Végre vége az ünnepeknek! - avagy röviden a keresztény giccsről

Ketté lehet vágni a fenyőfát, leszedhetjük a díszeket, mehetünk futni, hogy ledolgozzuk a bejglit: vége van a karácsony elnevezésű vallási ünnepkörnek. Szerencsére - teszem hozzá, és nem azért, mert nem értem miről szól egy ünnep, hanem pont azért, mert értem. Meg azt is érteni vélem, miről nem kellene szóljon. Az olyan tömegkultúra-jelenségek, mint a Facebook vagy az Instagram, amelyeken fű-fa-virág bármit és bármikor megoszthat, sokat rombolnak a vallási ünnepek minden keresztény számára fontos tartalmi elemein. 

Rendben van, elárulom, amúgy sem vagyok ünneplős fajta. Ennek ellenére bosszantó és elszomorító látnom hogyan válnak áldozatává számomra fontos, a hitemet érintő dolgok az esztétikai igénytelenség keresztények által terjesztett mocsarának. Ezt a cikket karácsony lezárulta után, az új esztendő megünneplését követően írom, de választhattam volna más ünnepkört is. Írhatnám húsvétkor, nagypénteken vagy a feltámadás vasárnapján, esetleg pünkösdkor is. Teljesen mindegy, mert a jelenség ugyanaz: az igénytelen giccsre szomjazás, a nívótlanság bálványszobrának magasba emelése. A vallási ünnepek a Szentírásban fontos mérföldkövek, mert valami páratlanra, valami magasztosra és megismételhetetlenre mutatnak. Olyan szentséges szingularitások, melyeknek egyenesen kozmikus szintű jelentésük van a keresztények számára. Elvégre maga Isten öltött testet egy kicsinyke fiúcska alakjában, aztán halt meg ésszel befogadhatatlan módon az ember bűnéért a kereszten. Végül pedig Isten Lelke új formában érkezett meg a világba, hogy állandó hatást fejtsen ki az üdvtörténet előrehaladásában, no meg személyesen a hívő ember belsejében. Mind a karácsony, mind a húsvét, mind a pünkösd felfoghatatlan és felmérhetetlen csoda, de akármennyire nem értjük ezeket, illő dolog megállni a mérföldkövüknél és leoldani a saruinkat.

A vallási ünnepek mögötti tartalmak olyan kulcseseményei a keresztény narratíva egészének, amelyek részemről még akkor is óriási megbecsülést érdemelnek, ha nem vagyok az a tipikusan ünneplős típus - ahogy a bevezetőben már említettem. Szerintem csaknem a blaszfémiát súrolja, amikor mindezekből ízléstelen giccset faragunk. Márpedig a közösségi oldalak dinamikus és meghatározó jelenlétének köszönhetően most karácsonykor is nyakra-főre szembesültem vele, hogyan sorjáztak a borzalmas igénytelenséget árasztó, meleg nyállal leborított grafikák és végtelenül ostoba ábrázolások. Persze mondhatja erre bárki, hogy "Sytka, most mit akadsz fenn ilyesmin - lapozz tovább!". 

Hát nem, álljunk meg itt egy percre! Egyrészt: néha már az az ember érzése, hogy nincs hova tovább lapoznia, mert ugyanezek az esztétikai atombombák jönnek vele szembe, melyek a vallási ünnepek környékén egyenesen elárasztják és megtöltik a virtuális tereket. Másrészt (és ez a fontosabb), nem lehet mindenre állandó megoldás a továbblapozás - az élet egyszerűen nem úgy működik, hogy minden felett szimplán csak továbblapozunk, mert félünk attól, hogy megsértjük valakik érzékenységét. Nem lehet az a megoldás, hogy csendben szemléljük, ha valaki szarból várat épít és világító keresztet rak a tetejére, aztán ezt közszemlére teszi. Biztosan az a sértő, aki ezt utálja és elmondja - nem az a sértő, aki a terjesztésébe fog?

Az "istengiccsnek" nevezhető butácska imaginációk sértők Istenre nézve, mert lealacsonyítják azokat a mély szimbólumokat és jelentéseket, melyek a hitben fontosak. Bár nem a kereszténység kapcsán, hanem a giccs fogalmának elemzésekor fogalmazta meg Komlós Aladár remek módon egy ősrégi cikkében a következőket:

"...a giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni; mert semmit sem érnek, ha áron alul jutunk hozzájuk."

Nagyon találó gondolatsor ez a giccsről, és könnyű behelyettesíteni a kereszténység kontextusába is, hiszen ott valóban a legszentebb dolgokról beszélhetünk. Amikor giccses képeket nézünk és osztunk meg másokkal karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor vagy olcsó közhelyekkel bombázzuk az embereket a szeretet egyébként létező hatalmas erejéről, esetleg igedarálásba kezdünk és koncepció nélkül osztjuk "szanaszét" a színes igeverskártyákat, pontosan ezt műveljük. Ez nem egyszerűen esztétikai merénylet a kereszténység esetében, hanem a keresztény narratíva kulcsmomentumainak lebutítása és áron aluli értékesítése. 

Az inkarnáció, a megváltás, a Szentlélek eljövetele nem más, mint Isten közvetlen belépése a világba. Nemcsak ahhoz kell valamiféle érettség, hogy az ember legalább megpróbálja értelmezni és értékelni ezeket, de ahhoz is, hogy utána kifejezze és visszaadjon valamit saját megértéséből. Az AI által húsz másodperc alatt generált grafikák, a sebtiben összehányt vagy Google-ről letöltött vízeséses képek, melyekre öt perc alatt rápakolunk egy igeverset, folyamatosan olcsónak mutatják ezt a megértési folyamatot. Krisztus és az Ügy ennél jobbat érdemel.

Ebből és csak ebből a szempontból nekem mindig megkönnyebbülés, amikor egy-egy vallási ünnepkör végére érünk. Azt nem mondom, hogy kitisztul az "internet levegője" másnapra, de mégis egy fokkal jobbá válik a helyzet. Persze ez valahol groteszk dolog: ha egy ünnepet az ember "letudni" akar és nem átélni, ünnepelni, belevetni magát, akkor pont az veszik ki belőle, amiért az ünnep egyáltalán ünnepnek nevezhető. Őszintén szólva ezzel én magam is küzdök: talán újra kell tanulnom hogyan tudok jobban ünnepelni - és a giccstenger ellenére is megtalálni a módját a valóban óriási horderejű dolgok feletti álmélkodásnak.