Fegyelemből kegyelem - Isten háborúi (7)

Pontosan egy évvel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy egy provokatív, de véleményem szerint fontos kérdést boncolgató sorozatomat elvarratlan szálként hagytam elsüllyedni -  ráadásul úgy, hogy az utolsó rész végén beígértem a folytatást... Már csak a tisztesség kedvéért is előszedem tehát a hullámsírból a vérengző Jahve-ról szóló, egyesek számára talán már fárasztó eszmefuttatásaimat - hiszen bőven van még mit mondani a nehéz kérdésről, hogyan fér meg a hitünkben egy népek lesöprésére felszólító, ám a másik oldalon mégis végtelenül szerető Isten képe.

Ha valakinek nincs kedve újraolvasni a sorozat legutóbbi darabját, hadd foglaljam össze egyetlen mondatban a lényeget: az Ószövetség a jelek szerint nem egy egységes tanúskodás Jahve jelleméről. Közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább tanúság-csomagként kezeljük, melyek többféle szemszögből mutatják be Istent, és ezek nincsenek mindig tökéletes átfedésben egymással.

Ez persze még nem magyarázat a vérengzésekre. Igazi, nagybetűs Válasz szerintem nem létezik, de hadd vessek fel egy gondolatot, amely még nem került elő a sorozatomban, noha meggyőződésem szerint egyik kulcsa lehet a megértésnek. Ez pedig egyetlen szóval nem más, mint a progresszió. Ez máris probléma, azt hiszem. Mára a progresszivitás csaknem rettegett kifejezéssé vált, főleg a konzervatívabb körökben. A progresszió egyenlő a liberalizmussal, a világ fejlődésébe vetett elvtelen hittel, amely nem ismer sem Istent, sem embert, csakis féktelen szabadságot. 

Természetesen én nem politikai értelemmben vagy egy teológiai irányzat neveként használom most a progresszivitást, hanem a kinyilatkoztatás fejlődésére és kibomlására utalok vele. Én úgy látom, ez egy határozott jelenség a Bibliában, aminek Krisztus maga a hajtóereje és fordulópontja, és nem feltétlenül az emberiség általános fejlődése. A következő hevenyészett rajzon némileg önkényesen az Ószövetség, az Újszövetség és a mai kor kontextusában próbálok három téma kapcsán rámutatni erre:

A biblia progresszió lehetséges lépései három példában

Az első kiragadott példám a rabszolgaság kérdése. Az Ószövetség nagyjából úgy közelít a rabszolgasághoz, hogy részletesen szabályozza hogyan kell bánni egy rabszolgával. Az Újszövetség ehhez képest már azt a gondolatot is felveti, hogy Krisztusban nincs sem szolga, sem szabad, és a rabszolgával is keresztény szempontok szerint kell viselkedni. Végül - és ebben nem kis szerepe volt a kereszténységnek - maga a rabszolgaság intézménye is megszűnt. Ehhez hasonlóan a nők helyzete is az Ószövetségben meglehetősen alárendelt volt (ahogy az egy patriarchális társadalomban elvárható). Ám Krisztus láthatóan sokkal egyenrangúbb módon kezelte a hölgyeket, Pál pedig arról is írt, hogy Krisztusban sem férfi, sem nő nincs. Végül ma már az a helyzet, hogy a nők szerepe is jelentősen javult az egyházban, elindultak a feminista mozgalmak (minden jó és rossz tulajdonságukkal együtt), hívószóvá vált az emancipáció.

Összegezve tehát azt látjuk, hogy az irány mindig egy zártabb és fegyelmi-alapú, ma már barátságtalannak tűnő állapotból mutat egy egyre nyitottabb és barátságosabb irányba. A fejlődésnek pedig mintegy megágyaz mindaz, amit a Szentírásban láthatunk.

Szeretném kiemelni, hogy itt NEM annyiról van szó, hogy "fejlődik a világ, hát persze, hogy a kereszténység is kénytelen ezt követni". Ez a mai szekuláris közegben sok szempontból talán így is van, de semmiképp nem igaz globálisabb léptékben. Ezekben a példákban pont azt látjuk, hogy a kereszténység progressziója megelőzte a világ progresszióját. A rabszolgaság eltörlése még fel sem merült, amikor a páli tanítások már mintegy megindították a gondolkodást egy enyhébb hozzáállás megszületéséhez. A nőkkel való bánásmód még korántsem volt barátságos a társadalomban, amikor a jézusi hozzáállás már megindult ebbe az irányba. Ez még akkor is igaz, ha a Jézus utáni egyház sokszor az ilyesféle progressziót lassította vagy direkt szembefordult vele. Tehát nem a krisztusi kereszténység trendkövető magatartásáról kell ezekben az esetekben beszélni - hanem inkább arról, hogy (akkor még) a helyesen megélt kereszténység mutatott trendeket!

A vérengző, ellenségeit pusztító Jahve kérdésében is mintha felvázolhatnánk egy ilyesféle tendenciát. Az ószövetségi miliőben még nem mutatkoznak annak jelei, hogyan lesz a fegyelemből egyre inkább kegyelem, ám Krisztusban ez a trend is fordulópontjához ér. Már nem eltávolítani és megsemmisíteni kell az ellenséget, hanem szeretni, adott esetben táplálni, etetni, itatni. Ezt a progressziót szerintem a mai napig nem "érte utol" a világ, de ha mégis kellene kényszeredetten valamit a táblázat utolsó rublikájába írni, akkor az emberi jogokról szóló erkölcsi alapvetés talán némileg ideillő lehet, ami mindenki egyenlőségéről, boldogsághoz és élethez való jogáról szól.

Tudom persze, ez még nem indok az ószövetségi vérengzésekre. De annyit legalábbis mutat, hogy ha a fenti logika helyes, akkor Jahve háborúi egy kibomló progresszió egyik kezdetleges lépcsőfokai lehettek. Mire jó mindez az eszmefuttatás? Például arra, hogy megmutassa: nem kell neomarkionistáknak lennünk, azaz Marcion módjára gondolkodnunk. Nincs itt feszültség az Ószövetség Istene" és az "Újszövetség Istene" között - csak a progresszió két eltérő fokát látjuk ebben. Persze nem Isten fejlődött, hanem a kinyilatkoztatása bomlott ki egyre jobban és jobban, ebben a folyamatban pedig Krisztus személye volt a trendfordító pont. Természetesen ez a teória sem magyaráz meg mindent: mit kezdjünk ezek után például azzal, hogy ez az egyre nagyobb nyitottság egy olyan végkifejletbe fog torkollni, amiről a Jelenések Könyve ír? Visszafordul a progresszió?