Isten szeret, de gyűlöl?

Olvasom az evangelikál csoport legfrissebb írását Bagoly Gyula tollából, és azon kapom magam, hogy néha felszisszenek: biztosan igaza van a szerzőnek? Bagoly Gyula arról ír, hogy Isten nemcsak a bűnt ítéli el, hanem a bűnöst is képes utálni - ilyesmivel már én is foglalkoztam itt a blogban - szemben az elterjedt közhellyel, miszerint Isten utálja a bűnt, de szereti a bűnöst. Kényes mondatok vannak ebben a cikkben, mégis fontos jelenségre mutat rá, amivel érdemes foglalkozni.

Kezdjük kicsit messziről! Az egyik bölcseleti-dogmatikai okoskodás Isten személyével kapcsolatban azt a gondolatot fejtegeti, hogy tulajdonképpen Isten a maga lényében egyszerű. Legyünk őszinték, ezt a kijelentést könnyű félreérteni, ahogy általában félre is szokták. Nem arról van szó, hogy Isten olyan, mint a százas szög, vagyis könnyen felfogható, néhány mondatban összefoglalható, hiszen egy végtelen lény eleve nem lehet ilyen. Isten egyszerűsége azt jelenti, hogy Isten nem állhat "alkotórészekből", nem olyan, mint például egy autó vagy akár egy emberi test, ami különféle elemek összehangolt működéséből felépít egy komplex rendszert. 

Miért számít ez? Elsőre pusztán sima agymenésnek tűnik, pedig teológiai értelemben van benne egy fontos gondolat. Az a tapasztalatunk ugyanis, hogy ha valami alkotórészekből áll, óhatatlanul előkerül, hogy az egyes részek közötti hierarchikus különbségek lesznek. Például egy autóban a motor sokkal fontosabb alkatrész, mint a rádió. Az akkumulátor fontossági sorrendben megelőzi a könyöktámaszt, kerekek nélkül az autó használhatatlan, míg ha elromlik a kesztyűtartó zárja, abból nem lesz semmi tragédia. Hasonló módon a testemben az agyam is fontosabb szerepet lát el, mint a bal kezem mutatóujjának körme. A szívem fontosabb testrész számomra, mint a szemöldököm. Persze nem akarom lenyírni a szemöldököm sem, de szív nélkül viszont létben maradni sem tudnék. Tehát, ahol egy rendszer nem egyszerű, hanem komplex és különféle elemekből áll, ott máris hierarchia épül fel az elemek fontosságából. Isten kapcsán ezért feltételezik a bölcseleti okosságban, hogy Isten tulajdonságait tekintve nem összetett és "sok darabból" álló, hanem egyszerű: nem mondhatjuk, hogy igazsága fontosabb a szereteténél, hogy jósága kijátszható és feljebb tehető a hierarchiában a következetességénél. Legalábbis: erről beszél a filozófiai eszmefuttatás.

No, és akkor itt kezdődik amiről Bagoly Gyula már a cikke elején tök érdekesen ír, miszerint a finoman szólva paradox helyzet a következő: "A probléma itt az – és ez bizonytalanít el sokakat –, hogy Isten nem csak szereti a hitetlent, de gyűlöli is őt. Ez a kettősség pedig sokak fejében nem áll össze." Elárulom neki, ha így fogalmazzuk meg, ez az én fejemben is nehezen áll össze, mintha csak azt mondanám, miközben rajongok a mákostésztáért, közben utálom még a szagát is. 

Ugye arról van szó, hogy mivel abból indulunk ki, hogy Isten egyszerű, nem tehetjük az igazságérzetét a szeretete fölé, sem a szeretetét az igazságossága fölé. Valahogy a kettőt úgy kell egyeztetni egymással, hogy egyik se szenvedjen csorbát, és valószínűleg erre találták ki a fent már említett elcsépelt közhelyet, miszerint "Isten utálja a bűnt, de szereti a bűnöst". Szerintem teljesen jogosan hívja fel a figyelmet Bagoly Gyula arra, hogy ez a megoldásnak tűnő frázis hibás. A Szentírás több helyen bizony kerek perec arról beszél, hogy Isten képes a bűnös embert magát megvetni, sőt a föld is megnyílik alatta és kárhozatba jut - mármint nem a bűnei, hanem maga az ember. No és persze olvasunk olyat is Isten titokzatos kiválasztása kapcsán - még ha sokak szeme talán szívesen átugorja is ezt a mondatot -, miszerint "Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem" (Róm 9,13). Kemény szavak ezek, de ott vannak, láthatók, ízlelgethetők, értelmezhetők. Nem lehet tehát kijelenteni, hogy Isten a bűnösre nem képes haragudni, nem tudja elítélni, nem tud felé dühösen fordulni - csak a bűnei bosszantják. 

Esetleg azt mondhatja valaki, hogy amit Isten utál a bűnösben, az a bűnös bűne és nem magának a bűnös embernek a személyisége.  Ez azonban megint nem kellően jó válasz. A bűnt nem lehet úgy lehántani, levenni, leszedni az ember személyiségéről, mint ahogy egy kabátot a fogasra dobunk. Ez is megmutatja azt, hogy a bűn nem pusztán egy teológiai téma a biblikus látásmódban, az eredendő bűn pedig nem csupán annyit jelent, hogy természetünknek valahol része a rosszra való fogékonyság és elhajlás - hanem azt is, hogy rétegesen belénk van ivódva a görbeség. Egyszerűbben: az ember bűnössége az identitását meghatározó elem, amitől a saját erejéből képtelen szabadulni. Egy kabátot levehetsz magadról, de a bőrödből nem tudsz kibújni.

Nincs mese tehát, Istennek egyszerre kell szeretni és gyűlölni, mégpedig magát az embert. Egy dolgot illetően azonban nem vagyok biztos, ami akkor merül fel bennem, ha a fenti eszmefuttatásban említett bölcseleti okoskodást kikapcsolom, félreteszem Isten egyszerűségéről. Mi van, ha Isten mégsem egyszerű? Mi van, ha a tulajdonságait bár nem akarjuk kijátszani egymással szemben, de igenis priorizálhatók?

Konkrétabb leszek: elképzelhetetlen, hogy bár nem akarjuk szembeállítani egymással Isten szeretetét és igazságosságát, mégis előbbi fontosabb Isten számára mint utóbbi? Tudom, ez most keményen hangzik és szinte már hallom is a (dogmatikus) válaszokat. Csak azt kérem, legalább ideiglenesen gondoljuk ezt végig! Még egyszer, mielőtt valaki elkezdené félremagyarázni a szavaimat: nem arról beszélek, hogy Isten igazsága nem fontos! Azt vetem fel, hogy Isten igazsága nagyon fontos, de szeretete talán még fontosabb: hogy szeretete határozza meg, hogyan gyakorolja igazságosságát - és nem fordítva. Talán tévedek ebben - beszéljük meg! De valamiért mintha mégis utalna erre itt-ott a szöveg, például amikor Isten lényegi, esszenciális, belső szubsztanciájaként a szeretetet jelöli meg, és persze a locus classicus vers szerint is a "legnagyobb a szeretet". Hovatovább az összes parancsolat is a szeretet köré épül, ebben foglalható össze legjobban. (Mondanom sem kell, szeretet alatt nem az igazságot kizáró, hanem azt tartalmazó jelenséget értek - és nem egy szentimentálisan csöpögő érzelemhullámot.)

Ha ez a gondolatkísérletem igaz, akkor én szívem szerint úgy fogalmaznék: Isten alapvetően szeretettel fordul a bűnös felé, de képes akár haragudni is rá - miközben a bűnös bűnei felé sehogyan sem fordulhat semmiféle szeretettel. Nos, hogy ízlik mindez?