyes hittételek bővítésére, kontextualizálására, értelmezésére valamiféle lehetőség mégiscsak adódik. Egy hasonlattal élve azt is mondhatnánk, hogy a változás nem a katolikus egyház dogmáiban van (azok alapvetően nem változnak), hanem abban - ahogy Szász Péter fogalmaz -, hogy a katolikus hagyomány "mindig új gyümölcsöket érlel". Mármint nem új fajtákat, hanem méretben és szépségében újakat. Vagyis egyszerűbben kifejezve, az egyház fokozatosan érti meg az isteni kinyilatkoztatás tartalmát, ebben a megértési folyamatban fejlődik és halad előre, miközben a dogmatika tartalmát nem bolygathatja meg. Roma locuta, causa finita.

De akkor min akarnak változtatni tulajdonképpen?

A katolikus hit három alappilléren nyugszik: a Szentíráson, a Szenthagyományon és a pápai kinyilatkoztatásokon. Ezt a három tekintélyforrást persze úgy kell alkalmazniuk a katolikusoknak, hogy az egyik ne mondjon ellent a másik kettőnek. Olyan elvileg nem lehetséges, hogy a pápa teljesen más mond, mint a Szentírás, vagy éppen a Szenthagyomány eddigi megállapításai sem kerülhetnek szembe a pápa ex-cathedra kijelentéseivel. Utóbbi azt jelenti, amikor a pápa hit és erkölcs dolgában "Péter székében" ülve kihirdet valamit a Szentlélek hatása alatt - az ilyen pápai nyilatkozatokat tartják tévedhetetlennek és reformálhatatlannak. Itt tehát megint azt látjuk, mint az előbb: a dogmatikán ugye (elvileg legalábbis) nem lehet és nem szabad változtatni, a fajsúlyos pápai kijelentéseken ugyancsak nem, a Szenthagyomány meg szent a maga módján, ami ezekkel összhangban kell legyen és mértékadó forrás hit dolgaiban egy katolikus hívőnek.

Nem akarom végteleníteni az okoskodást, amire itt és most gondolok, hogy nem feltétlenül világos, ezek fényében milyen értelemben akar most megújulni a katolikus egyház? Létezhet olyan, hogy "modern katolikus hit"? Mit jelent ez pontosan? 

Azt biztosan mondhatjuk, hogy az egyház a kommunikációját hozzáigazíthatja a mai trendekhez, és ez persze fontos dolog, de gyanítom, nem a kommunikáció ügyetlensége teszi népszerűtlenné manapság a katolicizmust. A helyzet tehát röviden szólva az, hogy amin a katolikus egyház változtathat, azon a területen nem annyira várnak el az emberek tőlük változtatást - amely területen pedig elvárják, ott a katolikus egyház nem változtathat. Kivételt képezhetnek esetleg az egyházjogi területet érintő kérdések és az egyházszervezetre vonatkozó belső szabályozások. Talán a papi pálya népszerűsítéséhez hozzájárulhat, ha a cölibátus kötelezettségét feloldják (mondjuk megnézném azoknak az idősödő atyáknak az arcát, akik esetleg azzal szembesülnek, hogy a katolikus papi pálya mostantól nem feltételezi a nőtlenséget, ők pedig ennek kényszere alatt töltötték el szolgálati idejüket...), illetve valóban fontos egyházszerkezeti váltás lehet ha a hölgyek is felelős szerephez juthatnak.

De a tömegméretekben ható változtatások nyilvánvalóan a tartalmi, tanbeli, dogmatika újragondolás irányába mutatnának, erre pedig szerintem nem mutatkozik túl sok mozgástér. Valószínűnek tartom, hogy a katolikusok is érzik ezt a szorítást. Tudják milyen területeken várnak el tőlük változtatásokat, és sokat kínlódhatnak azon, hogyan változzanak meg belülről úgy, hogy közben azért olyan nagyon mégse változzanak meg. Én nem vagyok katolikus, legyinthetnék erre egy nagyot, hogy protestánsként nekem tökmindegy mi zajlik most éppen a római egyházban, azonban úgy vélem, ez nem volna értelmes részemről. Egyrészt azért, mert a katolikus egyház társadalmi befolyása még mindig hatalmas és az egész nyugati civilizáció arcát formáló, másrészt azért, mert mégiscsak vannak közös pontjaink és amin ők most átmennek, ahhoz hasonlón a többi felekezet is átmegy. Érdemes tehát figyelni arra, mi történik Rómában.

Tovább

Tiszta beszéd - néhány hangos gondolat a Fiducia Supplicansról

Most már jó ideje lehet arról olvasni és hallani, hogy a katolikus egyház feltűrte az ingujját és nekifogott egy alapos, belső megújítás előkészítésének. Míg a reformációnak köszönhetően létrejött a Tridenti Zsinat (ami a protestantizmus előretörését is gátolni akarta, ugyanakkor mégis valamiféle szembenézést jelentett a katolicizmus számára), most meg mintha a szekuláris világ elvárásaira válaszul történne a mozgolódás. A Fiducia Supplicans elnevezésű dokumentum máris nagy felbolydulást keltett, mondván a pápa nyilatkozatba adta, hogy meg kell áldani a melegeket...

Bolyki Laci egyik könyvében elmesél egy sztorit, miszerint megtörtént egy gyülekezetben, hogy a harmóniumot az egyik sarokból át szerették volna tenni a másik sarokba. Meg is történt az ominózus hangszer mozgatása, csakhogy a közösség konzervatívabb tagjai ezt nem nézték jó szemmel, úgyhogy végül a harmóniumot vissza kellett vinni az eredeti sarokba. Persze többször is próbálkoztak újra meg újra átcipelni, de végül mindig az eredeti helyére került. A "harmónium-ügy" aztán olyan hullámokat vetett, hogy a lelkipásztornak többek között ezért is kellett otthagynia a gyülekezetét. Évekkel később aztán - amikor a hullámok elcsitultak - az új lelkész meghívta a régi lelkészt szolgálni, aki el is ment, hogy vendégeskedjen egykori közösségében. És mi látott? A harmónium az új helyén állt! Csodálkozva fordult oda az új lelkészhez és megkérdezte:

- Hogy tudtad ezt elérni? Nekem évek alatt sem sikerült!

- Nagyon egyszerűen: minden vasárnap tíz centivel balra elmozgattuk a harmóniumot.

Azért írtam le ezt a tanulságos kis történetet, mert jól szemlélteti az alapigazságot, hogy a tömegeket felbolydító változtatásokat csak apró lépéseken keresztül lehet igazán átvinni. A Fiducia Supplicans dokumentumról azonban sokaknak az a benyomásuk támadt, hogy az nem egyszerűen "újabb tíz centi balra", hanem méteres ugrás az előzményekhez képest. Egyébként engem meglep, hogy a katolikus egyházban most zajló változásokban milyen erős a szexualitáshoz kapcsolható vonal: nemcsak a melegek valamiféle megáldásáról van szó, hanem a papi cölibátus eltörlésének lehetőségéről is, ami meglehetősen drasztikus változás lenne az egyházban. 

A lényegi kérdés azonban, hogy tulajdonképpen mit akart most közölni a katolikus egyház? Kicsit megfordítom a saját kérdésemet az alábbi kijelentésben: szerintem nem biztos, hogy azt közölte, amit akart. A Fiducia Supplicans fogadtatását magyarázó egyik írásban Víctor Manuel Fernández bíboros  prefektus és Armando Matteo érsek titkár megpróbálják világossá tenni, mit is jelent tulajdonképpen az, hogy "a katolikus egyház mostantól megáldja a melegeket". Magyarázatuk szerint nem azt, hogy a homoszexualitást mostantól elfogadja a katolikus egyház és párkapcsolatukat - akárcsak egy házasságot - legitimnek és áldottnak ismeri el, vagy szentesítené az életvitelüket. Írnak egy szemléletes példát is, amit most jómagam is leírok ide, ha nem akarod végigolvasni az előbb belinkelt terjedelmes cikket.

Tegyük fel, hogy két elvált személy egy új élettársi kapcsolatban azt mondja egy katolikus papnak: "Kérjük szépen, adja ránk áldását, nem találunk munkát, ő nagyon beteg, nincs otthonunk, nagyon nehézkessé vált az életünk, segítsen az Isten!" Ebben az esetben a pap egy ilyesféle áldást mondhat rájuk: "Uram, tekints ezekre a gyermekeidre, adj nekik egészséget, munkát, békét és egymás segítését! Szabadítsd meg őket mindattól, ami ellentmond a te evangéliumodnak, és engedd, hogy akaratod szerint éljenek. Ámen!" - végül a kereszt jelét mutatja. Vajon van értelme megtagadni egy ilyesféle áldást ezektől az emberektől?

A nem házasságban élők párkapcsolatára azonban a katolikus egyház továbbra sem kíván papi áldást mondani, különösen nem olyan szakrális helyen, mint egy templom oltára előtt, és különösen nem liturgikus keretek között.

Röviden tehát ez a helyzet. Bevallom őszintén, nem olvastam el és nem is szeretném (idő hiányában) az összes témába vágó cikket, elemzést, reakciót ebben az ügyben. Ha tényleg a fenti írásban megfogalmazotthoz hasonló áldásról van szó, azt én nem tartom olyan eget rengető tragédiának - legalábbis nem látom benne azt, hogy a pápa és a katolikus egyház ezzel a nyilatkozattal el kívánta volna törölni a kereszténység kétezer éves hagyományát.

Viszont. Bárhogyan is értékeljük a történéseket, a "harmónium" megint arrébb került valahány centivel. A katolikus egyház valláspolitikájának irányát azért nem nehéz felismerni a Fiducia Supplicansban. Világegyházként nem maradhatnak csendben, brutális paphiánnyal és népszerűség vesztéssel küzdenek, tehát nehéz helyzetük egyszerűen kikényszeríti belőlük, hogy komoly változtatásokat hajtsanak végre a saját köreiken belül. Nem vagyok katolikus, mégis el tudom képzelni mit élhetnek át most belül: miközben a pápáknak deklarált feladata, hogy az egyház hagyományát megőrizzék és továbbadják (ha jól tudom erre felesküdnek szolgálatuk megkezdésekor), a társadalmi valóság állandó szorítása arra ösztökéli őket, hogy változtassanak és mozduljanak el egy progresszívabb irányba. Bárhogyan is nézzük, ez két ellentétes erő ütközése, aminek nem lehet egyszerre megfelelni. Előbb-utóbb muszáj lesz dönteni az ügyben.

És számomra itt jön az, amit a leginkább problémásnak látok ebben az egészben. Remekül fejtette ki az egész dolog természetét Nagy Gergő ebben a műsorban Horváth Oszkárral beszélgetve: a botrány nem is maga a "melegek megáldása" (persze hívőként az is), hanem a hezitálás. Az egyenesség hiánya. Szerintem három opció létezik. Mondja ki a katolikus egyház, hogy mostantól elfogadja a homoszexualitást, hivatalosan megáldja a meleg párokat, felszentel meleg papokat - vagy mondja ki ennek az ellenkezőjét. Ezek világos és érthető állásfoglalások lennének. Végül az is egy opció, hogy kijelentik: az egyház sem most, sem a jövőben nem fog döntést hozni ebben a kérdésben, ezért felhatalmazza saját papjait, hogy saját hatáskörben döntsenek erről. Most azonban leginkább egy "se veled, se nélküled" állapotot látunk, illetve talán inkább azt, hogy mindig picikét balra csúszik az a bizonyos harmónium, vagyis kis lépésekben, de egyre jobban nyílik az ajtó - amit sokféleképpen magyarázható, kellően elbonyolított, inkább csak az attitűdök szintjén érzékelhető nyilatkozatok szegélyeznek.

Ez tényleg a megújulás útja akar lenni? Valóban a "harmóniumtologatás" volna a reformkatolikusság retorikája? Komolyan úgy vélik, működhet az ilyesmi? A tiszta beszéd hiánya szerintem nagyobb zavart és elpártolást fog okozni a katolicizmusban, mintha kerek perec megfogalmazták volna valójában mit óhajtanak. Elvégre kinek van kedve csatlakozni egy olyan társasághoz, ahol bizonytalanság és sejtetés határozza meg a kommunikációt? Miért találná vonzónak bárki is azt az egyházat, ahol nem lehet egészen biztosan tudni, hogyan álljon az ember éppen a (katolikus) hitet érintő kérdésekhez?

Tovább

Boldog új évet? Az meg mi?

Ha már az előző előtti bejegyzésben a giccsről volt szó, szeretnék bedobni egy közhelymondatot, amit év elején gyakran szokás mondogatni: "boldog új évet!". Persze én is mondom másoknak. Sőt, a legtöbb esetben tényleg kívánom is annak, akiknek mondom. A filozófus-vallástudós Tom Morris könyvét olvasva azonban megálltam egy levegővételnyi időre: mert ugyan mi a bánatot is jelent pontosan, hogy az új év legyen boldog?

És egyáltalán: mitől vagyunk boldogok? Még őszintébb, ha személyesebben fogalmazok, vagyis konkrétan ÉN mitől vagyok boldog? Mi boldogítja az embert? Tudom, ez is szörnyen elcsépeltnek hangzik, giccskérdésnek, nyáladzásnak, pedig a filozófiában voltak olyanok, akik egyenesen az emberi lét középpontjába helyezték a boldogság megélését.  Sőt, az eüdaimonizmus még az erkölcs közepébe is a boldogságot teszi, vagyis az számít jónak, ami boldoggá tesz vagy hozzásegít a boldogság élményének megéléséhez. Arisztotelész szerint minden ember mindenben ezt keresi, és csináljon bármit is, valójában csak boldog akar lenni. Ezeket a gondolatokat halljuk aztán vissza számtalan mesében, versben vagy amerikai giccsfilmben, ahol a szereplők saját boldogságuk hajszolását valamiféle ideális célként is kitűzik a fogyasztásban elmerül társadalom számára.

Nyilván már az ókorban felmerült a gondolat, hogy a boldogság maga nem csupán érzéki élvezet, hanem annál jóval többet hordozó kategória. Ugyancsak Arisztotelész szerint ha a boldogság csak az érzéki kielégülés ténye, az meglehetősen kevés: "ez a nézet megfelelő a legelésző marhának, de nem az emberi lényeknek." Nem rossz persze az érzéki élvezet, sőt szerintem nem lehet elképzelni igazán boldog életet ennek hiányában, csak a boldogság sokkal több ennél. 

A bevezetőben említett Tom Morris (ld. fotón) kielemezte az összes nagy filozófus erről szóló meglátásait, vagyis arra volt kíváncsi, szerintük milyen összetételű is az emberi tapasztalatban a boldogság. Ennek alapján négy olyan alapvető aspektust talált, amelyek a sajátos céljaikkal együtt boldogsághoz segítik az emberi lényeket:

• intellektuális dimenzió, melynek célja az igazság
• esztétikai dimenzió, mely a szépséget tartja szem előtt
• morális dimenzió, ahol cél a jóság megközelítése
• spirituális dimenzió, melynek végső célja az összhang érzetének megteremtése

Mondanom sem kell, számomra teológusként az utolsó most az, ami a legizgalmasabb, ami leginkább és elsősorban átfedésben áll a hitemmel. Tehát engedje meg a kedves olvasó, hogy feltegyem azt az egyszerű kérdést, a boldogság állapotának megragadásában konkrétan mit jelent a spirituális dimenzió megélése? Gyakorlatilag mit akarunk itt átélni, hogy úgy érezzük, boldogok vagyunk? Bevallom őszintén, ezen a ponton is tetszik Morris okfejtése, habár kissé esetlegesnek és hasraütés-szerűnek érzem azokat a tényezőket, amelyeket megemlít. Ugyanis a spirituális dimenzióban négyféle érzést meglétét emeli ki, melyek a következők:

1. Egyediség: ez azt jelenti, hogy minden ember igényli annak a benyomásnak a meglétét, hogy a személyiségét páratlannak és megismételhetetlennek vélje. Amikor az olyan ismert frázisokat szajkózzuk, mint az "ismerd meg önmagad!", tulajdonképpen azt mondjuk ezzel, hogy a megkülönböztethetőségünk okára vagyunk kíváncsiak. Éreztesd egy emberrel, hogy egyedi és ez máris hozzájárul a boldogságérzetéhez!

2. Egység: egy kereszténynek valószínűleg nem kell hosszasan ecsetelni, hogy minden normális embernek kell annak megélése, miszerint egységbe kerülhet valami önmagánál nagyobbal. Ez hívő szemmel lehet valami emelkedett entitás (logikusan Isten), de kissé "földhözragadtabb" verzióiban egy csoporttal, közösséggel, társadalmi ügyekkel kapcsolatban megsejtett egységesség érzés is.

3. Hasznosság: eddigi kis életem során én kétszer voltam munkanélküli, és teljesen egyetértek Morris véleményével ezügyben, aki szerint a munkanélküliség sosem pusztán gazdasági probléma, hanem lelki tényező is. A haszonélvezetet is szeretjük megélni, de legalább ennyire kell nekünk annak átélése is, hogy hasznosnak véljük saját magunkat, amit a körülöttünk lévő társadalom visszaigazol.

4. Megértés: itt és most ez leginkább mély érzelmi megértést takar, amellyel hozzánk viszonyulnak, és amellyel mi magunk is fordulunk a világban elfoglalt helyünkhöz. Aki úgy érzi saját életpozícióját, hogy ott van, ahol a helye van a valóságban, és ezt mások is megerősítik számára, spirituális értelemben boldogabbá válik.

Nos, mondhatjuk ezek után, hogy Tom Morris leírta a négy "boldogságdimenzióját" annak, amit spirituális boldogságnak nevezünk? Nyilván nem. A boldogság ennél összetettebb fogalom, ráadásul itt most bele se mentem a kérdés bibliai-teológiai hátterébe, de ezzel együtt is szimpatikus számomra a fent bemutatott megközelítés. Most találomra csak a felsorolás második pontját emelném ki belőle: mert ez az, ami jelentősen megtépázott állapotban van manapság. Bár az emberek érezhetik magukat úgy, hogy valami náluk nagyobb dologhoz csatlakozva élik az életüket, ha ez nem Isten, hanem csak valamilyen társadalmi konstrukció - legyen az akár maga az egyház -, szerintem az nem fog igazán hozzájárulni valamiféle tartósabb boldogsághoz az életükben.

És ha most ezek után azt írom, hogy mindenkinek boldog új évet kívánok, akkor vajon ki mire fog gondolni pontosan? :-)

Tovább

Mária elsápadt

Két nap alatt háromszor jött velem szembe a másodszor is lefejezett dunavecsei Mária szobor ügye. A rongálás ténye láthatóan két tábornak nagyon fontos kérdés: a militáns Magyar Ateista Társaságnak és a Nemzeti Kereszténység elnevezésű formációnak. Márpedig ha két ilyen egylet összekerül, abból bizony év eleji pankráció következik. Úgyhogy csak tessék, csak tessék, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, van még hely az első sorokban!

A dunavecsei Mária szobor egyszer már elszenvedte, hogy összetörik, de Bese Gergő atya a saját pénzén helyreállíttatta - hogy aztán most szilveszterkor ostoba, vandál, idiótának is szemrebbenés nélkül nevezhető véglények megint lezúzzák a fejét. Lehet, hogy komoly ideológiai szándék állt mögötte, vagy csupán valamiféle keresztényutálat, nem tudom, de mivel szilveszterről van szó, az is lehet hogy néhány (fél)részeg őrült csinálta az egészet, amúgy a buli kedvéért. Bármi is az igazság, az elkövetők bizony tyúkszemre léptek, mindjárt egyszerre kettőre.

Tető alá vagy inkább egy ringbe hoztak két ellentétes társaságot, akik ideológiájukban nagyon, de attitűdjeikben láthatóan kevésbé különböznek.

Az egyik a Magyar Ateista Társaság, akik jóízűen felhorkantak: "Miért provokálja egy agresszív kisebbség a többséget azzal, hogy vallási szimbólumokkal foglalják el a köztereket?". Ennyit sikerült kipréselniük magukból az ügy kapcsán. Szerintük egy Mária vagy bármilyen vallási tematikájú szobor felállítása Magyarországon kifejezetten agresszió és provokáció, valamint a közterek - úgy ahogy vannak - teljes elfoglalása. Ha valaki ismeri a Magyar Ateista Társaság hangvételét, ők azok akik hálát adnak Júdásnak a hosszú hétvégéért és haszontalannak nevezik a teológusokat. Előszeretettel fröccsennek rá mindenre, ami a kereszténységgel és a politikával egy tető alá hozható, cinikusan és csapkodva beszélnek, állandó támadásban élik meg magukat. Vezetőjük, Waldmann Tamás volt az, aki a "Lőjjétek le Orbánt" feliratú Facebook profiljában mosolygós fejjel tette ki azt a Diderot idézetet, miszerint az utolsó királyt az utolsó pap beleivel kellene megfojtani. Tulajdonképpen nekünk hívőknek hálásnak kellene lennünk a militáns ateisták tevékenységéért: a jobb érzésű emberek valószínűleg undorodva fordítják majd el a fejüket az ateizmustól, ami így egy stabil kisebbségi hobbi marad Magyarországon. Persze az új ateisták nem tegnap óta vannak jelen az ideológiai vásártéren. Legismertebb közülük az egyébként tudósként kiváló Richard Dawkins, aki például olyanokat is tud mondani, miszerint "a magzatkorú gyermek kevésbé ember, mint egy felnőtt disznó". Igaz, utóbbi megjegyzésért Dawkins utólag "bocsánatot kért" - ám hogy miért írtam ezt idézőjelbe és mennyire volt komolyan vehető a bocsánatkérés, hát bizony az is megérne egy misét... (Később talán írok erről.)

Az új ateisták egyetlen értelmetlen kérdőmondata viszont valóságos cikkcunamit generált a nemzeti keresztény oldalon. Szilvay Gergely, Bayer Zsolt és a Magyar Nemzetben publikáló Pilhál Tamás felháborodva ragadtak tollat, hogy vehemens és nyers stílusban megvédjék a magyar kereszténységet. Mitagadás, az említett urak sem szűkölködnek a jelzőkben: az ateisták szerintük "idétlen, intoleráns gittegyletet" működtetnek, no és persze "gyáva, ostoba, fröccsöntött kis náci-kommunista senkik", akik valószínűleg a köztünk élő "fölbujtók" is egyben - itt járnak-kelnek a jámbor, hívő magyar emberek soraiban és következmények nélkül sértegethetik "magyar keresztények millióit", egyben becsmérelhetik hitüket és lelki vezetőiket. Mondanom sem kell, ezután még jönnek a megszokott színpadi kellékek, az unalomig ismert panelek a Nemzeti Kereszténység kelléktárából, amelyeket kérdéstől, témától, problémától függetlenül mindig elő lehet szedni. Vagyis következik a gyurcsányozás, a szemkilövetés, és még Iványi Gábor lehúzását is sikerült az írásokba valahogyan belegyömöszölni. Felejtsük most el az olyan mesefilmbe illő képtelenségeket, miszerint sokmillió magyar keresztény van az országban - egészen más lenne Magyarország ha ez halványan igaz volna -, meg hogy kinek milyen lelki vezetői hogyan sértődtek meg, akik valószínűleg nem is tudnak a Magyar Ateista Társaság létéről sem. A kormánypropagandisták egész reakciója olyan szinten abszurd, hogy az ember inkább nyúl a popcornos zacskóért, kedve támad hátradőlni és nézni a tökéletesen értelmetlen, de legalább verbalitásában sziporkázó cirkuszt.

Azért leírom megint, a biztonság kedvéért: a Mária szobor lefejezése minden koordináta-rendszerben bunkó és mocsok húzás. Alávaló tett, bűncselekmény, teljesen mindegy ki miben hisz. Akinek ezt meg kell magyarázni, az olyan szinten van, mint akik ezt a dolgot művelték. De a csinadratta, ami ebből kikerekedett, az nagyon tanulságos. Újfent megmutatja, hogy amikor egy skála két végpontja egymásra reagál, akkor bizony egymáshoz nagyon hasonlóvá képes válni. Van az a szint, ahol a dolgok közti különbségek apróra zsugorodnak, mert a nívótlanság és a fröcsögés közös nevezőre hoz egymással olyanokat is, akik egyébként máshogyan látják a világot. A sűrű porfelhőben ami kerekedik ilyenkor, már nem is mindig látni ki az ateista és ki a politikai értelemben keresztény - az egyszeri néző csak karok és lábak lendülését vizionálja magának, melyek utat keresnek a másik felé. Az ember szinte látja lelki szemei előtt Máriát - vagy inkább a Fiát - a mennyekben, ahogy arcát a saját kezébe temeti, és ha esetleg tényleg ezt teszi, bizony jól teszi.

Azt viszont keresztényként mondom, hogy nem a Mária-szobor lefejezése az, ami a hazai katolikusság húsbavágó problémája kellene most legyen. A népszámlálási adatok alapján a katolikus egyház "lefejezése" azok ügye, akik a lábukkal szavazva távol maradnak a templomoktól. Elnézve ennek a "vitának" a hangvételét, még az is lehet, hogy a számuk csak gyarapodni fog. Nos, a kérdés magját ők alkotják, ahogy a teljes papfogyatkozás is hasonló probléma a római egyházban. Meglehet, ha Mária ezt látja odafentről, nagyobb szomorúsággal tölti el, mintsem egy róla készült reprezentáció egyébként barbár elpusztítása.

Tovább

Végre vége az ünnepeknek! - avagy röviden a keresztény giccsről

Ketté lehet vágni a fenyőfát, leszedhetjük a díszeket, mehetünk futni, hogy ledolgozzuk a bejglit: vége van a karácsony elnevezésű vallási ünnepkörnek. Szerencsére - teszem hozzá, és nem azért, mert nem értem miről szól egy ünnep, hanem pont azért, mert értem. Meg azt is érteni vélem, miről nem kellene szóljon. Az olyan tömegkultúra-jelenségek, mint a Facebook vagy az Instagram, amelyeken fű-fa-virág bármit és bármikor megoszthat, sokat rombolnak a vallási ünnepek minden keresztény számára fontos tartalmi elemein. 

Rendben van, elárulom, amúgy sem vagyok ünneplős fajta. Ennek ellenére bosszantó és elszomorító látnom hogyan válnak áldozatává számomra fontos, a hitemet érintő dolgok az esztétikai igénytelenség keresztények által terjesztett mocsarának. Ezt a cikket karácsony lezárulta után, az új esztendő megünneplését követően írom, de választhattam volna más ünnepkört is. Írhatnám húsvétkor, nagypénteken vagy a feltámadás vasárnapján, esetleg pünkösdkor is. Teljesen mindegy, mert a jelenség ugyanaz: az igénytelen giccsre szomjazás, a nívótlanság bálványszobrának magasba emelése. A vallási ünnepek a Szentírásban fontos mérföldkövek, mert valami páratlanra, valami magasztosra és megismételhetetlenre mutatnak. Olyan szentséges szingularitások, melyeknek egyenesen kozmikus szintű jelentésük van a keresztények számára. Elvégre maga Isten öltött testet egy kicsinyke fiúcska alakjában, aztán halt meg ésszel befogadhatatlan módon az ember bűnéért a kereszten. Végül pedig Isten Lelke új formában érkezett meg a világba, hogy állandó hatást fejtsen ki az üdvtörténet előrehaladásában, no meg személyesen a hívő ember belsejében. Mind a karácsony, mind a húsvét, mind a pünkösd felfoghatatlan és felmérhetetlen csoda, de akármennyire nem értjük ezeket, illő dolog megállni a mérföldkövüknél és leoldani a saruinkat.

A vallási ünnepek mögötti tartalmak olyan kulcseseményei a keresztény narratíva egészének, amelyek részemről még akkor is óriási megbecsülést érdemelnek, ha nem vagyok az a tipikusan ünneplős típus - ahogy a bevezetőben már említettem. Szerintem csaknem a blaszfémiát súrolja, amikor mindezekből ízléstelen giccset faragunk. Márpedig a közösségi oldalak dinamikus és meghatározó jelenlétének köszönhetően most karácsonykor is nyakra-főre szembesültem vele, hogyan sorjáztak a borzalmas igénytelenséget árasztó, meleg nyállal leborított grafikák és végtelenül ostoba ábrázolások. Persze mondhatja erre bárki, hogy "Sytka, most mit akadsz fenn ilyesmin - lapozz tovább!". 

Hát nem, álljunk meg itt egy percre! Egyrészt: néha már az az ember érzése, hogy nincs hova tovább lapoznia, mert ugyanezek az esztétikai atombombák jönnek vele szembe, melyek a vallási ünnepek környékén egyenesen elárasztják és megtöltik a virtuális tereket. Másrészt (és ez a fontosabb), nem lehet mindenre állandó megoldás a továbblapozás - az élet egyszerűen nem úgy működik, hogy minden felett szimplán csak továbblapozunk, mert félünk attól, hogy megsértjük valakik érzékenységét. Nem lehet az a megoldás, hogy csendben szemléljük, ha valaki szarból várat épít és világító keresztet rak a tetejére, aztán ezt közszemlére teszi. Biztosan az a sértő, aki ezt utálja és elmondja - nem az a sértő, aki a terjesztésébe fog?

Az "istengiccsnek" nevezhető butácska imaginációk sértők Istenre nézve, mert lealacsonyítják azokat a mély szimbólumokat és jelentéseket, melyek a hitben fontosak. Bár nem a kereszténység kapcsán, hanem a giccs fogalmának elemzésekor fogalmazta meg Komlós Aladár remek módon egy ősrégi cikkében a következőket:

"...a giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni; mert semmit sem érnek, ha áron alul jutunk hozzájuk."

Nagyon találó gondolatsor ez a giccsről, és könnyű behelyettesíteni a kereszténység kontextusába is, hiszen ott valóban a legszentebb dolgokról beszélhetünk. Amikor giccses képeket nézünk és osztunk meg másokkal karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor vagy olcsó közhelyekkel bombázzuk az embereket a szeretet egyébként létező hatalmas erejéről, esetleg igedarálásba kezdünk és koncepció nélkül osztjuk "szanaszét" a színes igeverskártyákat, pontosan ezt műveljük. Ez nem egyszerűen esztétikai merénylet a kereszténység esetében, hanem a keresztény narratíva kulcsmomentumainak lebutítása és áron aluli értékesítése. 

Az inkarnáció, a megváltás, a Szentlélek eljövetele nem más, mint Isten közvetlen belépése a világba. Nemcsak ahhoz kell valamiféle érettség, hogy az ember legalább megpróbálja értelmezni és értékelni ezeket, de ahhoz is, hogy utána kifejezze és visszaadjon valamit saját megértéséből. Az AI által húsz másodperc alatt generált grafikák, a sebtiben összehányt vagy Google-ről letöltött vízeséses képek, melyekre öt perc alatt rápakolunk egy igeverset, folyamatosan olcsónak mutatják ezt a megértési folyamatot. Krisztus és az Ügy ennél jobbat érdemel.

Ebből és csak ebből a szempontból nekem mindig megkönnyebbülés, amikor egy-egy vallási ünnepkör végére érünk. Azt nem mondom, hogy kitisztul az "internet levegője" másnapra, de mégis egy fokkal jobbá válik a helyzet. Persze ez valahol groteszk dolog: ha egy ünnepet az ember "letudni" akar és nem átélni, ünnepelni, belevetni magát, akkor pont az veszik ki belőle, amiért az ünnep egyáltalán ünnepnek nevezhető. Őszintén szólva ezzel én magam is küzdök: talán újra kell tanulnom hogyan tudok jobban ünnepelni - és a giccstenger ellenére is megtalálni a módját a valóban óriási horderejű dolgok feletti álmélkodásnak.

Tovább